Vendéglősök Lapja, 1898 (14. évfolyam, 1-24. szám)
1898-05-20 / 10. szám
9 Vendéglősök Lapja 1898. május 20. Hogy mennyire méltányolták Karikás Mihály érdemeit, hogy mily nagy volt az ő hire, tisztessége, az mindennél jobban kitűnik a lapok nekrológjaiból. így, például a „Budapesti Hírlap“ május 15-diki számában ezeket Írja : Idősb Karikás Mihály, a kis pipa vendéglő tulajdonosa meghalt. Karikás és Kis pipa : budapesti ember számára tulajdonképpen az egész nekrológ benne van ebben a három szóban. Mert itt Budapesten alig akad ember, a ki ne evett volna a Kis pipa főztjéböl és a ki ne ösmerte volna ha másképp nem, hát hírből az öreg Karikás Miska bácsit, a régi jó magyar korcsmárosoknak talán utolsó típusát. Fénj’esebb, kényelmesebb vendéglője volt és van a fővárosaak elég, de olyan — hogy úgy mondjuk — az utolsó falatig jóizü és főleg magyaros, mint a Karikásé, nem akad. Maga az öreg Miska bácsi főzött itt évek hosszú során keresztül és az ő főztje tette híressé a vendéglőjét. A főztje pedig magyaros volt és jőizü, olyan mint maga a piros képű tömzsi kis öreg, a ki elmondhatta magáról, hogy az egyéniségét vitte bele a szakácsmüvészetbe. Szűk, alacsony kis szobái voltak a kis pipának, hanem azért évtizedeken eljárt ide a fővárosi társaság szine-java, előkelő urak, országos emberek, irók, művészek voltak nemcsak törzsvendégei, de ismerősei az öreg korcs- márosnak. De jutott itt hely a szegény embernek is. Sok olyan diplomás embere van a fővárosnak és az országnak, a ki mint egyetemi ifjú ide járt esztendőkig s az esküvője előtt ide jött megenni utolsó legéDyvacsoráját, s megszokott régi asztalnál búcsúzván a legényállapottól. Az öreg Miska bácsi már régebben letette a főzőkanalat, de azért minduntalan ott járt-kelt a vendéglőben, ő ügyelt föl mindenre és járt bevásárolni a piaczra. Hiába volt zsíros bankója bőven a ládafiában, hiába épített úri nyaralót Újpesten, a vére csak óhajtotta, hogy utolsó lehelletéig az maradjon, a minek egész Budapest, sőt az egész ország ismerte: a jó öreg korcs- máros. Tíz esztendővel ezelőtt volt éppen ötven esztendeje annak, hogy az öreg Karikás megfőzte az első ebédet. Ebből az alkalomból ismerősei szép kis ünnepséget rendeztek tiszteletére, az oda járó irók és hírlapírók pedig Kis pipa cimü alkalmi lapot is adtak ki, telve telve az öreg Karikásra vonatkozó anekdotákkal. Azóta még egy nagy megtiszteltetés érte Karikást, nemrégiben Ferenczy Ida, a királyné társalkodónője ott rendelt egy alkalommal ebédet a magyarok király asszonya számára, a ki kiváncsi volt rá, milyen ize van a Pipában a hires Komócsy- vesepecsenyének, a paprikás csirkének meg a túrós haluskának. De nem csak a főztje, hanem a lelke is jó magyar volt az öregnek. Pedig származására nem volt magyar, Ring-nek hitták és idegenből került hozzánk, de már 1848-ban Karikás volt a neve. Szivvel-lélekkel magyarrá lett, a szabadságharcban is résztvett, rabságot is szenvedett. Tanujelét adta a hazafiságának azzal is, hogy ő volt a legelső vendéglős Pesten, ki a német nyelv mellőzésével tisztán magyar étlapot adott a vendégei elé. Rendes szokás volt a külföldi hires vendégeket is elvinni a Pipába, hogy a magyar konyhát megismerjék. Az 1885-diki kiállítás alatt ott ettek egy Ízben Lesseps, Massenet, Delibes s még egy pár világhírű franczia. Az első kanál paprikás guláshus után Delibes odafordul Massenethez és azt kérdé tőle, hogy érzi magát. S akkor mondta Massenet ezt a hires viccet: — ügy érzem, mintha egy macskát elnyeltem volna, s valaki a farkánál fogva visszahúzná. A jókedvű öreg négy heti betegség után halt meg 14-én reggel nyolczvan esztendős korában. Halála hire őszinte részvétet keltett mindazokban, a kik csak ismerték, a kik pedig a Kispipába jártak és ettek a kosztjából, váltig fogják sajnálni, hogy a jó öreg korcsmáros nem hagyta hátra az emlékiratait ezzel a címmel: Miska bácsi szakácskönyve. Karikás Mihályt vasárnap délután ötödfél órakor temették el a kerepesi-uti temető halottas házából. A végtisztességre nagyszámú résztvevő közönség jött ki a temetőbe, ott volt a Kis pipa számos mostani és volt törzsvendégei is, kik két koszorút tettek a koporsóra. A beszentelés után az Operaház kardalosai gyászdalokat énekeltek, majd pedig Pap Zoltán mondott beszédet, az irók és művészek nevében búcsúzva el tőle. * Karikás Mihály vendéglőjének fölvirágzását az íróknak és művészeknek köszönheti, a kik elsőkül karolták föl ezt a magyar szellemű s áldott szivü vendéglőst. Hálás is volt irántuk mindenha. Kedvesebb vendégei nem voltak nála. Állandóan megkülönböztette őket s büszke volt ragaszkodásukra. Sorssujtott írókat és művészeket éveken át ingyen látott el s csak oly revereociával bánt velük, mint legduzzadtabb zsebü vendégeivel. Különösen érdekes alak volt az „Isten nevében“ jövő, menő vendégei között a szegény Ozoray Árpád, ez a kivénült, eredeti egyéniségű újságíró. Sarkatlan, kopott czipőivel nesztelenül jött és ment, mint a kisértet. Ez a zajtalanul lihegő testi, lelki roncs szolgált modelül legnagyobb humoristánknak, Balázs Sándornak egyik leggyönyörűbb novellájához, a „Kisértet“-hez. Az irók és művészek tisztelete és sze- retete tradícióvá lett a családjában. Egyik fia, József, jeles színművész volt, Gyula fia egy ideig ujságiróskodott, Lajos és Mihály pedig, a kik vendéglősök, éppen úgy, mint az atyjuk, az Írókat és művészeket megkülönböztetett tisztelettel látják maguknál. A bohémség csak a két Karikás vendéglőjében érzi magát otthonosan. * Az öreg ur jószívűségére jellemző ez az adoma: Egy jogász már egy esztendeje evett- ivott nála hozómra. Végre megsokalta az öreg ur. Hiszen ha iró volna, az más! De hogyan adja tudtára ? Egyszer aztán oda somfordáit hozzá s hosszas szorongás után igy suttogott hozzá: — A fiatal ur egyszer már másutt is abonálhatná magát! A diák el is maradt. Evek múltával egy elegáns vidéki ur telepedett le Karikáséknál. Mikor közel került hozzá az öreg ur, megszólal az ismeretlen vendég: — Miska bácsi! ismer-e ? Én most szolgabiró vagyok, azelőtt pedig az a jogász voltam, a kinek azt mondotta, hogy egyszer már másutt is abonálhatná magát. Sokszor ettem, ittam Miska bátyámnál, íogadja köszönetéin ... S három darab százast tett Miska bácsi elé az asztalra. Haladunk! A debreczeni kongresszus talán népesebb is lehetett volna, de nagyobb sikerrel járó nem. Akár tárgyalásának komolyságát, akár határozatait tekintjük, csak elismeréssel szólhatunk róla. Két nagy, a vendéglősök jövőjére kiszámithatlan fontosságú intézmény alapjait rakta le a kongresszus. Az egyik a nyugdijinté•» zet, a másik az oi'szágos szövet5K TALISMAN TÖRLEY JOXS. és TSA PROMONTOR. (Budapest.) DEPOSE. PH M o
