Uj Budapest, 1936 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1936-05-02 / 18. szám
2 mumnAPEsr 1936 május 2. % tha fniUiá hrtiU&zfiit Ida: It&tts-xkty }á*%as csolatban, amelyekre vizet kell vezetni. Meg kell állapítani mekkorának kell lennie az új beruházásnak és a régi Vízmüvek átalakításával és javításával járó költségeknek. Ugyanis az új beruházás költségeit viselheti a jövő generáció, mert hiszen elsősorban annak épül már. De az átalakítással és javítással járó költségeket a mai nemzedéknek kell viselnie: ennélfogva ennek a költségeit a vízdíjakból, esetleg kölcsönből kell viselni. — Figyelembe kell azt is venni, hogy a vízdíjat a háztulajdonosok fizetik, holott a lakók fogyasztják és a mai viszonyok között lehetetlen azt keresztül- vinni, hogy minden lakásban vízmérő órát állítsanak fel, már csak a nagy többletköltség miatt is. Ennélfogva a mai rendszer fenntartása mellett a vízdíj felemelése elkerülhetetlen. Hogy mennyivel kell felemelni a vízdíjakat, attól függ, hogy a főváros egész területén egységes lesz-e a vízdíj, vagy pedig figyelembe veszik azt, hogy a víznek napi szolgáltatása a Vízműveknek mibe kerül. Ez esetben övezetekre kell osztani a várost és a különböző övezetekben különböző tarifákt kell felállítani. Úgy gondolom, hogy akár az egységes tarijos, akár az övezetes vízdíj mellett sokkal előnyösebb a fővárosra, ha a köz- adókat nem emeli, hanem a Vízműveknek kell gondoskodni mindazokról a bevételekről, amelyek az ő évi kiadásaikat fedezik. — Amikor tehát az üzempolitikai bizottság ezzel a kérdéssel foglalkozik és a főpolgármester törvényes jogánál fogva a vízdíj kérdésében állást foglal, bármelyik módszert választja is, egyre feltétlenül figyelemmel kell lennie: At Vízművek ne jussanak a Beszkárt sorsára! Szent Imre-városban, Budapest amerikai méretekben fejlődő városrészében volt dolgom és a villamos velem a Ferenc József-hídra ért. A tiszta ég és a Várhegy mögött lebukó nap teljes tün- déri szépségét tárta elénk, Budának, Pestnek, a Várnak, a Gellérthegynek és a távolban a jánoshegyi kilátónak pompás sziluettje ragyogott az alkonyi fényben. Úgy rajzolódott bele az ég kontúrjaiba a jánoshegyi kilátó, mint egy villámhárító őrtornyának a csücske, amely veszedelmektől akarja megóvni gyönyörű fővárosunkat. A hídon egy tarkaruhás hölgy nagy tulipáncsokrot vitt és erről eszembe jutott a székesfőváros kertészképző iskola kertészete, amelynek vezetője Varga Márton igazgató. Sohasem láttam még fővárosunk e kertészeti iskoláját. Nézem az órám, még egy órai időm van! Átszálltam egy taxiba és kirobogtam az Egressy-útra. Szerencsém volt! Az igazgató éppen a kertésznövendékekkel foglalkozott, akik az üvegházakat takargatták be' szalmarostos szőnyegekkel, hogy az esetleges éjjeli fagy ne érje az üvegházak virágait. Messziről lengette a kalapját és ör- vendezve üdvözölt. Mindjárt odavezetett a mintaágyakhoz, ahol sokféle színváltozatban a tulipánok kiválasztott példányai tarkáilottak egymás mellett. Tarka-barka színek, fehérszárnyú pille szálldogál, az egyik ágy Kaukázusból idetelepített liliom-virágokkal tele. Liliom virágok? Nem, tulipán-hagymákból liliomszírmú tulipánokká átkeresztezett ezerszírmű virágok. Mindegyik mellett kicsi sárga tábla, a tulipánhagyma-fajok neveivel, a keresztezés dátumával: Rendszeres, alapos munka. Mindegyik tulipán törzskönyvezve. — Ezek a Rembrandt-tulipánok — mondja, szavaival valósággal simogatva a virágokat, Varga igazgató. Hosszú, nyílegyenes út osztja kétfelé a növény- és fa-mezőket. A hosszú út végén mozgó kis tömegek, mindmegannyi csodálója a telep végén elterülő tulipán-mezőknek. Amikor kiérünk, látjuk, hogy ezrével, százezrével, zászlóaljakba, egymást fedezve sorakoznak fel a tulipánágyak. Az egyik mezőben piros tulipán fehérhabos fodorral, a másik rózsaszínű, fehér szegéllyel, a harmadikban sárgásfehér, piros belső ke- hellyel, az utána következő mező vani- iíasárga, a másik ágy rózsaszínű tulipán, a következő égvörös, azontúl kávébarna, majd egy árnyalattal sötétebb mező, mokkabama. Békében az I. honvéd gyalogezred formációja négy zászlóaljra tagozódott. Az I., H. és 5V. zászlóalj Budapesten, az Üllői-úti honvéd kaszárnyában, a IH-ik, mint kikülönített zászlóalj, Kiskunfélegyházán állomásozott. A katonai humor, a különítményes Síi. számú zászlóaljat, — miután az kistermetű emberekből állott, — csimbók-zászlóaljnak nevezte. Itt is, a tulipánmezőkön, tulipánok karcsú, magas sorai között a vaniliasárga tulipánok adták a csim- bók-zászlóaljat, vagy ezredet, vagy hadsereget, vagy nevezhetjük, úgy, ahogy tetszik. Ezek a vaniliasárga tulipánok alacsony szárúak és arasznyival alacsonyabb a mezőnek a vonala, mint az égőpiros, vagy a piros-fehér habos íod- rú tulipán-mezőé. Varga Márton igazgató tovább visz a japánkertbe. Az egész nem nagyobb, mint 4—500 négyszögöl, de tökéletes japánkert. A kövek között japán virágok, bokrocskák százai és közöttük kiemelkednék gyönyörű rózsaszínű virágszirmaival a japán trónörökös-pár budapesti látogatásának emlékére, a jégszekrényekben ideszállított Prunus serrulat Hisacura japán cseresznyefák díszbeöltözött ágai. Ezek a fák meddők, a virágporzók a virágzás alatt átalakulnak sziromlevelekké, ezek a fák nem hoznak gyümölcsöt, de virágzásuk szemkápráztatóan pompás. Szirom, szirom mellett. Az egész úgy tűnik fel, mint egy rózsaszínű álom, amely a gondatlanságnak és csak az élet örömeinek lenne megnyilvánulása. És amikor e tüneményesen szép, pompázó fákat szemléljük, a távolból valahonnan katonazene hallatszik és az estszürkület mind sötétebbé válik. Amikor kifelé megyünk, Varga igazgató emberei által vasállványokra kötözött és formájukban mesterségesen négyszögűre kialakított 90 fokos szög alatt hajló zöldleveles fákon a felírásokat nézegetem: 15. szakasz. Külső. 3-8. táblácska Angoulemei Herceg- n ő felírást visel. Egy lépéssel odább, Napoleon vajkörte, még egy lépéssel odább: Tetei apát kobak- j a nevű fa törzsét, ágait kényszerítette a kertész oly idomúvá, mint ahogyan azt elképzelte. Gyönyörű e kert gazdagsága. A nyílegyenes utat gerraers- dorfi és badacsonyi óriás, már elvirágzott cseresznyefák szegélyezik és a koraérő gyümölcsfákon az elhullott virágszirom helyén a maguk élénk zöld színében ütköznek ki az első cseresznyeszemek. Aki a természetet szereti és aki a tisztes emberi munkában gyönyörűséget lát, annak meg kell néznie Varga Márton kertészetét és pillantást cserélni ezzel az európai hírű kertésszel, aki tekintetének és szavának szeretetteljes si- mogatásával, a napfényen kívül is, amely éltetőén termésé érleli a virágokat, a fákat, még külön a sajátmaga szeretetével is dúsabb hajtásra ösztönzi a növényeket. j VmOSSmBNOTEM ÚGY VOLT, HOGY KÖZGYÜLESRE hívja össze a főpolgármester ennek a hétnek a szerdájára a törvényhatósági bizottságot, ez a közgyűlés azonban elmaradt. A várospolitikai élet súlypontja a héten a belügyminisztériumba terelődött át, ahol a főpolgármester és a polgármester bevonásával messze kiható jelentőségű szanálási tárgyalások zajlottak le. Örömmel jelentjük, hogy S i p ő c z főpolgármester teljesen és tökéletesen kiheverte húsvéti influenzáját, frissebb, egészségesebb és erőteljesebb, mint valaha. Ily körülmények között semmi szüksége se mutatkozik a tervbevett tengerparti üdülésnek: a főpolgármester csak akkor fog szabadságra menni, ha a rábízott nagy feladatot, a takarékossági tervezet végrehajtását elvégezte. A főpolgármester a tőle megszokott pompás frissességgel vett részt ezen a héten azokon a különböző estélyeken is, amelyeket az itt időző lengyel miniszterelnök tiszteletére a hivatalos fogadtatás keretében rendeztek. •XA MAGA ŐSZINTESÉGÉBEN ES CÉLTUDATOSSÁGÁBAN figyele mre- méltó cikket írt a Magyar Országos Orvosszövetség hivatalos lapjába ifj. Wolff Károly dr., a székesfővárosi közkórházak központi igazgatója. Az orvosi protekcionizmusról szól ez a hatalmas cikk, amely annyira figyelemreméltó, hogy nem maradhat az orvos- társadalom szűk határai között, visszhangot kell vetnie mindenütt, ahol dúl a protekció, vagyis: egész Magyarországon. — Mi motiválja a protekcionizmus mostanában tapasztalható mértéktelen felburjánzását? —■ kérdi Wolff Károly. — Miért nem volt ennyi prote- gálás a háború előtt? Azért, mert akkor több volt az állás, mint az álláskereső és kevés volt az olyan pozíció, melynek elnyerése megfelelő szakképzettség mellett különösebben nehéz lett volna. Ma már a székesfővárosi kórházak segédorvosi állásainak elnyerésére pályázók sem tudják elhinni, hogy az közbenjárás nélkül is lehetséges. — Atyámtól szoktam hallani — folytatja az érdekes cikk, — hogy az emberek többsége jóindulatú és jóaka- ratú. Magam is ezt vallom, mert ha nem vallanám ezt, nem venném magamnak azt a fáradságot, hogy ezzel az eszmefuttatással kíséreljem meg a jóakaratúaknak feltételezett embertársaim ideáig gyakorolt eljárásának a megváltoztatását megkísérelni. Ezen az alapon kérdezem: szokás-e műtárgyak alkotóinak képességeiről és művészi értékéről laikus köröknek szakemberek meghallgatása nélkül ítéletet mondani? Szokás-e zeneművek alkotóinak képességeit hivatalosan és végérvényesen azon az alapon ítélni meg, hogy alkotásuk szórakoztató és a zenéhez nem értő közönség számára kellemes hang- zású-e vagy sem? Vannak sanszonszer- zőknek olyan műveik, amik gyönyörködtetik a laikus hallgatót, elszórakoz- tatóak és időtöltőek, mindazonáltal a leglaikusabb hallgató is elismeri, hogy „lopottak“ és művészileg értéktelenek. Miért nem hajlandók a pártfogók ezt a szakemberek megítélésének regardí- rozását jelentő koncessziót a legnehezebb művészettel, az alkalmazó természettudománnyal foglalkozó orvosok iLámára koncedálni? Miért kívánják ők, bárha szubjektive benevolensen, egyéni ítéletüket a szakvélemény elé helyezni? Cikke végén felszólítja Wolff központi igazgató az orvosok hozzátartozóit, a személyes barátokat és a hálás betegeket, hogy ne vindikálják maguknak azt a képességet, mely szerint a természettudományok legnehezebb ágazatának művelői, az orvosok felett ítéletet tudnának mondani. Amint egy katonatiszt értékét nincsen semmiféle civilnek sem joga megítélni, úgy az orvosok értékének klasszifikálásába sem szabad beleszólnia egyetlen nem hozzáértőnek sem! * A REGI VÁROSHÁZI GÁRDA EGYIK legismertebb és legnépszerűbb képviselője halt el az elmúlt napokban. Jobblétre szenderült Bárdi István nyug. székesfővárosi tanácsnok: hetvenhét esztendős korában ragadta el őt családja és barátai köréből a halál. Élete a városi tisztviselő megszokott munkás, küzdelmes élete volt. Ennek során eljutott a mérnökember számára elérhető legmagasabb pozícióig; a műszaki lanácsnokságig. A háború és forradalmak utáni korszakban az ő higgadt tekintélye, szaktudása és szakmaszeretete elsősorban a színházi tűzbizto- sító berendezések terén alkotott értékeset és maradandót. Főképen Bárdi érdeme, hogy a fővárosi színházak ma teljesen tűzbiztosoknak mondhatók és el vannak látva a korszerű berendezésekkel. Több, mint egy évtizedet töltött el a békés és derűs penzióban Bárdi tanácsnok. Szerelmese volt Balatonkenesének; az év legnagyobb részét ott töltötte, és csak a legkeményebb téli hónapokban költözött fel Budapestre. Bármikor érkezett kirándulótársaság Iíenesére: az öreg Bárdi rögtön igyekezett megtoborozni a maga tarokk-partiját. Ez volt az egyetlen szenvedélye. Temetésén, amely a főváros által adományozott díszsírhelyen folyt, le, a polgármestert Király Kálmán tanácsnok képviselte. Megjelent természetesen a temetésen a városrendezési ügyosztály egész tisztikara is. K e m- p el e n Ágoston műszaki főtanácsos mondott búcsúztatót. * MEGÍRTA A VÁROSHÁZI NOTESZ, hogy minden valószínűség szerint Kuszenda Béla utóda a kenései üdülőtelep vezetésében: Kuszenda Béla lesz. Vagyis — Kuszenda marad! Ily képen is határozott a Segitőalap intézőbizottsága keddi ülésében. Rájött az igen tisztelt intézőbizottság arra, amikor a pályázókat mérlegre tette Kuszenda Bélával szemben: mindig Kuszenda maradt felül. Ismeri Kenését, az első perctől kezdve ő egyengetett ott minden fűszálat. Es ha — amit nem
