Uj Budapest, 1927 (4. évfolyam, 1-19. szám)
1927-11-26 / 14. szám
XU BUDAPEST Kiélesedtek az ellentétek a főváros és a kultuszminiszter között A kultuszminiszter: A Lágymányos ügye nem az én személyes ügyem, hanem országos érdek — A közmunkatanács elnöke: Nem adhatjuk ingyen oda a lágymányosi telkeket — A Keresztény Községi Párt: Jövőre a kérdés közmegelégedésre lesz megoldható Az üj Budapest ankétje a Lágymányos problémájáról — Az Uj Budapest tudósítójától — A lágymányosi holt Dunaág feltöltése céljából a főváros 1928. évi költségvetésében felvenni javasolt 400.000 pengős tétel körül súlyos bonyodalmak támadtak. Ezt a tételt, amelyet a főváros tanácsa Klebels- berg Kunó gróf kultuszminiszter kívánságára különböző tudományos intézmények létesítése céljából óhajtott felvétetni, mindjárt a pénzügyi bizottság törölte, később pedig — bár időközben komoly tanácskozások folytak a nehézségek elhárítása érdekében —- a közgyűlés is elutasító álláspontra helyezkedett. A kultuszminiszter a pénzügyi bizottság elutasító határozata alkalmából éppen az Uj Budapest hasábjain adott kifejezést annak a reményének, hogy a közgyűlési pártokat »sikerül jobb belátásra birni«. A kultuszminiszternek ez a várakozása nem bizonyult indokoltnak, a közgyűlés szankcionálta a pénzügyi bizottság állásfoglalását és ezzel a lágymányosi kérdés akuttá vált. Arról, hogy lehet-e valamilyen megoldást találni, a legilletékesebb helyeken is teljes tanácstalanság uralkodik. Az Uj Budapest munkatársa beszélt ebben az ügyben Klebélsberg Kunó gróf kultuszminiszterrel, aki a következeket mondotta : — A Lágymányoson felállítandó természettudományi kutatóintézetek ügye nem az én személyes ügyem, hanem országos és elsősorban fővárosi vonatkozású, speciálisan községi probléma. Valahány helyen, bárhol az országban iskolaépítésre került a sor, a legkisebb falutól is megköveteltem és megkövetelem a jövőben is, hogy az iskolaépítéshez telket adjon és ezenfelül is különböző járandóságokat kötök ki. Nyilvánvaló tehát, hogy Budapest sem juthat magasfokú kulturális intézményekhez hozzájárulás nélkül. Ezzel a felfogásommal szemben azt az ellenvetést teszik, hogy a múltban a főváros különösebb hozzájárulás nélkül jutott ilyen intézményekhez. Erre az ellenvetésre az a válaszom, hogy az állam pénzügyi teher- biróképessége meggyöngült, kénytelen vagyok tehát az ilyen természetű tervek egyrészét azokra az autonómiákra áthárítani, amelyeknek területén ezek az intézmények létesülnek. — Ez a kérdésnek a tárgyi része. Ami pedig a kulturális szempontot illeti, errevonatko- zóan hangsúlyoznom kell, hogy végre nekünk is át kell térnünk arra a világon mindenütt érvényesülő rendszerre, amely szerint a kidturális intézményeket egyesítik és pedig olyan mértékben, hogy ezek az intézmények egységes tudományos telepeket, külön városrészeket, sőt valósággal egész városokat alkotnak. Minthogy továbbá Magyarország legnagyobb természettudományi intézete, a Műegyetem, a Lágymányoson épült, az adott helyzetnek megfelelően itt kellett alkalmas területet keresni a létesítendő tudományos intézetek számára. — Ezekután, hogy a főváros törvényhatósági bizottsága nem vállalta a feltöltési költségeket és én pedig nem állhatok meg tervszerű munkám folytatásában, körül kellett néznem az országban, hol adódik lehetőség ezeknek a tudományos intézeteknek az elhelyezésére. Két nagy vidéki város is hajlandóságot tanúsít a cél megvalósítására. Szegedről és Debrecenről van szó, mindkét várossal tárgyalásokat folytatok, amelyek előrehaladott stádiumban vannak. Ez az, amit ebben a kérdésben ezidőszerint mondhatok. Klebelsberg Kunó gróf kultusz- miniszternek ez a nyilatkozata nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a kultuszminiszter a maga részéről a fővárost illetően a lágymányosi egyetemi építkezés kérdését kedvezőtlenül elintézettnek tekinti, vagyis a tervezett tudományos intézetek nem Budapesten fognak felépülni. Emellett látszik bizonyítani az a tény is, hogy Szeged város polgármestere már határozott választ is adott a kultuszminiszternek és pedig olyan értelemben, hogy Szeged városa a tervezett tudományos intézetek létesítésére hajlandó a miniszter által követelt áldozatot meghozni. A kérdés mindazonáltal nincs elintézve. A főváros tanácsa ugyanis a maga részéről arra törekszik, hogy azt a sérelmet, amely a kultuszminisztert állítólagosán érte, lehetőség szerint reparálja. Tekintettel arra, hogy bizonyos oldalró^ úgy tüntetik fel a közgyűlésnek a kultuszminiszterrel szemben megnyilvánult állásfoglalását, mintha a Keresztény Községi Bárt a numerus clausus módosításáról szóló törvényjavaslat benyújtása miatt szavazott volna — bosszúképpen — a lágymányosi tétel felvétele ellen, a Keresztény Községi Párt állás- foglalásáról Petrovácz Gyula ország- gyűlési képviselőt megkérdeztük, aki a következőket mondotta : — A lágymányosi 400.000 pengős tételt egyszerűen azért nem szavaztuk meg, mert a költségvetésben erre fedezetet nem találtunk. Már most kijelentem azonban, hogy a jövő évi költség- vetésben, hacsak lehet, igyekszünk fedezetet találni erre a kiadásra és én a magam részéről remélem is, hogy jövőre ez a kérdés közmegelégedésre lesz megoldható. De különben is a községi háztartások ellenőrzéséről szóló törvény idevonatkozó rendelkezése szerint a belügyminiszternek és a pénzügyminiszternek joga van új tételeket is beilleszteni a főváros költségvetésébe, tehát a közgyűlés állásfoglalása nem jelenti a lágymányosi kérdés végleges elintézését. Legújabban azután még egy másik nagy nehézség is felmerült a lágymányosi tudományos intézetek felépítésének kérdéskomplexumában. Beszéltünk ugyanis Czabalay Kálmánnal, a Székesfővárosi Közmunkák Tanácsa helyettes elnökével, aki a következőket mondotta az Uj Budapest munkatársának: — A lágymányosi kérdésben mi is tárgyalásokat folytattunk Klebelsberg Kunó gróf kultusz- miniszterrel. Közöltük, hogy nekünk nincs különösebb kívánságunk. Azt azonban mindenesetre kikötöttük, hogy a főváros a lágymányosi tudományos intéMI ÚJSÁG A ^ VÁROSHÁZÁN • Mi újság a városházán, kedves dr. Városházy bizottsági tag úr? — Csend van, szerkesztő úr, nem a viharok előtti csend, hanem az a békés, nyugalmas csend, amely a nagy viharok után szokta elfogni az embereket. A költségvetési harcokban elfáradt mindenki, tanács és közgyűlés egyaránt, most élvezik a békés, nyugalmas, régóta áhított csendet, amit úgy keresnek és találnak meg, — hogy nem jönnek a városházára . . . — Isten éltesse őket, kedves dr. Városházy. És a tanácsnokok? — Mindnek megvan a maga gondja, szegények ők sohasem tudnak pihenni. Lamottenak a költségvetés felterjesztésével volt rengeteg munkája, Lobmayer kora délutántól késő hajnalig autóbusz- üléseken elnököl, Liber a kislakásépítő bankokkal verekszik, Gallina fizetéseket emel, Solty és Rumbach műszaki problémákat feszegetnek . . . — És Purébl, mindnyájunk kedves Győzője? — Győző elutazott. Kivételesen nem Zamárdiba ment, hogy háborgó lelke a csöndes Balatonon pihenjen meg. Vágyainak sólyomszárnya támadt, a derék Győző meg sem állt Párisig, hogy a francia középfokú oktatást tanulmányozza ... — Cccc! Francia középfokú oktatás. Győzőt oktatják, vagy netán ö oktat ? — Nála ezt nem lehet sohasem tudni. De ha már Párisnál tartunk, mindjárt elöljáróban van egy kedves történetem a francia és a magyar fővárosok testvéries kapcsolatáról. — Halljuk ! Netalán a kötvényhamisítási ügybe van ön is belekeverőd- ve*, kedves dr. Városházy ? — Szó sincs róla. Az én történetem sokkal régibb. mint a kötvényhamisítás. Tehát a nagy kölcsöntárgyalások idején — nem az új kölcsön felvételéről, hanem a régi kölcsönök megfizetéséről volt még szó — nagyobb bizottság ment ki Pá- risba, hogy ott a francia kötvénytulajdonosokkal a törlesztés módozatairól tárgyaljon. Az urak naphosszat veszekedtek, izzadtak, tárgyaltak és este mikor szállodájuk ablakából a nyüzsgő boulevardokra tekintettek le, elfogta őket a vágy, hogy az igazán fárasztó munkát néminemű szórakozással öblítsék le. Mivel a pesti urak szobái ugyanazon emeleten, sőt egymásmellett voltak, nem okozott nagyobb nehézségeket a megállapodás, hogy elhatározzák, miszerint estélyi ruhát öltve a vacsorát az egyik táncos mulatóban fogják elkölteni. Az elhatározást tett követte, a fővárosi urak felvették legszebb plaszt- ronjukat, amelyet a nagy kibékülési vacsorához tartogattak és egy rozoga taxin megindultak a Moulin Rouge felé. A benszülött párisiak és a Párist a benszülölteknel is jobban ismerő amerikaiak tudják, hogy ezeken a helyeken az élet éjféltájban kezdődik. Nagy feltűnést keltett tehát az öt, első ifjúkorán rég túlesett szmokingos úr, akik a még üres, alig felgyújtott nézőtéren hélyetfoglalva, tört franciasággal az ételek mineműsége iránt érdeklődtek a pincéreknél. Végre az egyik úr, aki a többinél határozottan jobban tudott franciául beszélni, a többiek általános helyeslése közben összeállította a menüt. Az odajövő főpincér látva a pesti különítmény teljes járatlanságát az éjszakai Párisban, (az urak ugyanis aggódó családjaikra gondolva nem viszonozták a defilirozó művésznők üde mosolygását), megkérdezte azt az urat, aki legjobban tudott franciáid, hogy hát kik, hovávalósiak lennének az urak tulajdonképpen. A megszólítottban volt any- nyi humor, hogy kijelentette, hogy ők csak egyszerű kiséret, szvittjéhez tartoznak az egyik komoly, már nem éppen fiatal úrnak, aki nem más, mint az Egyesült Államok új franciaországi nagykövete, aki kormányának utasításához képest az éjszakai Párist tanulmányozza abból a célból, hogy lehet-e a francia fővárosnak újabb kölcsönt adni. Mintha puskából lőtték volna ki a kövérkés főurat, úgy vitte a hírt a mulató igazgatójához és ettől a perctől kezdve az egész müintézet ott sürgött-forgott, hajlongott az Unió nagykövete előtt, aki nem volt más, mint . . . — Ki volt ? — Azt azután igazán nem mondom meg, meglévőn rá minden jó okom. A hölgyek ugyanis a dollár iránti szívdöglesztő óhajukban nem vették komolyan a nagykövet zárkózott modorát és negyedóra múlva egy szeparé mélyén, ki a hajába, ki a fülébe csimpaszkodott a meghatalmazott miniszter úrnak, aki természetesen nem tudta, hogy tulajdonképpen kicsoda, és meglepődve adott felvilágosításokat az érdeklődő francia tündéreknek a Niagaráról és a vadnyugati erdőségekről. — Poént — A nagykövet úr, amikor már nem bírta a sok szuttyongatást, ijedten kérdezte meg magyarul, mellette ülő kollégáját : Mondd, kérlek alásan, mit akarnak tőlem ezek a nőkl — Mire? — Az egyik angyal hamisítatlan pesti zsargonban felelt: Nagyszerű vagy apukám, úgy látszik, te Pesten is voltál nagykövet, olyan jól beszélsz magyarul! Végre tudunk egymással beszélni . . . — Szóval ott üdül most Győző barátunk t Mi volt kedves dr. Városházy az a müharc, az igazolóválasztmányban ? — Tudja, szerkesztő úr, a bohócoknak a cirkuszban van egy régi, de mindig beváló trükkjük. A porondon összevissza pofozzák egymást, azután hátraszaladnak, előreszaladnak és a közönség előtt csókólóznak, mutatván, hogy ők milyen jó barátok és csak a nagyérdemű közönség szórakoztatása céljából pofozták az egymás lisztes képét veresre. Ezek a pojácák jutnak az eszembe, amikor Hegedűs és Földváry ügyvéd urak mübírkózását látom, aminek a végén kiderült, hogy közöttük csak »elvi ellentétek« voltak és ők a legjobb barátok. — Hogy egy pesti szóval éljek »gönnolom« őket egymásnak, kár hogy a komoly Gaár Vilmos bátyánk el nem Ítélte mindkettőjüket. — Mire it élte volna őket, szerkesztő úr? — Nagyobb büntetést nem tudtam volna kiszabni reájuk, mint, hogy végighallgassák egymás beszédét, amely három-három óráig közélelmezési kérdésekről tartott volna. — Miért éppen közélelmezési kérdésekről ? — Mert mindaketten ahhoz értenek a v legkevesebbet, és mégis arról beszélnek a legtöbbet. De mi volt a hagyományos Jenő napokkal ? — A hagyományos fénnyel ülték meg őket, szerkesztő úr. A polgánnester tiszteletére rendezni szokott fáklyásmenet ebben az évben elmaradt, helyette tea volt a Gellért szállóban, amelyet az agilis Buday Dezső rendezett. Égő fáklyákkal állottak sorfalat a szálló Gellérthegyi oldalán a cserkészek, lampionosok százai álltak a bejárat előtt, cserkészek másik csoportja virágcsokrot tartott, magyarruhás kislányok, dalárda, beszédek . . .
