Uj Budapest, 1921 (1. évfolyam, 1-50. szám)
1921-09-21 / 37. szám
2 UJ BUDAPEST 1921 szeptember* 21 produkciók, mint :;/ irodalmi előadások belépődíjainak- V/ az ellenvetés, liogv a táncprodukciók belépődíjai általában magasabbak szoktak lenni, mint az irodalmi előadásokéi, általában nem áll meg, meri a belépődíjak megállapítása az előadó művészi nagyságától vagy lm nevétől függ. tehát a belépődíjakkal arányosan meg; állapitolt teremhásználati dij lehet pénzügyileg letszetos, de művészi szempontból káros és antikulturahs. A tercmbasználati feltételek arra valók, hogy azokat a Inmgvei senvvállalatok aláírásukkal magukra nezve kőtelezőknek ‘ismerjék el. Több Ízben átböngésztük a teremi,asználati feltételeket, azonban egyetlen sort. nem találtunk arra vonatkozólag, hogy a főváros tárnicsának vagy valamilyen bizottságának joga lenne az előadások művészi voltát ellenőrizni. Holott a pénzügyi bizottság kifejezetten azért vette házi kezelésbe a Vigadó bérlétéit. hogy ilyenképeii a hangversenyek, irodalmi felolvasások és táncművészeti előadások nívójára felügyeletet gyakoroljon. Kissé furcsa ilyen körülmények között. liogy a városgazdasági ügyosztálynak még csak eszébe sem jut, bogy a teremhasználati feltételekben legalább általánosságban hangoztassa, hogy a termeket csak megfelelő művészi és erkölcsi nívójú előadások céljaira adja bérbe. A keresztényről és nemzetiről nem is beszélve .. . így fest a „házi kezelés“ a maga meztelen valóságában. Ami a bizottságban még kultúra és művészet, az a gyakorlatban feremhasználali dijak skálájára zsugorodik össze. Ami a bizottságban jóindult és idealizmus, az a valóságban szürke akta és bürokratizmus. Hol késik a vigadói bizottság? A pénzügyi bizottság azon ülésén, mely a Vigadó házi kezelésbe való vételével foglalkozott, jól hallottak az indítványt, hogy a ^házi- kezelésre külön bizottság ügyeljen fel. Ennek a bizottságnak hire-hamva sincsen, holott a városgazdasági ügyosztálynak a bizottság megalakítására élőt er fi oszt est. kellett volna lennie. Ez a bizottság van hivatva arra, hogy a leg- szigombban ellenőrizze a Vigadó dobogóján a nyilvánosság elé kerülő művészi, vagy nem művészi produkciók értékét, — hogy gondos^ kodj on a teremhasználati dijak olyképpen való megállapításáról, hogy a terembérlet és általában a házikezelés a fővárosnak elsősorban ne a zsebét, hanem a főváros közönségének művészi ízlését és hang verseny kultúráját szolgálja. Ez a bizottság van hivatva arra, hogy az egyes nagy hangverseny-vállalatoknak esetleg a rendes terembérleti dijak kisebb összegben való megállapítása ellenében animót adjon népszerű, a keresztény és nemzeti kultúrát szolgáló hang-versenyek rendezésére. Sőt azt sem tartanók kivihetetlennek, hogy erre jelentkező hangverseny vállalkozóknak a köztisztviselők számára való mérsékelt áru hang versengjek rendezése ellenében bizonyos számú ingj/en terembérletet biztosítana. Mindehhez azonban kulturális és művészi érzék kell, amit a városgazdasági ügyosztály te remhasználati feltételeiben megtalálni nem tudunk, de ezt nem is vesszük rossz néven, mert a városgazdasági ügyosztálynak, sokak szerint igen helyesen, csak a főváros zsebe lebeg a szem előtt. Ám épen ezért, van szükség, még pedig a legsürgősebben külön vigadói bizottságra, melyet esetleg a törvényhatósági bizottságokon kiviil zenei életünk néhány jelesevei is ki lehet egészíteni, hogy a házi kpzeléses Vigadó ne a főváros kisebb és nagyobb üzleteinek számát szaporítsa, hanem vára, még pedig erős vára legyen a zenekultúrának. A piaristák háza Amikor a piaristák jó néhány esztendővel ezelőtt r 1 foglalták u,j rendházukat, ennél a. költözésnél is hűek maradtak a tradícióhoz. Mindössze néhány lépést tettek előre,- továbbra is oil telepedtek te régi házuk közvetlen szomszédságában. Az üj székház a nagyvilági jellegű Vác -utca vonalában áll, de falaira árnyékot vet: a régi ház csonka, maradéka, amely diíztelen s mégis puritán előkelőséggel ható emeletsorával a Dunapartra néz. (Nemrég az állam és főváros között tudvalévőén villongás támadt, hogy különböző hivatalok céljaira ki vegye, hiútokba. A probléma, rövid jegyzékváltás után, beké* sen elintéződött.) • A piaristák nem ok nélkül ragaszkodtak ahhoz a helyhez, ahol uj otthonuk pompás palotaszerüség-geL felépült. Kezdve ugyanis attól a pillanattól, hogy lábukat a pesti földre tették: e pont körül keringlek. S ugyancsak sok fáradságba és küzdelembe kerül r, amíg- elfoglalhatták jogos helyüket. Amikor a XVIII. század elején idejönnek, a mai Régi posta-, Kötő- és Galamb-utcák által határolt, dunaparti telken ütik föl tanyájukat. Valóban, tanyát kell mondanunk, mert a ház, amelyben ekkor laktak, sokkal közelebb állt a viskóhoz, mint a palotához. Néhány szoba volt mindössze, s mégis, mindjárt az első nap azt csinálták benne, ami a piaristáknak a magyar kultúrában országos jelentőséget ad: tanítottak. Az a terjedelmes épület, amelyet elhagytak s melyből már csak csonka rész beszél a múltról: nem épült egyszerre, hanem különböző időközökben. Öt oly részből állt, amelynek keletkezési dátuma más és más. S minden egyes dátum, magának a pesti piarista-rendnek történetében egy-egy megerősödés, sőt egész kis honfoglalás. Mert annak idején egy-egy épületrész emelé e korántsem ment simán, nem csupán pénzen fordult. A piaristáknak valósággal hadakozniok kellett, először magával a városi tanáccsal, amely hosszú ideig, a XVIII. század végéig nem jó szemmel nézte működésüket. A városi tanácsnak ugyanis nem nagyon tetszett az, tűni a piaristákat kezdettől fogva jellemzi, ami mellett a nemzeti megpróbáltatások napjaiban is kitartottak, nem tágítottak mellőle, még II. József uká- zaival szemben sem. A p;ar:stákna.k ez az erényük és erejük: tüzes és bátor, meg nem alkuvó magyarságuk. Emiatt kellett 1 folyvást hadakozniok — persze csak törvényes eszközökkel — a, túlnyomórészt német elemből összetevődött, városi tanáccsal, a polgársággal. Valamint egyéb hatalmasokkal, akiket a piaristák ellen szintén mesterkedő jezsuiták mozgattak. 1731-ben vették meg például a régi Városház-térre néző egyemeletes épületet, de csak 1762-ben költöztek be végérvényesen és ünnepiesen. Addig pör folyt miatta. Ez a ház, amig állt (1911-ben kezdték bontani), húsz évvel idősebb volt Budapest, ma legöregebb házánál, a Károly-kaszárnyáinál. A XVIII. századnak egészen a küszöbén épült, Klögelsberg János nevű ezredes péhzéből és passziójából. Innét egy temesvári bolgár marhakereskedő tulajdonába jut, akit Bilicsnek hívtak. Majd, amíg a piaristák tényleg megvehettek, előbb bizonyos Voetler báró s aztán gróf Eszterházy Ferenc tárnokmester volt a liáziur. Ehhez a városház-téri épülethez fogódzó kötő-utcai és eskü-téri részt még a XVIII. században, a dunaparti részt (jelenleg ez áll) 1845-ben, a belső udvari szárnyat pedig busz évvel később emelték. Amily tanulságos és sokszor izgalmas, ugyanoly terjedelmes kötet smlna elmondani, hogy miféle munka és élet folyt e régi piarista-ház falai közt. Röviden elég ha azt mondjuk, hogy oly papok tanítottak benne, akik iz'g-vérig humanisták voltak és magyarok. Mint ahogy Talcáts Sándor, a piaristák tudós monograi'usa említi: a régi Pesten, „ebben a német lakosú városban, a protestáns Rumi szerint, a piaristák háza volt a magyarság vára“. A tanítás nagy munkája mellett a tudomány és irodaion* egész sereg napszámosa és kiváló embere élt e kollégium falai közt, akik — Felsőbüki Nagy Pál szavaival szólva — .pislogó mécseik mellett, nélkülözve és sanyarogva munkálták á honi nyelvet és rodalmat“. Hires szinielődá- aikon, a XVIII. század (lején, itt kezdődnek a magyar drámairodalom nyomai. Egyik tudós mesterük, Szabiik István dr. koszit: az első magyar földgömböt s bocsátja föl az intézet udvarán, 1783-ban az első léghajót. Pesti piarista tanárok honosítják meg 1743-ban a filozófiai oktatást, s helyiség hiányában ebédlőjükben hirdetik Newton, Leibnitz tanait. Itt hangzik először, Benyák Bernát révén, magyar nyelven a filozófia. Innen indul ki a nemzeti hatásában korszakos Dugonics András munkássága. Itt ápolja a tudományos akadémia eszméjét a piarista Révai, Benyák és Hórányi társaival, akik litkos üléseken dolgozzák ki az alapszabályokat a testőr Bessenyeivel és Ányossal egyetemben. 1779-ben már készen voltak a , hazafiul magyar társaságnak“ törvényei, amelyek hogy papíron maradtak, nem rajtuk múlt, hanem II. József korán. Azon az időn, amelyről Benyák Bernát egy helyütt igy ir: „Csillagunk szomorú, a hu a földre ver. Simák a magyarok, zokognak leányaik, ássák már nekik a sirvermet.“ Azokról is van adatunk, akik reggelenként könyvekkel léptek he hónuk alatt a régi piarista-ház kapuján. Akik bizonyos büszkeséggel mondhatták s mondják, hogy ők .,piarista tanítványok“. Nem számítva a legrégibb névkönyveket, amelyek elve ztek, százhúszezren vannak, akik ittt jártak, itt tanulták az „első latint“, rövidnadrágcsan s kijöttek mint felnőtt ifjak. Ha ehhez hozzávesszük a szintén piarista vezetés alatt állott „nemzeti főelemi iskola“ negyvenezer növendékét: valóban egy egész, darab Magyarország az, amelybe a piaristák tanításának gyökere nyúlik. De nemcsak a szám, a méret beszél a pesti piarista múlt szelleméről. A tanítványok rengeteg seregének neveit vizsgálva, egész sor névre bukkanunk, akiknek történelmi szerepük, mély nyomuk van a magyar élet könyvében, akik a tudomány, az irodalom, a politika, a társadalmi, munka ormára jutottak, s akiknek címén a piaristák háza túlzás nélkül igényt tarthatott arra, hogy a kiváló emberek iskolájának nevezzék., Csupán rövid közlést adunk, amikor megemlítjük, hogy e nevek közt vannak oly költők, írók és tudósük, mint Vörösmarty, báró Jósika Miklós, Petőfi, Lenau, Katona József, Bacsónyi, Verseghy, Toldy Ferenc, Madách Imre, Nagy Ignác, Péterfy Jenő, Szily Kálmán, Ágai Adolf, Pauler Gyula, Horváth Mihály. Tóth Béla, Ambrus Zoltán stb. Ide járt Széchenyi István, oly politikusok, mint Almásy Pál, a kép- y'selőház-. elnöke 1847-ben, Deák Antal, Földvári/ Gábor, Pestmegye nagy alispánja, Andrássy József helytartó-tanácsos, a régi „Világ“ szerkesztője, gróf Ráday Gedeon, Majláth György országbíró, Felsőbüki Nagy Pál, Cziráky Antal országbíró, Ráth Károly, Csávolszky Lajos, Justh Gyula, Ábrányi Kornél. Berzeviczy Albert báró stb. A miniszterek közül a vértanú Csányi László, Klauzál Gábor, Bittó István Lukács Béla, Eötvös Lóránt báró, Khuen-Héderváry Károly gróf, Wlassics Gyula stb. Hadvezérek, nagy katonák: Simonyi óbester, Mészáros Lázár, Perezel Mór, Földváry Károly, a vörös sipkások parancsnoka.. Itt tanultak Lotz Károly, Jankó János festőművészek, Haynaid érsek, Entz Géza, Pönori Thewrewk Emil és Aurél, Hampel József, Pertik Ottó, Réczey, Zipernovszky, Plósz Sándor, Dollinger egyetemi tanárok, Bor áros János, Rottenbiller, Ger- lóczy, Kammermayer, Rózsavölgyi polgármesterek stb. Sántha Dénes versei* Miért sir ? . . . Miért sír a magyar nóta? Mért nem ujjong, mérj zokog? Mintha halott siratóra .tárnának a gyászolók? Sírjon csak a magyar nóta, — Hisz eddig is sírva szólt! Temetés van — s a halottja Múljék édes anyja volt. Temettek már sok halottat. Fájón hulló könny között, De ennyit még nem zokogtak Soha, solia sír fölött! Kétszer úgy fáj, ha titokban Ül a leiken a ború, — Rab hazában, Halott honban Kétszeresen fáj a bú! Idegen, vad nép tapossa Szép magyar föld szent rögét! Azért sír a magyar nóta Hegyen, síkon szerteszét! Kevesen tudják, hogy Sántha Dénes tanácsnok, a katonai ügyosztály vezetője, régi munkása az irodalomnak is. Verseket és színdarabokat ir Sántha tanácsnok, és mint az. itt közöli versei is bizonyítják, költeményei a magyar versírás gyöngyei közé tartoznak. Sántha Dénes költeményei különben az ősz folyamán könyv- alakban is megjelennek. A pozsonyi híd aljából Röpke szárnyán útra kél S rab magyarnak bánatáról Bús regéket súg a szél. Fogarasi vár aljába’ Székely legény andalog, Sírva mond a szél szavára: Én is, én is rab vagyok! Székely legény omló könnye A szél hátán tovaszáll, Föl egy sötét, nagy felhőbe, Hol ezer könny várja már. Nő a felhő, alig Hír ja A felszálló könnyeket, - Gyászos leple elborítja, Elfödi a kék eget. De a könnyek szállnak egyre, És a felhő csak dagad, — Fájdalommal terhes keble Tombol, ámde — meghasad. Hegy tövében bérc patakja, S folyó, futva síkon ál, Lágy ölébe béfogadja Hulló könnyek záporát, Hulló könnyűt szerte hordja A folyó és a patak, -— A világnak, hogy megmondja: Azért sír a magyar nóta, Mert hazája néma rab1 Ha meghalok. . . Ha meghalok: fejfám mellé — A porhanyói rögbe — Ültess egy szál piros rózsát, — Levél nélkül, gyökér nélkül Tűzd bele a földbe. Szívem lent is égő vágya Gyökeret húz majd a szárra, — S a szemembe csukott könnytől A levele is kizöldül. Borulj akkor a síromra, Szívd magadba piros rózsa Illatába ömlött telkemet: — Tépd ki aztán azt a rózsát. Lev elestül, gy ö k eres tül S tépd ki véle fájó szívemet. Te arra jársz. . . 'Te arra jársz, hol a nap reggel útra kél. — Én ott. hol este nyugovóra hajlik: — Köztünk — habár tán egy a vágy, tán egy a oól - Szakadék tátong, sziklacsúcs magaslik'Te fölfelé szállsz, dal s t'eslö virág között. Neked bíborban csillog még a hajnal: - Előttem fagy van, — avar a hátam mögött. - S vitáznom kell a hívó alkonyatlal. Feléd a gyönyör int — és maradásra kér Szivet és lelket lenyűgöző ének; Előttem akadálytalan a pályatér: Megyek ölébe a nagy Semmiségnek.
