Rákos Vidéke, 1934 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1934-08-19 / 33. szám
33. szám. RÁKOS VIDÉKE 3 oldal vehet arról, hogy mikor? Tehát 1916. december hó 9-én követtem el ezt a tévedést. Apám színész, anyám a háború kitöréséig szintén színésznő volt. Jó apám és jó anyám azon voltak, hogy komoly pályát válasszak. Itt helybenlakó tanárnőm, Gergelyné őnagysága a leg- illusztrisabb tanúm arra, hogy milyen komolyan készültem arra, hogy nagybecsű társadalmunk szörnyű komoly tagja lehessek, elvégeztem a négy polágri iskolát és 15 éves koromban — addig nem voltam összesen 3-szor színházban — jelentkeztem Kallós József jónevü színigazgató urnái és komoly képpel előadtam neki, hogy a magyar színészet segítségére kell lennem — mindig ilyen komoly vagyok — és beléptem, azaz felléptem a világot jelentő deszkákra. Egy évig szeretett bátyámnál és most már második éve Szegeden. A nyári szünetre hazajöttem és szerkesztő ur megítélésére bízom, hogy elég komoly voltam-e? Bízza László. Igen tisztelt szerkesztő ur! »Papír előttem és toll a kezemben és semmi, de semmi nem jut az eszembe.« Azt hiszem, a bűnügyi nyilvántartóban jobban emlékeznek mindenre. Különben is a »színházi kellemetlen emléklap«-ban bevallottam bűneimet, csakhogy ott nem én, hanem az vezekelt, aki elolvasta. Mit is tudnék írni?! Szüleim színészek voltak, épen azért nagyon ellenezték, hogy én is színész legyek. (Nem is lettem, csak azzal gyanúsítanak.) Tervem nincs. Adóságom annál több. Egyet sikerült most lerónom főszerkesztő urnák ezzel az interjúval. Interjú? Hát, mondjuk, ez túlzás. Hisz oly rövid, hogy nem is interjú, csak inter. Mert azután »ju«-nak igazán nem lehet mondani. Inkább rossz. Én megírtam, a főszerkesztő ur magára vessen. — mondotta — őrt állottunk eddig is a templom kapujában és ma is, mikor nehéz válságok óráit éli a világ és különösen hazánk, tudni fogjuk, hogy hol a helyünk!« »Kedves híveim, — válaszolta az üdvözlésre Hanauer püspök — köszönöm ezt a tömeges megjelenésieket, ragaszkodástok jelét, melyet nagyrabe- csülök, hiszen az általatok képviselt pestkörnyéki városok az én milliós egyházmegyémnek mintegy negyedrészét alkotják. Ez az ősi város, ahova ma eljöttetek, a kereszténység és műveltség egyik központja volt már akkor, amikor Pest helyén még falu sem állott. Ennek a városnak a népében még él a régi keresztény szellem. Itt még vannak iparosok, akiknek műhelyében ott függ a kereszt, ezt a népet még nem ejtette hatalmába az arany utáni lázas hajsza. Ma, amikor megrendültén állunk a szomszéd nép tragédiájánál, fülünkbe cseng, amit egy kemény katona mondott a nagy halott koporsójánál: »A mi számunkra Krisztus tana, a katholikus hitvallás, élő világnézet!« Ez az élő világnézet járja át lelketeket, vezesse egész életeteket. Bárminő árván állunk a népek tengerében, amig hitünket megőrizzük, az Ur nem hagyja elveszni ezt a nemzetet.« Tobler képviselő köszönte, meg a püspök közvetlen szavait, melyek mély hatást tettek a jelenlévőkre. A hívek lelkesen megéljenezték a főpásztort és a Hymnusz hangjai után a székesegyházba vonultak át szentmisére. A különben csendes déli misén kellemes feltűnést keltett a vendégek fuvószenekara tisztán, szépen előadott egyházi énekeivel. Szentmise után a kirándulók újból felsorakoztak és a zenekarral az élen a város főterén lévő hősi emlékmű elé vonultak, ahol már feszes vigyázzban várta őket a váci frontharcosok diszőrsége. A keresztényszociálisták koszorúját a vezetőség egyik tagja helyezte el a szobor talpazatán, lelkes szavak kíséretében. Sok nézője volt a kegyeletes aktusnak, mely a Magyar hiszekegy hangjaival ért véget és megkapó kifejezője volt a keresztény magyarság együttérzésének. Ezzel a programm komoly része befejeződött és az elfáradt kirándulók újból zeneszó mellett a városka szélén lévő városi lövőház kertjébe vonultak, hogy jó étvággyal lássanak az ebédhez. Ez a »városi lövöldöző ház« 1753-ban épült és kapuján egy vízszintes vonal mutatja, hogy 1848 március 14-én e helyütt, 300 lépésre a mai Dunaparttól, három méter magasan állott a viz. Csak pár lépésre van innen a »hét kápolna« nevű kegyhely. Tulajdonképen csak kálváriadomb, egy kis templommal a tetején. E helyen vívták honvédeink 1849-ben a két váci csatát, köztük a diadalmas ápr. 10-it, s a templom melletti dombocska tetején obeliszk hirdeti, hogy: »Itt nyugszanak, kik vért és életet áldoztak a honért.« A kirándulók közül sokan elzarándokoltak ide, hogy imát mondjanak a hazáért, amely ma is sebektől vérzik és mindent felülről remél. A délutánt a fiatalság vidám tánccal töltötte, vagy átrándult a szentendrei szigeten lévő »Pokol«-csárdába. Félhétkor már mindenki a hajón volt, s csak akkor vették észre a kirándulók, hogy a parton százakra menő tömeg áll és kendő lobogtatással búcsúztatja őket. S mialatt a gőzös a szép nyári estén hazafelé suhant a Dunán, mindenki úgy érzete, hogy ezt a kirándulást sokáig nem fogja elfelejteni. Hajókirándulás. Igen jól sikerült hajókirándulást rendeztek a pestkörnyéki keresztényszociálisták Vácra, a püspöki székvárosba. A »Leányfalu« gőzöst zsúfolásig megtöltötte a mintegy 960 pestkörnyéki kiránduló, akik között sok rákosszentmihályit lehetett látni. Az idő ragyogóan szép vdlt s a jókedvet csak fokozta a fedélzeten a köztisztasági hivatal zenekarának kitűnő muzsikája. A festői dunaparti tájak mellett elhaladva, végre tiz óra után feltűnt Vác város panorámája: a püspöki palota, a székesegyház, az öt katholikus templom tornyai, majd a fegyintézet komor szinü épületei, amely utóbbiakról kevesen tudják, hogy azok eredetileg rendháznak, illetve konviktusnak épültek!, s a Ludovika akadémiának is hosszabb ideig szolgáltak otthonul a múlt század elején. A város, mely legrégibb városaink egyike, igen sok vihart élt át a századok folyamán. Egyszer a tatár, a török pedig kétszer, 1541-ben és 1685-ben teljesen feldúlta, de az árvizektől is sokat szenvedett. A parton már nagy csoport várta az érkezőket, akik a fúvószenekar indulóinak hangjai mellett egyenest a püspöki palota elé vonultak. Hanauer püspök két kanonokjával már az erkélyen várt. A zenekar eljátszotta a pápai himnuszt, majd Tobler János országgyűlési képviselő, a kirándulás vezetője, lépett az erkély elé, hogy tolmácsolja az otthonmaradottak nevében is a pestkörnyékiek hódolatát. »Mi, keresztényszociálfsták,
