Rákos Vidéke, 1933 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1933-02-19 / 8. szám
2 oldala RÁKOS VIDÉKE 8. szám visszavonják azt. Erre kérjük az illetékeseket a Rákos Vidéke utján, ahol igaztalan panaszoknak' soha sem szoktak helyet adni és épen ezért remélhetjük, hogy foganatja lesz a kérelmünknek. A tek. Szerkesztőség hathatós közbenjárását kéri, számtalan utastársa nevében. ( Aláírás.J Krónika. A most elhunyt régi, kedves színésznőről, Izsó Kálmánjáéról kevesen tudták Rákosszentmihályon, hogy itt Lakott,sőt háztulajdonos volt községünkben. Az agg művésznő sehova sem járt, sehol sem szerepelt A háború után megtakarított pénzecskéjét mentette meg, amikor itt kis villát vásárolt. Egy ideig nem is költözhetett ki, a mig a Nemzeti Színház foglalkoztatta. Akkoriban történt, hogy a Nemzeti Színház egyik segédkomikusa, Fehér Ö. László lakásgondokkal küzdött. A jó Izsó néni átadta neki a villája kulcsát és azt mohdia: — Költözz ki, egyelőre a házamba. Ott lakhatsz, amíg idebepp N nem tudsz helyezkedni. Fehér Ö. László szedte a kistáskáját, belerakta néhány gallérját, meg a nadrágtartóját — és ki- hurcolkodott Rákosszentmihály na. Érdekes ember volt, szegény. Kistermetű, ritka fogú, módfelett csúnya. Jól indult a színészi pályán, de csakhamar túlságosan rászokott az italra, elromlott ia memóriája, szerepet tanulni nem tudott, s jóformán csak kegyeletből tartották', — amíg végleg hatalmába n\em keritette a maga okozta betegsége. Nevében az »0« betű »Ödönt« jelentett, de csípős nyelvű társai Fehér »Ökör« Lászlónak hívták. Mig itt lakott, gyakran lehetett látni a villamoson, amint nagy erőlködéssel magolta néhány szavas szerepét és sűrű arc fintor gatás közben küzködött a szöveggel. Nos hát, ez ia törtéhet arról a napról szól, amikor Fehér Ö. László a kistáskáfával kiköltözött az Izsóné házába. Ez a művelet alkonyaikor történt és annyiból állott, hogy az uj lakos betette a táskát a szobájába, aztán tüstént kijött a házból, gondosan bezárta az ajtót és elindult, hogy a legközelebbi korcsmát megkeresse. Ez a feladat nem volt nehéz. Barátunk csakhamar kikötött és nekilátott a fröcs- csök fogyasztásának. Jó késő éjszaka volt már, amikor alaposan bekávézva a korcsmában szerzett uj ismerőseivel elindult hazafelé. Alig botorkált azonban néhány lépést, eszébe jutott, hogy nem tudja„ hol lakik? Nem csak hazatalálni nem tud, hanem a címet, az utcanevet és a házszámot is elfelejtettej A derék Izsóné nevét emlegethette, neki ugyan hírét sem hallotta senki, hiszen csak nemrég vette a házat és olyan időben, amikor az ingatlanok sűrűn cseréltek tulajdonost. Dadoghatott, dödöghetétt a szegény Ö. László Izsónéról, bizony nem tudta hazaszállítani senki, sőt csakhamar elpárologtak mellőle a nemrég szerzett pajtások, ö pedig valahol a kiserdő mellett töltötte a barátságtalan, hűvös, késő őszi éjszakát. Másnap reggel be kellett utazni az uj lakosnak Budapestre, hogy megkérdezze Izsónétól, hol is lakik ő tulajdonképen Rákosszentmihályon? * A kaszinóban csendes hétköznap délután, kellemes meleg, barátságos hangulat. Szivarozva olvasnak, diskurálnak az asztalok mellett a kaszinó törzsökös látogatói. Némelyik egy-egy ízletes pogácsát is elfogyaszt a Zsinék elismert konyhájáról, hogy alapot vessen a nagy népszerűségre vergődött ceglédi ujbornak. A kártyaasztalok mellett szorgosan dolgoznak a szokott alakulatok. A »húzd le a bőrét« alsós kompánia körül három kibic figyeli a tüzes játékot. Ez a háromlevelii kibic-lóhere arról nevezetes, hogy a három férfiú életkora kerek 230 esztendő! A három kibic: Pálfi János, Wayand Károly és Öszterreicher Ignác. A beszélgető csoportban teszi valaki az érdekes megfigyelést, mire az egész közönség szeretettel megéljenzi az örökifjú kibiceket. * A mi kedves művészünk, Rákosszentmihály-Sas- halom büszkesége, Mühlbeck Károly a hőse ennek a maga nemében bájos kis történetnek. A művész »ex librist«. — művészi könyvjegyet — rajzolt és a nagyobb bélyeg-alakú rajzot Budapestre indulásakor a zsebébe tette. A Kerepesi-uti végállomáson később átszállóit a 75-ös villamosra, ahol átszálló jegyét váltott. A Szt. Rókus kórház előtt a 2-.es villamosra ült át. Ott a kalauz kérte a jegyet, mire Mühlbeck mester benyúl a zsebébe, kiveszi a jegyet és átadja. A kalauz azonban mosolyogva adja vissza azzal, hogy »ez a jegy itt nem érvényes.« A művész már- már haragra gerjed, hiszen egyenesen a keletitől jön, — midőn észreveszi, hogy a könyvbélyeget adta át, — az átszálló je gyet ellenben az átszálláskor elhajította. A villamosnak — sajnos — még nem eléggé fejlett a művészi érzéke, s igy a helyzetet csak uj jegy váltásával lehetett megmenteni. * A mit pedig most elmesélünk, abban nincsen ugyan humor, de azért érdekes, mert szóról-szóra igaz: Az ötletes humort és művészi szépet kedvelő közönségnek legkedvesebb heti csemegéje az Uj Idők fejlécsorozata, melyben ugyancsak a mi Mühlbeck Károly úrik ragyogtatja sok-sok esztendő óta, héiről-hétre istenáldotta művészetét. Nem csak a kivitel művészete a csodálatos ezekben a rajzokban, hanem a csillogó, meleg humornak az a kiapadhatatlan forrása, amely mindig időszerű és mindig hatásos tárgyat talál a feldolgozásra. A legújabb Mühlbeck rajzók közül külön fel kell hívni a figyelmet a Gyertyaszentelő ünnejpe alkalmából töprengő medvére, a legklasszikusabb, ellenállhatatlan humora rajzra, mely a mester legragyogóbb alkotásai közül való, a mér földes csizmában gyalogló aranyos cicával egyetemben, A messze távolságból hazatért macska esetével mostanában foglalkoztak a napilapok, iezek a közlemények ihlették erre a rajzra a fejlécek alkotóját. Ebből az alkalomból akarok tanúságot tenni, hogy a hazatérő macska története nem mese és nem túlzás, mert tanúja voltam még nagyobb hasonló teljesítménynek is. Kolozsváron volt az egyik ismerős családnak hatalmas fekete kandúrja, amelynek azonban az volt a rossz szokása, hogy elfogdosta a szomszédbeli majorságot. E miatt halálra Ítélték a szegény állatot, de a tulajdonos kislánya olyan rivást vitt véghez, hogy az Ítéletet nem merték végrehajtani. Mentőangyalként végül közbelépett ia családnak egy brassói rokona, aki látogatóban járt Kolozsváron és elkérte a vérengző kandúrt. Az állatot ketrecbe zárták és uj tulajdonosa elvitte magával az ország, szélére* — Brassóba. Ott a háznál kieresztették, jól tartották, becézgették, de csak néhány napon át, mert azután nyomtalanul eltűnt — és hetek múlva megjelent odahaza — Kolozsváron! Brassóból—Kolozsvárra tért haza a kandúr. Ezer veszedelem között tette meg a roppant utat,
