Rákos Vidéke, 1933 (33. évfolyam, 1-53. szám)

1933-09-10 / 37. szám

XXXill évfolyam. Rákosszentmihály, 1933. szeptember 10 vasárnap, 37. szám TaKSAOALMI, kAZI6AZGATA§I És KÖZGAZDASÁGI HE1ILAI*. RÁKÖSS?EN riMBHÁLY NAGYKÖZSÉG ÉS SZÁMOS EGYESÜLET HIVATALOS L*P4A Szerkesztőség és kiadóhivatal: Rákosszentmihály, Szentkorona-utca 37. TELEFON: Rákosszentmihály 31. Megjelenik minden vasárnap. Felelős szerkesztő : BALÁZSOVICH ZOLTÁN. Előfizetési ár: Egész évre 10 pengő Fél évre 5 pengő. Negyedévre 2 P 50 fill. Egyes szám ára 24 fillér. Postatakarékpénztári csekkszámla: 647. sz Sxivávvány a% égertf rózsák a földön. Irta: Nagy Géza esperesplébános. Múlt vasárnap, szegényakciónk napján a korareggeli ablaknyitáskor, bájos jelenségnek voltam szemtanúja. Gyö­nyörű szép szivárvány mosolygott le az égből, mely lenyúló szines karjaival, mintha csak a szentmihályi földet öleibe volna. Mögötte sötét felhők száguldottak, melyek röviddel előbb még harmatszerü permetet hullattak a földre. Első gondolatom az volt, ime ennek a mai napnak úgy látszik örül még az Ég is, szivárványt borit ránk, a legszebb szavú zenésébresztőt. — A szivárvány mindenkor jelkép is volt: a békéé s a szeretető. E kettős jegyben indult el a szivek idei megmozdulása is. A béke jegyében úgy, hogy amikor nyomorenyhitésről, könnyek letörlésé­ről volt szó, ledöntöttünk minden korlátot, mely az embert az embertől elválasztja s csak egy célt néztünk: segiteni! — A szeretet jegyében pedig olyképen, hogy jóllehet az egész társadalom a létfenntartás súlyos gondjaival küzd, módot és alkalmat nyújtottunk az embert felemelő, Is­tennek tetsző irgalmas szeretet gyakorlására, megemlékez­vén az Üdvözitő ezen kijelentéséről: Mondom nektek,, amit a legkisebbnek az Én atyámfiai közül tettetek, Nekem cseleked tétek! S mig fenn az égeni szivárvány mosolygott, itt lenn a földön, e kicsiny földdarabon, rózsák nyiladoztak, a szeretet illatos rózsái! Községünket szeretjük kertváros­nak hivni, én megtoldanám: virágoskertváros. Figyeljük meg minden felé, még az egyszerűbb házak ablakai alatt, kertjeiben is, ahol csak finom lelkű emberek laknak, bá­jos virágoázisok diszelegnek. Évekkel ezelőtt a hollandiai hárlemi tulipánmezőkön robogott velem a vonat. Hogy milyen hatást tett reám, s azt hiszem minden utitár- samra e félórás szemlélet, azt leimi nem lehet. A vasút­vonal mindkét oldalán végeláthatatlan tulipán és já­cintmezők terültek el. Az a szinpompa és illatár, mely itt feltárul előttünk, a tündérmesék káprázatos világát, a gyermekmesék édes emlékeit idézte fel bennünk: nem tudunk elragadtatásunknak kellő kifejezést adni. El­gondolkoztam rajta, hogy ahol ilyent tud elővarázsolni az ember, oda nem elég a fizikai erő, a munka, meleg szív és lélek is kell hozzá! Azt szokták mondani, aki a virár got szereti, rossz ember nem lehet! Hát ez a mondás,, mint való igazság öltött testet ebben a jó népben. Emlé­kezzünk csak arra, hogy ezek a virágszerető jó hollan­dusok voltak azok az áldott lelkek, akik lerongyolódásunk kezdetén, megszánva minket, ezrével vitték ki gyerme­keinket a maguk nagyszámú családjaikba, hogy meg­mentsék, s megerősitsék őket. S ez a szeretet-megnyilvánitás aratott virágokat itt nálunk, a mi virágos kertvárosunkban az elmúlt vasárnap! — Megértő szivek meleg talajából nyiltak ki a legszebb rózsák, a szeretet rózsái, hogy hulló szirmaikkal beföd­jék a téli hideg időben, ami ártatlanul, mások bűne, szívtelensége miatt szenvedő gyermekeinknek fázós, sá­padt kis arcocskáit! S hogy nyiltak, hogy hullottak e rózsák! Aki látta azokat az apostoli lelkű hölgyeket és urakat, ifjakat és gyermekekt, amint fáradságot, kelle­metlenséget félretéve, szorgoskodtak, gyűjtöttek, hordták össze nemeslelkü, adakozók jó szívvel felajánlott fillé­reit, iparosaink, kereskedőink adományait, azok meg­győződhettek arról, hogy itt nálunk még nem hültek (ki a szivek 1 Szegény kis gyermekek! Bizhattok és remélhettek, nem lesztek elhagyva az idei szomorúnak Ígérkező télen sem! Sovány kis kezecskéiteket újból imára kulcsolhatjá­tok, a kedves nővérek egyszerű asztalkai mellett újból csillapíthatjátok éhségteket! A jó Isten ismét gondosko­dott rólatok, ártatlan kis madárkái, kedves mezei virá­gairól! Ne féljetek, vannak még jó emberek... még nyílnak a völgyben a kerti virágok!... Szegényakciónk első lépése tehát megtörtént, ered­ménnyel járt! Istennek legyen érte hála s az ö áldása kisérje a legkisebb, de jószívű adakozót is! Boidog emberek. Valamikor gyakran idézték a kedves költő, Reviczky Gyula örökszép, hires sorait: »Ki sóhajtoz, ki mulat, A világ csak hangulat/« A halhatatlan költő igazságát bizonyltja, hogy még ma is vannak boldog emberek. Akármilyen nehéz is el­képzelni, de csakugyan vannak. Én láttam közülök néhá­nyat sürü jártamban-keltemben, s rájöttem, hogy a bol­dog ember: a vidám ember, aki jókedvvel tud megküz­deni minden gonddal-bajjal. Az ilyenekkel a találkozás is öröm. Bemutatom hát őket egypár töredezett tükör- darabkában. I. > Az elsővel a Kerepesi-uton találkoztam. Én a vil­lamoson haladtam a főváros felé. ő szembe jött velünk a kocsiuton. Jól megtermett, jóképű, csinos, erős fiatal­ember. Nagy, nehéz kézikocsit húzott, melybe ló helyett fogta be magát. A kocsi telidesteli bútorral. Egyszerű, de tiszta, rendes holmival. Nehéz volt a teher, de a fiú frissen, üdén, gyorsan vontatta, mint akinek meg se koty- tyan ez a munka. Az arca sugárzott az örömtől; a szeme ragyogott, az ajkán mosolygás játszadozott. Olyan gyor­san haladt, hogy a mellé simuló lány alig tudott lépést tartani vele, s loholva szedegette a lábát, miközben bol­dogan nevetgélt ő is. — Könnyű volft kitalálni, hogy mit ábrázolt ez a jelenet. Fészekrakásl... Mint a madár!. Mint a boldog madarak!

Next

/
Oldalképek
Tartalom