Rákos Vidéke, 1933 (33. évfolyam, 1-53. szám)
1933-05-14 / 20. szám
XXXIII évfolyam. Rákosszentmihály, 1933. május 14. vasárnap, 20. szám RÁKOS VIDÉKE Iársadalmi, közigazgatási és közgazdasági hetilap. RÁKOSSZENTMIHÁLY NAGYKÖZSÉG ÉS SZÁMOS EGYESÜLET HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Rákosszentmihály, Szentkorona-utca 37. TELEFON: Rákosszentmihály 31. Megjelenik minden vasárnap. Felelős szerkesztő: BALÁZSOV1CH ZOLTÁN. Előfizetési ár: Egész évre 10 pengő Fél évre 5 pengő. Negyedévre 2 P 50 fill. Egyes szám ára 24 fillér. Postatakarékpénztár! csekkszámla: 647. sz Biberauer Tivadar búcsúztatása. Irta: Móricz Pál. Az enyhe májusi délutánon ott voltam a farkasréti temetőben, amikor Biberauer Tivadart, a Rákos- s'zentmihály-sashalmi református egyházközség első rendes lelkészét temették. A temető fái májusi zöld- sziriben pompáztak. Virágok illatárja szüremlett a sirokról. Engem három dolog ragadott meg őszintén ebben a papitemetésben. Az özvegyet a három árva leánykával nagy fájdalmam volt nézni. Továbbá, midőn a szeretett tanárnő, özvegy Biberauerné gyászában osztozni láttam Cinkotáról a pozsonyi menekült tanitónő-képző ifjú növendékeit, a szótalan gyászban könnyes szemükkel úgy hatottak reám. mint megriadt szende, bánatos őzike sereg. Még a koporsónál felhangzott tömeg-ének, az ősi kálvinista zsoltár hangzatai alól sem vonhattam el magamat, mintahogy ezek a szokatlan énekek a temető idegen látogatói közül is sokakat a koporsóhoz vonzottak. — Miféle temetés ez? — Kérdezte az egyik idegen. —- Valamiféle kálvinista papot temetnek! — felelte suttogón a másik. Ekkor szivembe sziTtt, hogy gyülekezetéből is sokaknak, noha papjuk volt, ekként - idegen volt és ösmeretlen maradt a jó Biberauer Tivadar... Az ilyenek egyesegyedül az anyagi javakat keresték rajta, mintha nem a lelkeknek a pásztora, hanem utszéli számadójuhász lett volna, a mi Tivadar testvérünk! Az ilyenek azután meg oerp értő idegenek maradtak Biberauer lelkész befalazott koporsójánál is. A szeretet, emberi létünknek emez isteni eredetű szent kovásza aligha is lehet bőségesebb tulajdonuk az ilyen ridegül számolóknak, pedig éppen'ennek a szeretetnek, a meg nem értésnek a hiánya törte derékban — úgy lehet? — a más sorsra érdemes Biberauer Tivadar életének és nem köznapi akarásának oly’ sok szép, nagy lendületét és sok hiába munkáját. Ám, ha most legalább egyetlen-egyszer, a befalazott kripta-üreg rejtelmes torkánál magunkba szállunk, felemelkedünk a pártatlan igazsághoz, — meg kell hajolnunk a sokat szenvedett lelkipásztor koporsója és ködben süppedező emlékezete előtt. Rá kell jönnünk, el kell ösmernünk, hogy felette, magasan felette a földi életünkben mindnyájunkkal közös emberi gyarlóságoknak, Tivadar testvérünk lelkében még külön élt, izzott, hatott olyan kiválasztott erő is, Istennek és fiának Jézusnak olyan* rend Ehetetlen hite és várása, mely ezt a sokféleképpen megítélt embert -az igazi nagy papok palástjának viselésére méltónak avatta. Nem sorolom fel itteni papi működésének minden mozzanatát. Amikor évtizedek előtt ideérkezett, egyáltalán nem volt itt református gyülekezeti élet. Azt jk székét, azt az asztalt is kölcsönkérték, amellyel az ifjú lelkész rideg irodáját bebutorozták. Összetartóvezetés nélkül széledeztek a hívek. Csupán egyedül a mi jellegzetes magyar Kecskeméthy Vince bátyánkról beszélték a beavatottabbak, hogy ez a görbebotos, zömök, derék magyar ember a helyi kálvinisták gondnoka. Magok a hívek még hírből sem igen ösmerték egymást,.. Bizony tengersok csalódással, az egész élet és tehetség odaadásával, mondhatni a teljes önfeláldozással járt az az ut, amig ez a gyülekezet élő valósággá érlelődött, s amig fent a kavics-bánya halmán a kőtoronyban megcsendült a Bognár-féle harang... Nem tagadom, nagy árat kellett fizetni mindezekért, a gyülekezet anyagi gondjai, bajai is megsokasodtak, a legna- ■gyobbat, a legtöbbet, a legbecsesebbet mégis az immár idvezült Biberauer Tivadar áldozta. Kis családjának nyugalmával együtt ráment mindene. A Szent- irás megszedett szőlőtőkéjéhez vált hasonlatossá, s a Lázárok vigasztalan sorsára jutott volna, ha legfenségesebb lelki kincsét is elveszíti; ámde Istenbizó és Krisztuskövető hite — megpróbáltatásai, lelkiszomo- rittatásai, sőt a haláloságy kivédhetetlen kínszenvedései között is — rendületlenül élt és buzgott lelkében. S amikor az átlagember gyarlandó üres agyag- fazékként szétomlik az enyészet-porába, Biberauer Tivadar Krisztus tüneményes, hü tanitványaként kiemelkedik a kérlelhetetlenül megtépett és1 ádázul sározott papi palástjából... Óh, most bebizonyosodott, hogy nála, nem szajkózás volt a krisztusi hit és a krisztusi ige. Halálos ágyán mállatag ceruzával megírja saját — gyászjelentését. Az alig 54 éves férfi meglendítő gyászjelentésében a halálküszöbéről leszegezi, hogy »megtört életének nagy hazavágyásában is Isten akaratának kegyelmes végzését látja.« E haldoklónak el kell hinni azt is, hogy nála nem szóvirág: » Nékem az élet Krisztus és a meghalás nyereség«. (Filippi 1:21.). Az ő távozását sirató özvegyének, árva lánykáinak, testvéreinek pedig ezeket mondja végbucsuzásul: — Ne sir jutok!... Ezzel nekem csak fájdalmat okoztok! Nékem igy jobb!!... Elkészültem mindenre! ... Az Ur akaratában megnyugodva megyek az én Uram színe elé! —1 A kevés számaiknak névsorát is összeírta a haldokló kálvinista prédikátor, mindakinek gyászjelentését elküldeni kívánta . . j Vajha életének, szenvedéseinek, s megrendítő halálának tanúságait levonnák! És a kölcsönös szeretet, az őszinte megbecsülés, a testvéri összetartás, az áldozatos Krisztus-hit boldog gyümölcsöskertjévé változnék most már néhai jó Biberauer Tivadarnak, ennek a halálon is diadalmas, hivő lelkű nagy papnak a valójára mindenképpen elárvult, napfénytelen árva gyülekezete!
