Rákos Vidéke, 1931 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1931-03-01 / 9. szám

2. oldal. rákos vidéke § szám. HABIG KALAPOK Kossuth Lajos-utca 1. sz. Túl a sorompón. Egyik kedves szentmihályi bará­tunk a felvidéken jár. Tapasztalatairól megkapóan érdekes levelekben számol be. Ezeknek közlését kezdjük meg, most abban a meggyőződésben, hogy közönségünk igen nagy érdeklődéssel fogadja a nyitott szemmel és izzó magyar érzéssel Írott közleményeket. Ipolyság. (Saliy.) Drégelypalánk a határállo­más, itt már cseh vonatba ültem. A vonat egy dara­big magyar területen megy, s közvetlenül Ipolyság mellett éri el a határt. Hegyes-dombos vidék, gyö­nyörű bükkösök és tölgyesek mindenfelé, csodálato­san üde rétek. Sahy! Kis állomás. Egy kevés élénk­séget ad az utlevélvizsgáló vámtisztek és fináncok működése. Itt láttam először cseh katonákat. Az állo­másból kijövet két hatalmas autóbusz és 5—6 taxi várják az érkezőket. Az Újvároson, úgynevezett Ho­mokon keresztül menve, érünk az Ipoly-folyó hidjá- hoz. Körülbelül 100—120 méteres kőhíd vezet át az Ipoly on s az Ipoly árterületén. Most az Ipoly kevés vizű, csendesen folydogál a medrében. A hídon menve, kétoldalt üde, zöld rét van. Ráülepedett az ökörnyál, s a rátüző napsugár vakítóan fényessé va­rázsolja. A kőhíd még a török hódoltság idejében épült. Az egyik oldalán — faluhelyen gyakran lá­tott— kő szent van 1769-ből. A hidat elhagyva, érünk az igazi Ipolyságra. Kis város. Valamikor Kis- és Nagy-Hontinegye székhelye volt. Beérünk a főtérre, — most Masarylc-tér — az első, ami szemembe ötlik, a volt vármegyeháza. Hatalmas, egyemeletes épület, amilyent sokat látni nálunk az egyes megyeszék­helyeken. A főteret kisebb-nagyobb házak veszik kö­rül, mindenütt üzletek, szép kirakatokkal. A volt vármegyeházzal szemben van a városka legnagyobb szállodája és kávéháza. A kávéházban a rendes vi­déki kávéházi élet. Majd minden asztalnál kártya­csaták, alsós- és römipartik. Külön asztalnál a színé­szek, ez hoz egy kis élénkséget a kávéházba. Este cigányzene szórakoztatja a vendégeket. Érdekesen régi nótákkal. Visszatérve a volt vármegyeházára: az most a járásbíróság épülete. A bejárat felett ott ékeskedik Hontmegye címere: fél kar, a kézben kard. Ha az ember belép a kapun, baloldalt a falban egy már-, ványtáblát lát. Latin felírás övezi körül a vármegye márványba vésett címerét, alul felírás: »Ezen címer- kő Kis- és Nagy-Hontmegye kemencei székházát díszítette, az ősi idők kegyelete jeléül helyeztetett el az uj székházban. 1889.« Igen tágas lépcsőház vezet fel a vármegyeháza dísztermébe. Igen szép, ha­talmas terem. Ma a színház helyisége, szép színpad­dal, s körülbelül 700—800 férőhellyel. Az összes hivatal jelenleg a régi városházán van. A városháza előtt uj szobor áll. Cseh légio­nista. Szemlesütve áll a magas talpazatán, mintha szégyelne az emberek szemébe nézni. Ódonságával hamarosan feltűnik a kéttornyú templom. Gótikus építmény, még az árpádháziak idejéből való a főfrontja, a templom hajóját már a török hódoltság után építették. Egyáltalán igen sok emlék van itt a török hódoltság idejéből. A város teljesen magyar. Az üzletek cimtáb- 1 áj a magyar és cseh. Érdekes, a Bata cipőgyár fiók­üzletének bejárata fölött rádió hangszóró szól egész nap, s kizárólag a budapesti műsort hozza. Jól esik hallgatni. Egyáltalán minden magyar, magyar beszédet hallani mindenütt, csak vásárok és piacnapok alkal­mával hangos az utca a tót nyelvtől. Bejönnek a környéki parasztok, s csak tótul beszélnek. Kedves epizódot irok le. Este rendszerint a kávéházban ülünk előadás után. Minden asztalnál társaság, van egy hosszú tiszti asztal. Itt szórakoznak a cseh tisztek. Iszogatnak s énekelgetnek. Szlovák és cseh nótákat. Ha vidám dalt énekelnek, akkor egy­másra teszik karjaikat, összefonódva ide-oda himbá­lóznak. Egy alkalommal hozzánk ült egy kapitány, -— régi k. u. k. tiszt —- s igen kedvesen beszélgetett velünk, s egyszer csak — a bor hatása alatt — fel- állott, s azt mondja: »Igyunk az ezredem egészsé­gére!« Ebben a pillanatban az ő asztaluktól feláll két tiszt, megfogják s a fülébe súgják: »hogy ne csi­náljon ilyeneket, mert ezek .(mi) soviniszta magya­rok, tehát ne hozza őket (minket) kellemetlen hely­zetbe.« A tiszt ezt megértette, s mintha semmi sem történt volna, újra leült s megint közömbös dolgokról beszélgetett. Más alkalommal az egyik asztalnál civilek ül­tek, tisztviselők, majd mind cseh, egy pár közülök magyar, köztük a »pan nacelnik«, a főbiró (a nevét majd közlöm, érdemes megjegyezni). Ez az ur a régi világból maradt itt. Vad magyar, csak azért hagyták meg, mert igen hozzáértő ember s nem tud­ják pótolni. Szóval ez a társaság mulat, a jókedve nagy, egymásután ürülnek a borosüvegek. Nótáznak, dalolnak szlovák nótákat. Csak az én emberem hall­gat, s nagyokat iszik, s úgy néz maga elé. A gon- dalatai ki tudja, merre kóborolnak. S a többi nem kérdezi, mi baja, nem merik, mert mégis ő a leg­nagyobb ur köztük. S ahogy igy folyik a duhajkodás, egyszer csak magához inti a cigányt, s azt mondja: »Na, most a legszebb szlovák nótát húzd, — azt, hogy: Kondorosi csárda mellett!...« Mi megrökönyödtünk, megállt bennünk a vér­keringés, s a szemünkbe könny futott, hallgattuk az öreget és néztük, ahogy énekelt — és sirtunk. Ezt nem érzi senki, csak aki látta és hallotta. Ilyen em­berek is vannak itt, a jó Isten adjon belőle sokat! Itt ritkán jutok magyar laphoz, — már pesti­hez. — Ide a napilapok közül a Magyar Hírlap jár s néha az Esti Kurír. A hetilapok közül a Színházi Élet és a Tolnai. Ezekből nem sokat tud az ember. Jártam Zselizen is. Kisebb mezőváros. Egy her­cegi és grófi uradalom a határa, 14.000 hold. Jelen­leg egy cukorgyár bérli. Fő érdekessége a templom. A régi Magyarország egyik legrégibb temploma. Még István király idejéből valók egyes részei. A belső falán 800 éves freskók vannak. Az oltár egy 900-ik évből származó római síremléken épült. Va­lami latin felírás van rajta, LCCCC. évszám. A török hódoltság után református templomot csináltak be­lőle, s akkor a freskókat bemázolták. Később újra

Next

/
Oldalképek
Tartalom