Rákos Vidéke, 1931 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1931-08-30 / 35. szám
35. szám. RÁKOS VIDÉKÉ 3. oldal Igaz lelki gyönyörűséggel szemlélem és nem bírok betelni a táj szépségével. Annyira el vagyok merülve, hogy nem hallom a magyarázót. Nem vagyok kiváncsi a halál kanyarulatokra. Hiába mutatja Meiszterics komám — nem látom a helyet, — ahol az autó lebukott a mélységbe. De felriaszt álmodozásomból az, — mert érzem, hogy a kocsi egyenesben fut. Előre nézek és az ut jobboldalán romokat látok. Mi ez. Miféle romok ezek? Állj! Vezetőnk bemondása, de saját szememmel is megállapíthatom, hogy egy templom romjai előtt állunk. A templom régen, több évszázad előtt dűlt romba és csak a müut készítése hozta ismét felszínre azt. Egyesek szerint a »Pálos«-ok, mások szerint a »Karthausi«-ak kolostora és rég eltemetett templomának romja volna. Vezetőnk, de az ottani szájhagyomány szerint is a »Néma barátok« tulajdona volt a kolostor és templom. Eltekintve a történelemtől, mindenesetre helyes és okszerű a szájhagyomány, mert több évszázad előtt azon a helyen csak »Néma barátok« lakhattak. Hála és elismerés illesse a niagy. kir. kormányt és a mű ut építő mérnökét azért a gondosságért, hogy a »Néma barátok« templomának kedvéért a műutat oly módon vezették el balra, hogy ezáltal a templom feltárása lehetővé vált. (Folyt, köv.) Búcsúlevelek. I. Meghatódottan ülök virágokkal zsúfolt lakásom egyik kis asztala előtt, mely virágokat a nemrég múlt névnapomra hordták össze jó ismerőseim, hozzátartozóim, de legfőképpen az én szeretett kis Magyar Lányaim, kik a már távozó elnöküknek hozták el szeretetüknek emez utolsó megnyilvánulásait. Többször hozzáfogok, hogy ezen az utón búcsúzzam el mindazoktól, akiket nagyon szerettem, akik oly sokan vannak, hogy személyesen nem tudok tőlük búcsút venni, de szememet minduntalan elöntik a könnyek, nem. tudom folytatni a megkezdett mondatot. Férjemmel együtt elválaszthatatlanok voltunk Rákosszentmihálytól s még pár héttel ezelőtt azt hittük, hogy csak itt tudnánk élni, halni. A jó Isten azonban mást akart s férjem az ország legnyugatibb városába került, hogy ott újonnan alakuló vámhivatalt szervezzen meg. A csoda tehát megtörtént s mi mégis el kell, hogy szakadjunk ettől a kedves, kedélyes, színészekkel, cirkuszokkal, tüzoltózenekarral és hangszórós rádiókkal telitett aranyos, hangos községtől. Vigasztaló csak az számunkra, hogy mindössze 1—2 évre megyünk s hogy első a kötelesség és az előmenetel, s hogy Rákosszentmihályra való visszatérésünk, életünk egyik legkedvesebb pillanata lesz. Szeretettel búcsúzom mindenkitől, a leikeinkkel fogalkozó szerető papságtól és plébániától, a kedves pedagógusoktól, a helybeli egyesületektől és külön- külön mindenkitől. KéTem, hogy tartsanak meg jó emlékezetükben s ha akadt olyan, akit akaratomon kívül megbántottam valaha, kérem, hogy bocsásson meg nekem. Külön búcsúzom tőletek édes kis Magyar Lányaim, akiket úgy szerettelek, mint a testvéreimet s akiknek az érdekeiért mindenkor sikraszálltam. — Látjátok! Megint nem tudom folytatni az Írást, mert nem látok a könnyeimtől. Vámom kell kicsit. Mielőtt eltávozom, arra kérlek benneteket, hogy továbbra is szerető, jó honleányai legyetek ennek a vergődő, sokat szenvedett, s ki tudja még mennyi megpróbáltatás előtt álló szerencsétlen, édes hazánknak. Még csak egy kérésem volna s ez az, hogy ne feledkezzetek meg az egyesület szegényeiről, akiknek ezen a télen még nagyobb szükségük lesz a támogatásra, mint tavaly volt. — Tartsatok meg engem továbbra is jó emlékezetetekben mint olyant, akinek szeretető változatlan marad veletek szemben a több száz kilométeres távolságon keresztül is. Utoljára búcsúzom Magyar Asszony testvéreimtől, akiknek fogadom, hogy az ország nyugati határszélén, hol még nagyobb szükség van igaz magyar asszonyokra, mint a belterületeken, becsületére fogok válni ennek a magasztos eszmékkel telitett egyesületnek, melynek már 6 éve tartozom a kötelekébe. A jó Istent kérve, hogy terveimhez erőt és egészséget adjon, mégegyszer szeretettel búcsúzom Rákos- szentmihálytó] és társadalmától. Rákosszentmihály, 1931. augusztus 26-án. Bauer Lászlómé baróthi Gergely Ilona. II. Aranyos Zoltán bácsi! Azt hiszem fölösleges magyaráznom azt, hogy úgy férjem mint jómagam mennyire szeretjük kedves Zoltán bácsit, hisz többször tanujelét adtuk annak. Ha öröm ért bennünket, ha bánat, a Rákos Vidéke aranyos főszerkesztője osztozott velünk abban, mint egy szerető rokon. Lelkűnkben azok közé is soroztuk, akik legközelebb álltak hozzánk s akiket legjobban szerettünk. Engedje meg, hogy ezen az utón mondjak köszönetét azért a végtelenül jóleső kedvességért, amellyel a lap utján rólam mindig megemlékezett. Azért a szeretetért, amivel már leányságom rámnézve kiemelkedő mozzanait, műkedvelő szerepléseimet, eljegyzésemet, esküvőmet s később mint asszony a közéletbeni szerepléseimet figyelemmel kisérte és mindig olyan szeretettel köi- zölte. Köszönöm, hogy a »Magyar Lányok Egyesületének« estélyeit megjelenésével mindig diszitette, mely valósággal animált minket, mert ha a mi jó Zoltán bácsink joviális arcát megpillantottuk, az egész egyesület valahogyan bízott az est sikerében. Ez volt a mi legféltveőrzöttebb kuliszatitkunk, amit most már elárulhatok. Fáj az a gondolat is, hogy pár nap múlva mi már nem tartozunk Szentmihályhoz és annak kedves Kaszinó-társaságához, de vigasztal az a tudat, hogy ez nem fog hosszú ideig tartani és az, hogy a jó kis Rákos Vidéke szombatonként majd elhozza Szentmil- hálv híreit. Szeretettel búcsúzom úgy Zoltán bácsitól, mint egész kedves családjától! Külön búcsúzom a szerkesztőség minden egyes tagjától, akik olyan hűségesen közölték a vezetésem, alatt álló egyesület híreit s ezzel az egyület folytonos erősödéséhez hozzájárultak. Adjon a jó Isten a »Rákos Vidékének« erőt, kitartást, hogy ez a kis lap is részese lehessen majdan a nagy magyar igazság szent létrejöttének. Ezt kívánja tiszta szívből ./UZt Bauer % / , % * ,/k I *40/
