Rákos Vidéke, 1931 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1931-08-16 / 33. szám
33. szám. RÁKOS VIDÉKÉ 9. oldal. Mufti bácsi. (3)- Életkép. Irta: Erdős János dr. — Hát bizony, Leikein iíjur, már a tizedik hete, hogy az ágyat nyomja, de még eddig nem liagyott magához doktort hivatni, mert aszondta, hogy az ötét megöli. De most már olyan dagadt, hogy már bir magával; már most úgy is mindegy. — No lelkem, ha a betegjök tiz hót óta tudott orvosság nélkül ellenni, akkor várakozhat még egy fél órát, mig a sor rá kerül. Ekkor fölhagynak az ostrommal; hanem a helyett el kezdik sorban egymástól a betegeik állapotát tudakolni, véges tóén végig; vagy azt nézik, hogy csinálják az orvosságot? Ha fehér port tesznek belé: mindjárt timsó. Hiszen azt már itattak vele, még se használt. Ha veres az orvosság: egyszeriben rá mondják, hogy paprika; az meg otthon is van elég. Aztán sehogy se felejtenék el megtudakolni, hogy ' keserű lesz-é? mert ha az, akkor úgy is hiába viszi; nem bir magával; már most úgy is mindegy. Muki bácsi pedig mind ezt hallgatja angyali türelemmel; mert a közönség iránt udvariasnak kell lenni; különösen most, mikor a sok patika úgy terein, mint a 27 kros bazár. Majd olyanok jönnek, akik doktor nélkül is elég okosak. Az egyik sármány-tejnek hívja a St. Germain- theát; vagy bársony-kupakot kér copaiva-balzsam helyett. A másik meg olyan orvosságot tudakol, a minek az egyik oldalára magyarul, a másikra meg németül van Írva a vele való élés magyarázata; nyilván élet-essenciát akar. Az a csinos szobalány meg penziót kér, pedig benzint mondtak neki otthon; a nagyságos asszony bálba készül. A negyedik egy levélkét ad át. A válasz erre egy kis bepecsételt csomagocska; tartalma — má’- csak megsúgom — két kis iivegecske: az egyik I. a másik II. jellel van ellátva; de a cselédnek nem szabad tudni. Ha már most úgy firtatni lehetne, ez vagy az a nagysám mért nem került még a huszadik télen sem a báli tudósitó bájoló »sa többije« közé. hanem még mindig teljes nevével ékeskedik a kitüntetett szépek közt, nem egy fölfedezésre juthatnánk, melyben Muki bácsi nak nem csekély érdeme van. De csitt! Erről nem jó többet beszélni. De meg ez oldalról úgy sem volna megközelithető. Jobban el van az ő benne temetve, mint ha hétszer a föld alá ásták volna. Azért, szép hölgyeim, bízzák rá önök ezután is bátran a titkukat. Csak a tót-asszonytól őrizze meg az Isten! Ez avval kezdi, hogy kilencféle cseppet kér egy garason; nem bánja akármi, csakhogy kilencféle legyen; de ha, de ha véletlenül nyolc-féle találna lenni, ott hagyja Muki bácsinak, hogy igya meg maga. Vagy ha téli időben, hátán nagy batyuval tolakodik befelé az ajtón s kér olyan szert, aminek még Stamkó bácsi sem hallotta a hírét. Sorra nézegeti valamennyi »maszty« (kenőcs), valamennyi »kvopki« (csepp) van a patikában. To ne taki, ez nem olyan; i to ne také, ez sémi olyan; i to ne táká; i, toe taku; egyik sem olyan, amilyet ő akar. Mire végig nézte őket, akkorra jól meg is melegedett s fél óra múlva elmegy, anélkül, hogy valamit vett volna; éktelen brinza szagot hagyva maga után, mely a puttonyából terjeng. Még az ajtót is nyitva hagyja, úgy kell utána betenni másnak. Legtöbb dolga van, mikor a »szemmártonyi doktor« arra jár; ilyenkor nincs megállapodása egész nap. Az nagyon kapós doktor a vidéken s betegnézés után hosszan és bőven megebédel a principális asztalánál. Dél felé rendesen szűnik a dolog. A munkában oly gyorsan telt el az idő, hogy szinte elcsodálkozik, mikor az oldal-szobából valaki beszól a patikába: — Muki bácsi, tolja fel a csengetyüt. Ez annyit jelent: hogy dél van, tessék, ebédelni jönni. Ki van merve a jó párolgó leves, mely már-már ernyedő tagjaiba uj életet önteni van hivatva; oda tűzi az asztalkendőt a nyakravaló elé. Alig emeli azonban szájához az első kanalat, cseng az ajtó. Nem jól kötötte fel a csöngetyüt. Apró emberke kapaszkodik a receptura párkányába. — Mi kell kis fiúcska? szólítja meg barátságosan. — Azt izente édes anyám, hogy adjon azt, a ki ebbe van. Ezzel egy piszkos zsebkendőt nyújt föl, melynek egyik sarka csombókra van kötve. Az öreg bácsi kibontja; egy papiros darabka, meg három réz krajcár perdül ki belőle. A papirosra ékes kaligrafiával ez van írva: »receft kólót inziir hogy mongymeg ke Le ve le bölöli.« Már most ebből tudja meg, miféle zsírt akarnak, amiről azt is tudni akarják, hogy kell-é vele bőjtölni? Mig a kis legénynyel végez, újra nyílik az ajtó. Becsületes paraszt atyafi igyekszik befelé, a nemzeti van illa-szagot három lépésnyire tolva maga előtt. — Dicsértessék a Jézus Krisztus. — Mind örökké ammen. — Jó napot adjon Isten. — Adjon isten atyámfia, mi tetszik? — Hej, tetszene nékem valami, de magam sem tudom, hogy mi; maguk tán majd jobban tudják. Nekem különben csak úgy javasolták, hogy »forrasztó kü«. — Mennyiért? — Elég lesz tán egy garas ára. Itt dolgozunk kint az uraságnál, mert ott voltunk részen is, tizenharmad magunkkal, most már harmadik esztendeje. Csütörtökön végeződtünk el. Most meg belső munkán vagyunk. Hát csak igen oda szoktunk mink tartani, ha olyasmi fordul elő. A megboldogult édes apám is jó ösmerős volt ott, még a szabadság előtt; hásze üsmerhette is a teins ifiur. Hát a takarásnál az anyjukom is ott volt, markot verni; aztán van egy nyolc esztendős kis lányunk, hát azt is kivittük; mert tudja, az olyan gyereket még sem lehet magában otthon hagyni. Osztán épen ma egy hete történt, hogy amint ott játszott körülöttünk a juhász Misi fiával, hát észre se vettük, a masina magához kapta a kis ruhájánál fogva úgy, hogy a kis combjáról egészen levált a liuska, osztán most már nagyon csúnya. Hát az ispán ur cselédjei ezt javasolták neki, hogy vigyek. Majd avas hájjal összetörjük, osztán azt rakjuk rá, ha a jó Isten megkönyörülne rajta1, mert már nem nézhetjük a kínját. Ebbe a kis üvegbe meg szolgáljon három félét: álkörmöst, sziv-erősi- tőt, bakvért. Ez meg az annyukomnak lesz. Mióta a kis lányunkon az a szerencsétlenség történt, ő is olyan rossz vagy mi; éjcaka úgy föl-fölrebben. Hanem hát, hogy is kéne ezt innya? Maguk tán jobban tudják, már hogy ne tudnák? (Folyt, köv.)
