Rákos Vidéke, 1931 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1931-07-19 / 29. szám
29. szám. RÁKOS VIDÉKÉ 3. oldal kívül mai számunkban egész sereg pompás művészi rajzot, amellyel a mi kitűnő művészünk, Mühlbeck Károly tisztelte meg a Rákos Vidékét. A mester tudása és ellenállhatatlan humora a maga teljességében megnyilatkozik bennük és Ízelítőt ad a mókás mérkőzésről azoknak is, akik tanúi nem lehettek. A mérkőzésen felülfizettek: Horváth Károlyné üzlete 10 pengőt, Benczik Lajos 2, Hovancsik Lajos 1 pengőt. A teljes bevétel 155 pengő volt. Táboroznak... Irta: Folbevih Gusxiáv. Benne vagyunk a kánikula kellős közepében. A természet ezer örömével várja a pihenni vágyó tes- tet-lelket. Emlékezem, hogy valamikor — oh, be régen volt — engem is elfogott a láz, az ősi vándorló ösztön és amikor a középiskola Ví-ik osztályát elvégeztem, 16 éves fejjel odaálltam édes apám elé és azt mondtam: — Van nekem egy jó barátom, akit te is jól ismersz, én azzal elindulok egy kis vándorútra, csakúgy gyalogszerrel. Édes apám elnevette magát, 5 koronát nyomott a markomba (Nagy becske raknék hívtuk akkor ezt a népszerű pénzdarabot), barackot nyomott a fejemre és útnak bocsátott. Még elmondta, hogy itt is, ott is van egy ismerőse, csak térjünk be bátran. Egy hátizsák (tele jó anyám elemózsiájával), egy nagy szalmakalap, tornaing, vászonruha és egy vastag bot, igy jártuk be fél Erdélyt, kitörő lelkesedéssel és jó kedvvel. A Hargita tetején épen úgy találtunk ismerőst, mint Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredán, épen úgy, mint Málnás és Tusnád fürdőn stb. stb. A régi, jó világban volt..., amikor még nem puffogtattak a motorkerékpárok és nem bömböltek az autók, mondom, egy kissé mintha csöndesebb világ lett volna... Ennek a gyalogtúrának az emlékét mindmáig hordom a szivemben édes szomorúsággal. Elmúlt, soha vissza nem jön... Egy kissé elérzéke- nyedtem, mert most is olvasom, hogy fiaink a pompás cserkészintézmény keretén belül szintén vándorútra kelnek. Másképen csinálják, mint ahogy mi csináltuk, jobban, szebben, hasznosabban, célszerűbben. Szerte az országban tábortüzek gyulladnak a magyar éjszakában. Hegyes vidékeinken, a Balaton körül, a síkságokon kis Robinsonok őrtüzei világítanak és az éjszakai csöndben nagy dolgokról mesélnek. Ezek a lángok azt mesélik, hogy a fák nőnek, a mag, amely elvettetett, kikelt és erősödik, hogy egy testben, lélekben gyönyörű, erős, egészséges, férfihajtás szökken lombkoronába, hogy majdan or- szágíentartó, vihartálló sereg legyen belőle. A táborozás mérhetetlen fontosságát és hasznát talán nem is tudjuk még kellőképen értékelni. Sokan talán azt hiszik, hogy nem egyéb ez, mint az ifjúságban mindig kiütköző Robinson-haj lám, amolyan Mark Twain-féle Tamás urfi és Huckleberry kalandjai, vagy Verne Gyula pompás diákregényei nyomán támadt és valahogy mindannyiunkban lappangó ösztönös kalandvágykielégülés. Van belőlük is valami, hiszen az ifjúságot bizonyára hatalmukbá kerítik és utánzásra ösztönzik ezek a pompásan megirt regények, de a cserkészek táborozása mégis egészen más. Nem egyedül kalandoznak el, hanem csoportosan szállnak táborba, szervezett együttélést keresnek a természet ölén és ez a szervezkedés mindig a vallásosság jegyében, kipróbált vezetők irányításával történik. A kis tábor, mint egy test, egy lélek telepszik le, a társas együttlétben osztják meg gondjaikat és örömeiket, a vihart együtt állják, a napsütést1 együtt élvezik, megtanulják a bajtársi érzést, a segítségnyújtást. De megtanulják ezenkívül az önállóságot is. Olyan helyzetekbe kerülhetnek, ahol gyors gondolkozás és elhatározás szükséges. Fegyelmet tanulnak és mély hazafias érzést, megismerik hazájuk földjét, népét, körülnéznek, látnak és tanulnak. így a szünidőben a kedves táborban tombolja ki magát a gyermek és ifjú túláradó életereje, igy elégíti ki kalandos ösztöneit, igy terelődik helyes irányba a jellem, igy pallérozódik az ész, igy és itt fejlődik és lesz egészséges a test, igy és itt nevelünk egész férfiakat. Ki tudná, ki győzné felsorolni mindazt, ami valósággal nemzeti üggyé avatja a cserkésztáborozás kérdését ? Mi, felnőttek, a legszentebb ügyek egyikét szolgáljuk, amikor cserkész fiainknak, a mi csodás reménységünknek mindent, mindent megteszünk, hogy minél hosszabb, kellemesebb táborozást biztosítsunk. Mindenki szolgálja ezt az ügyet szivvel- lélekkel. íme, Rákosszentmihály polgárai is megmozdultak és azok, akik már régen öregedő csontokkal pihennének, síkra szálltak, hogy labdajátékukkal lehetővé tegyék az adományok szaporítását. Mindenki adjon tehetsége szerint ezentúl is, mert drága kincsként kapjuk azt vissza fiaink kristály jellemében, lelki szépségében, testi épségében. A műkedvelők műsora. A Rákos Vidéke legutóbbi számában ezen a címen érdekes levél jelent meg, amely joggal keltett széleskörű figyelmet. A felszólaló helyes vizeken evez és olyan kérdést bolygat meg, amely régen megérett az alaposabb megvitatásra, mert sokkalta nagyobb jelentőségű, mintsem első tekintetre a felületes szemlélő gondolhatná. Kezdjük ott a dolgot, hogy a mükedvelőskö- dés, a mai fejlettebb életfelfogás szerint immár nem nagy gyermekek játéka és nem az »érvényesüléstől megfosztott áltehetségek« magukteremtette szószéke, nem a hiúság vására, — hanem egészen komoly közmüvelődésügyi tényező, aminek a művelődés, az
