Rákos Vidéke, 1930 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1930-12-21 / 51. szám

2. oldal. RÁKOS VIDÉKE 51 szám.

ajándék ez az emberek számára; csudás kárpótlása a gyermeknek és szülőnek egyaránt. Nincs olyan szomorú idő tehát, midőn Jézus születésének magasztos ünnepe boldog örömöt ne vinne a családba és boldoggá ne tenné az átalakulás szomorú idejét^ élő emberiséget, amelyet megajándékozott a legnagyobb jóval, a boldogság titkos kulcsával: a szeretettel. ;

íme, a valamelyest kevésbbé sújtott emberek, bár maguk is fojtogató gondokkal tűzkődnek, milyen odaadó szeretettel nyitották meg szivüket a még szegényebbek, még jobban sinylődők előtt, hogy a karácsony örömét megszerezzék minden felebarátjuknak! Micsoda felemelő példáit látjuk annak az emberszerető, önfeláldozó munkának, itt, a mi községeinkben is. Vájjon miért, kinek parancsára, kinek ösztönzésére és kinek erejével jön létre ez a nemes cselekedet, honnan fakad a jóságnak ez a bőségesen csörgedező forrása? Attól, aki most, szent karácsony estéjén Bethlehemben megszületett és elhozta közénk a szeretet melegét és a hit mindent lebiró erejét!

Alleluja! Mennyből az angyal... Csak az égre tekintsetek, testvéreim, s feledve minden baj, —- boldog lesz karácsonyotok!

R%olcsóbb leőslefeedés.

A közvélemény minden rétegében kialakult a meggyőződés, hogy villamos vasúti személydijszabásunk leszállítása a rákosvidéki közönség, sőt az egész fővároskörnyéki lakosság létérdeke. Ennek az általános közfelfogásnak volt szószólója a »Rákos Vidéke«, midőn elérkezettnek látta az időt és kedvezőnek Ítélte az alkalmat, hogy az olcsóbb közlekedésért harcba szálljon és ugyanennek kell tulajdonítani azt is, hogy valamennyi közleményünk élénk visszhangra talált a közönség körében, figyelmet keltett az illetékes hatóságok előtt, sőt visszhangot keltett a budapesti napisajtó körében is. Ezt az eredményt csak igaz ügy érdekében, helytálló érvekkel és igaz, jogos törekvéssel lehetett elérni. íme, a kivülálló, érdekeieden szemlélők is méltányolják mindezt és magú-, kévá teszik álláspontunkat. A napisajtóban megjelent közlemények, sorra a Rákos Vidéke fejtegetéseinek tolmácsolói és ugyanazzal az okfejtéssel sürgetik a viteldijleszállitást, amelynek késlekedése komoly veszedelem a fővároskörnyékére és aggasztó kárt jelent magára a vasutvállalatra is.

A minap az egyik tekintélyes estilap közölt a mi cikkeink nyomán járó és hasonló gondolatmenetü felszólalást a vitel dij le szállít ás érdekében, múlt csütörtökön pedig az Újság vezetőcikkében foglalkozik a Hév.-vel. Ebből idézzük a következő figyelemreméltó részleteket:

»Idestova három esztendeje, hogy a Hév. drágította a menetárakat. A felzúdulás éppoly természetes volt, mint a HÉV eljárása, mely máskép a deficitet nem tudta elkerülni. A HÉV csak ki- és beszállítja Pestre a tömegeket s napközben nincs forgalma, mint a BSzKRT-nak. Ennélfogva nem letet olyan olcsó sem, mint ez. Szinte forradalomszerü tiltakozás tört ki a pestkörnyéki, különösért a csepeli lakosságból.

Ebben a szorult helyzetben javasolta az Újság, hogy a BSzKRT vásárolja meg a HÉV-et s ezzel a kérdés vasút és közönség szempontjából egyaránt meg van oldva. Mint BSzKRT-vonal a csepeliek átszállás és uj jegy nélkül úgy utazhatnak, mint az

újpestiek s a vasútnak sem kerül többe a járat, mint bármelyik városterületenkivüli vonalán.

Az egyszerű megoldást huszonnégy óra alatt elfogadták és a forradalom elült. S azóta elmúlt három esztendő és a környék azóta fizeti a’ drága viteldijakat s az elfogadott megoldás még mindig várja a foganatositást. Megakasztotta előbb a MÁV., hogy ő is meg akarja venni a HÉV-et, aztán megegyeztek, hogy mégis a BSzKRT. Már megállapodtak árban, aztán megint alkudoztak. Végül már mindenben megegyeztek s a tárgyalást hónapról- hónapra húzzák.

A vasutak szempontjából valószínűleg megokolt a nagy körültekintés, de közben a közönség viseli a költségeket. Az eset tipikus. Nagy hévvel vetik magukat valamely szociális megoldásra, aztán hül, hül a nagy buzgalom; felmerülnek a mellékszemi- pontok, a megoldás elszakad az eredeti prob lém' tói s az, amiért a megoldáshoz nyúltak, feledés megy. Ki beszél ma a helyi érdekű vasutak menet dijáról? Maga az érdekelt lakosság is: elfelejteti már, hogy a megváltás ügye voltaképen az ő s*y mára indult.

Most megint előszedték a HÉV-et, már mindent tisztázva, mindent megfontolva, meggondolva és nem bizhatunk benne, hogy nem merül fel val mely újabb momentum, amelynél fogva ismét elhalasztják. Erre az esetre: emlékeztetnünk kell a ke detre: a menetárak tarthatatlanul magasak s a pest- környéki lakosságon segíteni kell. Vagy úgy, hogy most már nyélbeütik az ügyet, vagy úgy, hogy a kérdést függetlenítik a megváltástól. Maradt, mi volt, két külön vasút, melynek egyike annyiba kerül a közönségnek, amennyit el nem viselhet. Ha a meg váltás most sem sikerül, olcsóbbá kell tenni a pest környéki forgalmat, úgy, mintha megoldásul a HÉV megváltása és egyesítése a BSzKRT-tál fel sem m rült volna.«

Találó megállapítások. Csak az a tévedés, hogy a Hév-nek napközben nincs utazó-közönsége. Itt a mi példánk: még most is, még ebben a nyomorúságában és ilyen magas viteldijak mellett is van elég utas vonatainkon a nap minden órájában. De mennyi lenne, ha a viteldij nem volna ilyen drága! Ha a családtagok hónaponkint nem egyszer-kétszer járnának be a fővárosba, hanem hetenkint többször, úgy, mint azelőtt, a füzet jegyek idejében! És mekkorára szaporodnék a számuk, ha a tarifa elviselhetetlen magassága meg nem gátolná a környék csudásan megindult fejlődését és nem űzné el innen a szerényebb pénzű, de jobbfajta és igényesebb középosztálybeli családokat! A Hévnek épen ezek az utasok kellenek, mert ezek a fő hasznothozók, nem a ked- vezményes-bérletjegyesek, akik csak mint biztos bevételt jelentő tömeg jöhetnek figyelembe számításaiban.

Mindenki tudja, aki a helyi viszonyokkal ismerős, hogy manapság a legtöbb középosztályu, polgárcsaládunk tagjai csak nagy elvétve utaznak be a fővárosba. Még a vásárlásokat is a naponta bejáró családfő végzi el, ezért utazgat estenden csomagokkal terhelten haza, mint »Bemát, a közismert családapa«. A szomszédok, ismerősök összebeszélnek és egy ember végzi el három-négy család vásárlását. Kulturéletet még szomorú anyagi körülményeink keretén belül sem élhetünk, mert a többtagú család szin- házbamenetele elviselhetetlen költséggel jár. Az olcsó villamos lényegesen lecsökkentené ezt a terhet és a családtagok is sűrűn beutazgathatnának, úgy, mint régente történt. Viszont a főváros kőfalai közé beszo-