Rákos Vidéke, 1930 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1930-08-10 / 32. szám
2. oldal. RÁKOS VIDÉKÉ 32 szám. Mélyen tisztelt közgyűlési A mai nappal ismét elérkezett a Rákosszent- mihályi Önkéntes Tüzoltótestület egy állomáshoz, hogy néhány percre megállva, ujult erővel és Istenbe vetett hittel induljon el a küzdelmekkel megrakott élet további göröngyös utján. Nem sokáig szabad megállni, hanem gyors elhatározással kell neki indulni annak a harcnak, amire mi, tűzoltók, vállalkoztunk és fogadalmat tettünk. A tűzoltónál az egyik alapfeltétel, hogy átgondolva a helyzetet, gyorsan kell határoznia és cselekednie. A mi ellenségünk, a vörös kakas, az niem alszik, az nem vár, hanem rendszerint meglepetésszerűen bontogatja szárnyait, hogy a tűz martalékává tegyen minél többet abból a nemzeti vagyonból, amit drága szomszédaink rabló hadjáratuk alkalmával még meghagytak nekünk. Mert tudnunk kell azt, hogy ami ebben a szerencsétlen, megcsonkított és a léttel küzdő édes hazánkban van és értékkel bir, az elsősorban nemzeti vagyon. Ennek a nemzeti vagyonnak az őrzésére és megmentésére tesz fogadalmat a tűzoltó, légyért az bárki birtokában, azzal a tűzoltónak nem szabad törődni, hanem el kell követnie mindent, hogy a vöröskakast legyőzve, megmentsen mindent, ami megmenthető. Ez volna a tűzoltói kötelesség egyik alapfeltétele, de ma, amikor a gazdasági viszonyok arra kényszeriteoek minden becsületes magyart, hogy kétszeresen dolgozzék, nem szabad nekünk sem megállni ennél az egy kötelességteljesités- nél, bárha, mint önkéntes tűzoltók, máris kettős kötelességet teljesítünk, hanem erőnkön túl kell küz- denünk édes hazánk és nemzeti vagyonunk egy második ellenségével, a vörös rémuralommal, illetve annak sötétben bujkáló megbízóttaival. A cserkész köszöntés azt mondja: »Légy résen!« Nekünk is résen kell lennünk, hogy ezeknek a banditáknak ne válhassék valóra sötét tervük, mert akkor jaj nekünk és jaj a mi legdrágább kincsünknek, édes hazánknak! Ezzel a második elemmel azonban nem fecskendővel kell megküzdenünk, hanem meg kell ragadnunk minden alkalmat, hogy hazafiasságunkról, önzetlen magyarságunkról tanúbizonyságot tegyünk. Ez ma minden igaz magyarnak erkölcsi kötelessége. Mig a vöröskakassal folytatott harcban az a feladatunk, hogy eloltsuk a tüzet, a vörös rémuralommal, szemben ennek épen az ellenkezője: vagyis tüzet kell gyújtanunk, a hazaszeretet tüzét a reánk bizott fiatalság szivében és ha sikerült ezt a tüzet lángralob- bantanunk, akkor élesztgetni kell azt úgy, hogy soha ki ne hanvadjon, hanem mindenkire átterjedjen. Testületünk vezetősége elkövetett a múltban mindent, hogy ezeket a kötelességeit teljesítse. Büszkén merem bevallani, hogy nem is eredménytelenül, mert a járási és megyei első dijak birtokában, sikerült a soproni országos tüzoltóversenyen is elsőséget szerezni és sikerült onnan az első dijat, Sopron vármegye ezüstserlegét hazahozni. Nem igy végződött azonban esztergomi vállalkozásunk, ahonnan a női szakaszunk tiszteletdijával és a harmadik díjjal voltunk kénytelenek hazatérni. Nem menteni akarom magunkat, hanem magyarázatot kívánok adni erről a kudarcról. Az esztergomi versenyt ugyanis, mint országos versenyt tette közzé az esztergomi tüzoltótestület, az Országos Tüzoltószövetség tudta és beleegyezése nélkül. Mi, mint országos versenyre neveztünk is, s csak Esztergomban értesültünk róla, hogy az csak megyei verseny és az Országos Tüzoltószövetség csak: a közzététel után, utólagosan egyezett bele annak rendezésébe. Szakaszunkat az első időben nem is akarták versenyre bocsájtani. Persze, ez nyomokat hagyott szakaszunkban is, mely nem a tőle méltán elvárható lelkesedéssel indult a küzdelembe, ami meg is látszott az eredményen is, különösen akkor, amidőn tudomására jutott, hogy egyik vármegyei felügyelő azt a kijelentést tette, amikor megtudta, hogy rákosszentmíhályiak vagyunk és a közönség tapssal fogadott: »Itt ugyan hiába tapsolnak, innen nem visznek első dijat.« Esztergomban tehát bünül rótták fel, hogy rákosszentmíhályiak vagyunk. Annál nagyobb sikere volt Esztergomban női szakaszunknak. Az ő munkájukat, mint specialitást nézték végig, s úgy a belügyminiszter képviselője, Koncz miniszteri tanácsos, mint az Országos Szövetség képviselői is velük együtt szűnni nem akaró tapssal jutalmazták őket a verseny összes résztvevőjével és nézőközönségével együtt. Én a magam részéről igazán büszke voltam rájuk és ez utón mondok őszinte köszönetét nekik. Az esztergomi versenyt követően a Kispesten rendezett megyei versenyen vettünk részt egy tűzoltó és egy levente szakasszal. Tűzoltóinkat itt is a harmadik, leventéinket pedig a második díjjal jutalmazták. Itt nem a szentmihályi mivoltunk volt a hibánk, hanem az, hogy sok intelligens ember volt a szakaszunkban. Ezt ugyanis a zsűri elnöke kérdezte meg a szakaszt vezénylő Herein parancsnok úrtól, felhiva a zsűri tagjainak figyelmét is erre a körülményre. A múlt évben Pestújhelyen megtartott járási versenyen vettünk részt, túlnyomóan leventékből álló szakasszal, a verseny előtt 3 nappal kiadott felsőbb utasításra, de az öreg tűzoltók között. Ezen a versenyen szakaszunk nagy fölénnyel lett az első, sőt a szakaszt vezénylő Kertesy Ignác h. szakaszparancsnok ur a legjobban vezénylő tisztek részére kitűzött dijakból is az elsőt hozta haza. A versenyekre való készülődésen és a gyakorlati kiképzésen kívül a téli hónapokban elméleti foglalkozást tartunk, vagyis elméletben ismertetjük meg a tűzoltói hivatást baj társainkkal. E feladatunk teljesítésén kívül nem csekély sikerrel működik műkedvelő gárdánk, amit a múltban már élvezhetett mélyen tisztelt közönségünk és a ma este megtartandó kabarénkon is élvezhet, amire ezennel tisztelettel meghívunk mindenkit, aki a tűzoltó eszmét megbecsüli. Beszámolómat folytatva, kedves kötelességet teljesítek akkor, — és bevallom, némi büszkeséggel — amikor rátérek és bejelentem hivatalosan is a mélyen tisztelt közgyűlésnek, hogy már zenekarunk is van, még pedig nem is utolsó a fúvós zenekarok között. Zenekarunkat már méltóztattak élvezni, hiszen részt vettünk Szent Imre emlékére rendezett, valamint az urnapi körmenetben. Zenekarunkkal segítő társai voltunk a test vér egyesületeknek is. A közelmúlt napokban térzenét adtunk a község különböző pontjain. Zenekarunk tehát, amint méltóztatnak tudni, működik és annak minden egyes tagja elkövet mindent, hogy tudását minél előbbre vigye. De, hogy létesült volna ez és hogy mehetne előre, ha nem volna olyan kiváló, és fáradságot nem ismerő, önzetlen vezetője, mint a mi karmesterünk Malovetz Misi barátom. Zenekarunk megalakulása a Zsolnáy gyárból indult ki, ahol egyezer alkalmazott, Marci őrparancsnokunk vezetésével szervezett 8 tagú zenekart, de különféle okoknál fogva nem sikerült azt együtt tartani. E zenekarnak községünkben lakó tagjai fel-