Rákos Vidéke, 1929 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-22 / 38. szám
38. szám. KAROS VIDÉKE 3. oldal. Naplórészletek az 1929, évi mozgótáborbóL — Közli a 929. számú cserkészcsapat. — Aug. 5. Nos, a korai ébresztő meg is látszott az álmos szemeken. De a friss reggeli levegő, na meg a mosakodás hamar kijózanított mindenkit s már indultunk is a kissé hűvös időben a porvai templomba szentmisére. Utána gyorsan elköltöttük reggelinket s szívélyes búcsút véve nekiindultunk utunk legnehezebb részének; fel a Bakony legmagasabb pontjára, a Kőris hegyre. Csakhamar elértük a közeli erdőséget s erős tempóban haladtunk kitűzött célunk felé. Talán inkább azt lehetne mondani „felfelé“, mert utunk egyre meredekebbe vált. A hatalmas fák közt már szinte függőleges irányban kapaszkodtunk fel s mindig csak fel. De mindennek vége szakad s egyszer csak mi is felértünk a csúcsra, sokkal gyorsabban, semmint az ut közepén gondoltuk volna. Itt a kilátótorony aljában rövidesen lepihentünk, kifújtuk magunk s Rezső atya a fáradhatatlan Gyula bá’>val máris a kilátótorony tetejéről gyönyörködött a fenséges panorámában. Valóban impozáns látvány tárult elénk: apró falvak itt-ott festőién elszórva, majd Pápa körvonalai tarkállottak távolabb s jobbra-balra a Bakony hatalmas erdőségei tették színesebbé az amúgy is pompás kilátást. Nehéz szívvel váltunk meg a gyönyörű vidéktől, de a vízhiány miatt tovább kellett mennünk. S utunk most megváltozott: ezután folyton lefelé mentünk, ami talán még nehezebb volt, mint a hegymászás. Útközben herceg Eszterházy egyik erdőkerülőjével találkoztunk, ki megállapította, hogy tilos területen járunk, de Gyula bá’ csakhamar mindent elintézett, sőt ezután az erdőőr Útmutatása mellett folytattuk utunkat. A rég beharangozott Sobri-barlangot figyeltük jobbról is, balról is, de seholsem bukkantunk rá. Már lassan megelégeltük a folytonos erdőségeket s egyre jobban áhítoztunk a Gerence-patak után, s — oh a Bakony rejtélye — amit oly messzinek hittünk, most is, mint az előbb, egyszerre elénk tűnt: a kies fekvésű völgy a tiszta patakkal. Nosza, le a hátizsákkal s pillanatok alatt az egész társaság fürdőruhában a patakban lubickolt. De a gyomrunk is megérezte a nagy utal s megelégelve a fürdést szaionnasütéshez láttunk. Kis pihenő után felkerekedtünk s még nagyobb kedvvel igyekeztünk Bakonybélbe. Utunk gyönyörű völgyben vezetett; két oldalát magas hegyek övezték, hátukon zöldelő erdőkkel, mellettünk csörgedező patak, mindenütt mélységes csend, már csak a hófedte csúcsok hiányoztak, hogy Svájcban érezzük magunkat. A bakonybéli plébános hamar elhelyezett minket a kath. kaszinóban, melyet 1878-ban alapítottak. Beszerzés után kimentünk az apátság birtokán lévő pompás uszodába s itt vidám uszkálás fokozta vig- ságunk s étvágyunk. Majd hazatérve vacsora után kis tábortüzet tartottunk s a csapat csakhamar elcsendesedett, hogy kipihentessük alaposan kifáradt tagjainkat. Aug. 6. Másnap komor, sötét fellegek gyülekeztek felettünk, midőn a közeli templomba mentünk misére. Az időjósok nem sok jót reméltek; s valóban, alig indultunk el, az eső elkezdett szitálni s nem is állt el, mig Herendre be nem értünk. De a mi cserkészkedélyünket a csúnya idő sem tudta elrontani, hisz: „kacagunk, hogyha ázunk“ s jókedvvel róttuk a hegyes- völgyes vidéket. S eközben tapasztalatokat szerezhettünk a magyar paraszt utismerete felől. Ugyanis megkérdeztük az egyiktől: — Messze van-e még Herend, bácsi? — Lesz vagy egy félóra. Na erre mi vígan gyalogoltunk tovább s vagy 3 órai menetelés után újra elénk került egy másik. — Mennyit kell még mennünk Herendig, uram- bátyám ? — Nincs a’ mán messze, egy jó félóra. Nos, ezek után már „csak“ 2 órát hosszat mentünk egy újabb találkozásig s egy újabb „félórás“ válasz után csekély 1 óra múlva be is értünk a faluba. De itt ismét egy kellemetlenség várt. Utunk célja ugyanis a világhírű porcelángyár megtekintése volt, azonban a gyár igazgatója tudomást sem akart venni rólunk s csak délutánra engedélyezte a látogatást: — „ha majd a másik két társaság is megjön!“ Mit tehettünk; kimentünk az állomásra, letettük pakjainkat s megebédeltünk. Délután visszamentünk a gyárba, mig hátzsákjainkra Gyula bá’ vigyázott, aki délelőtt megelégelte a gyáros „hires magyar vendégszeretetét“ s nem kért többet belőle. A gyárat úgy kutyafuttában néztük meg csak, mivel kevés volt az időnk s mindig az járt fejünkben; hátha lekössük a vonatot. S ez majdnem be is teljesedett, csak egy versenynek is beillő gyors futás — ahol Rezső atya is bebizonyította, hogy az ő lábizmai is kibírnak még egyet-mást — mentett meg a lemaradástól. Nézhettek is csodálkozva bennünket a herendiek! Most már könnyű volt utunk, hisz nem került fáradságunkba s délután keményen masíroztunk be a pályaudvarról Veszprémbe. Itt már várt ránk egy kedves veszprémi piarista tanár egy cserkész kíséretében s rövidesen elérkeztünk fenséges hálóhelyünkre, az ipariskolába. Az ágy ugyan kitömött szalmazsákból állott s az asztalt rajzasztalkák képviselték, de biz mi még ilyeneket sem találtunk a Bakonyban s szinte idegenül éreztük magunkat az asztal mellett, — hogy a mosdótálról ne is beszéljek — s furcsán hánykolódtunk a régen nélkülözött kész ágyakon. Aug. 7. De jól is esett az alvás s alig akartunk felkelni; bár — mint Rezső atya megfigyelte — a kötelességérzet nem veszett ki belőlünk, mert 6 órakor már mindenki, ha félálomban is, de mozgolódott. Az Angolkisasszonyok zárdájának szép kis kápolnájában mondott az Atya misét, majd a város megtekintésére indultunk egy veszprémi cserkésztestvérünk vezetésével. Meglátogattuk a városi múzeumot, majd gyönyörű régi templomot, mely némileg a pannonhalmi székesegyházra emlékeztetett. Felmentünk a várban lévő tűzjelző toronyba is, honnan a tüzőrség figyeli a várost, hogy az esetleges tüzet azonnal észrevegye. A séta után megebédeltünk s kimentünk utána a pályaudvarra, hogy elérjük táborozásunk legkellemesebb pontját: a Balatont, A vonaton egyre izgatottabb a társaság s egyszerre valaki elkiáltja: „Itt a Balaton!“ Erre mindenki az ablakokhoz tódul s vidám csatakiáltással üdvözöljük hazánk tengerét. Alsóörstől hajón megyünk Tihanyba, majd gőzkomppal át Szántódra s innen gyalog utunk végső helyére: Zamárdiba, hol a főjegyző ur birtokán tábort ütünk a Balaton közvetlen közelében s csakhamar álltak a sátrak. Ezután nem sok említésre méltó történt. A für" désből, amennyire csak lehetett, kivettük részünk, his^ néhányan még ebédjüket is a vízben költötték el s a balatoni nap is csakhamar mindnyájunkat megbarni- tott. A három nap fürdés, csónakázás és egyéb mókák közt hamar eltelt. Szombaton, aug. 11-én indultunk haza, nehéz szív
