Rákos Vidéke, 1920 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1920-01-25 / 4. szám
RÁKOS VIDÉK társadalmi, közigazgatási és közgazdasAgi hetilap. rAkosszentmihály nagyközség hivatalos lapja. SZÁMOS RÁKOSSZENTMIHÁLYI ÉS RÁKOSVIDÉKI EGYESÜLET ÉS TESTÖLET HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Rákosszentmihály, Szentkorona-utca 37. Megjelenik minden vasárnap. Felelős szerkesztő : BALÁZSOVICH ZOLTÁN. Előfizetési ár: Egész évre 48.— K. Fél évre: . . 24.— „ Negyedévre: 12.— „ Egyes szám ára 1 korona. Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. ítélet. Az emberi élet — bármily kis terjedelmű legyen is — tele van fájdalommal, testi és lelki kínokkal. A remény azonban — ez a lélekemelő és erősítő eszmény — mindig velünk van. Velünk volt eddig is. Reményünk fátyolát, mi magyarok, hitünk, a történelmi igazság, a józan belátás és sok-sok igaz érv nemes anyagából szőttük.- Ezt — durva kezekkel tépték szét, ott — messze idegen emberek. Idegenek, mert sohasem jártak itt, nem éltek közöttünk, nem ettek magyar föld búzájából készült kenyeret, nem ittak a Tisza vizéből, nem jártak a Rákóczi szabadságharcza "megszentelt földjén, és nem érezték a Hargitáról lezugó Nemere-szél bugását. Sohasem követték andalgó szemmel az Alföld pacsirtáját zengő útjában és nem tudják, mi a magyar dal. Idegenek vagytok testünktől-lelkünktől, kik elhatároztátok, hogy — meghal a magyar, a világ legszebb és legnemesebb népe. Fáj . . . mindig ismétlem e szót, először halkan — majd mind hangosabban. Kínozom magam e szóval, turkálok a sebben, melyet a „béke“ ütött. Oh! de szeretnék minden ember leikébe nézni, a titkos fiókba, ahol a fájdalmak gyűlnek, hogy megnézzem, vájjon nekik is úgy fáj-e, mint nekem, hogy szép Erdély, gyönyörű szülőföldem, bitang kézre utottál, hogy a regényes felföld zs^brákok hada alatt nyög. Amikor már elül a köznapi élet zaja, a csendes estéken fájnak az emlékek legjobban. A sötétség még sohasem volt oly látománynyal teljes, a csönd még sohasem volt nekem olyan zajos, mint most. Ott látom a Hargitát vad fenyveseivel, Székelyudvarhelyet a rabonbánok ősi várával, Gyimes, Csik, Bárót és ti mind kincses Kolozsvárig úgy vagytok előttem, mintha hozzátok röpültem volna . .. utczáitokon. Gyermeki álmaim, serdülő korom minden szép emléke, szomorúan üdvözöllek. Szeretnék elmenni hozzátok, régi jó barátaim, kedves embereim, úgy szeretnélek végigsimogatni benneteket. Óh, hogy szeretnék az egedre nézni, vizedből inni, kenyeredet, enni, nótáidat hallani, én szép Székelyföldem . . . Ti férfiak és nők, ott az idegen járom alatt, ne essetek kétségbe. Ti eddig is tudtátok kötelességeket Tűrésben, szenvedésben iskolát teremtettetek minden nemzet számára. Maradjatok, őrizzétek meg a földet, ne hagyjátok kihűlni tűzhelyeiteket. Hiszen ismeretlen költőtök olyan szépen megmondta: „Itthon maradok én, Károgva és sötéten, Mint téli varjú száraz jegenyén; Nem tudom : Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, De itthon maradok. Leszek őrlő szu az idegen fában, Leszek az alj a felhajtott kupában, Az idegen vérben leszek a méreg Miazma, láz, orozva rut féreg De itthon maradok! Akarok lenni a halálharang; Mely temet bár, halló fülekben cseng És lázit: visszavenni a mienk! Akarok lenni gyujtózsinór, A kanócz része lángralobbant vér, Mely titkon kúszik tiz-száz évekig Hamuban, éjben, Mig a keservek lőporához ér És akkor . . .“ Igen akkor. . .! De addig! Addig az időpontig türünk és szenvedünk fajunk szívósságával . . . Tegyétek le a hüségesküt, Írjátok alá a kötelezvényt, hogy méreg lehessetek az idegen vérben, Mi nem fogjuk soha felróni nektek, az Isten pedig úgy sem hallgatja meg és úgy sem büntet érte, mert sokkal igazságosabb, mint a falánk ember, az a pár előkelő „idegen", aki a magyar nemzet halálos ítéletét meghozta. A szenvedés az izgató kavics, amelyik a lélek kagylójában annak nemes gyöngyszemét kiváltja. A szenvedés — a szegények kincse és mi most mindannyian szegények vagyunk. Lapunk mai száma 8 oldal.
