Rákos Vidéke, 1920 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1920-01-04 / 1. szám
XX. évfolyam. Rákosszentmihály, 1920. vasárnap, január 4. 1. szám. rVIDÉKÉ TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. RÁKOSSZENTMIHÁLY NAGYKÖZSÉG HIVATALOS LAPJA. 7 T szAmos rAkosszentmihAlyi és rAkosvidéki egyesület és testület hivatalos lapja. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Rákosszentmihály, Szentkorona-utca 37. Megjelenik minden vasárnap. Felelős szerkesztő: BALÄZSOVICH ZOLTÁN. Előfizetési ár: Egész évre 48.— K. Fél évre: . . 24.— „ Negyedévre: 12.— „ Egyes szám ára 1 korona. Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. V Évfordulón. (bz.) A magyar történelemnek legszomorubb, legszánalmasabb esztendejét temettük el Szilveszter éjszakáján, hogy az ujesztendőt köszöntsük, amely több kétség, mint remény között virradt reánk. Ha valaha sablonná fakult a boldog uj esztendő kívánsága, most igazán ránk fér, hogy őszinte szívvel könyörögjünk egymás számára boldogabb jövendőt. Soha még jobban igaza nem volt, mint most, szegény Szemere Miklósnak; való igaz, hogy nem boldog a magyar! Fanyar mosoly kiséri a bágyadt üdvözléseket, aki mondja, kötelességszerüen, udvariasságból, vagy akár igaz, jó indulattal is, maga se bízik erőtlen köszöntésében. Boldog uj esztendő, hihet-c benned, reménykedhetik-e benned még ez a megsanyarga- tolt, porig alázott, vérbefojtott, halálra gyötört, szegény magyar?! ügy kellene, hogy mint ázott verébfiókok a fészek ölén, a csapások súlya alatt összegubbasz- kodva, a boldogtalanságunkban szerető testvérekként egymásra találva, a közös balsorsban annál inkább magunkra eszmélve — egy nagy, közös érzésben egybeforrjon ennek a szerencsétlen nemzetnek minden fia. Most már igazán elégnek kellene lenni, hogy valaki magyar ember, arra, hogy minden magyar testvérének tekintse és úgy bánjék vele, úgy érezzen vele, mintha személy szerint édes testvére volna. Egy közös imánk, egy közös vágyunk, egy közös reményünk, közös bánatunk, közös szenvedésünk mindnyájunknak. Valamennyien is kevesen vagyunk, mind együttvéve. Valamennyiünk minden gondja-baja közös mindnyájunké. Valamennyiünk közös munkája egy azon czélra kell; egymásért, hazánkért, azért az epedett boldogabb jövendőért, amelyet az évfordulón sóhajtva idézünk, a nélkül, hogy gyarlóságunk hinni tudna benne. Pedig hihetünk benne, hinnünk, bíznunk és remélnünk kell, mihelyt feltaláljuk újra önmagunkat. Csak ma még talán nem tudunk eléggé felocsúdni a viharverés okozta kábulatunkból. Csak ma még talán nem tisztult meg a lelkünk a sok mocsoktól, a melyet e szomorú korszak csapásai reá hordottak... A bomlás folyamatának baktériumai, melyek megfertőztették jelenünket, még nem pusztultak el teljesen és mérgező hatásuk nem szűnt meg. Mikor a minden idők legcsufabb gyalázata elmúlt rólunk, azt kellett hinnünk, hogy az első fellélegzés után egyszerre egybeforr a magyar nemzet s a visszatért, feléledő életösztön erejével dolgozni kezd, hogy a romokat eltakarítván, megkezdje hatalmas újjáépítő munkáját. Dehogy történt így! Sőt uj erővel fakadt fel minden indulat; az egymásra szorult és egymásra utalt boldogtalan magyarok egymásnak estek és őrületes forgatagban indult meg a gyíllölködés, intrika és pártoskodás. Jobban gyűlölik egymást, mint minden ellenségüket. A szeretet még mindig nem lelheti honját e hazában. Szavát nem hallgatja meg senki, bűvös erejét fel nem ismeri, erényét nem gyakorolja. Csak öklöződünk, tülekedünk és egymás torkát keressük vonagló kezekkel. Önző czélok takarói a legszebb jelszavak, az igazság pedig az érdekek rugólabdája. Az erkölcsi érzék eltompul, erény és bűn, tisztesség és mocsok, jószándék és gonoszindulat egymásba fonódva tarkáilanak együtt s nem üldözői többé egymásnak. Menj az emberek közé, nézd, hogy taszigálják egymást, miként tolonganak, milyen szeretetlenség uralkodik máiglan is közöttük. Nézd a templomot: ma kirabolják, holnap a szent ünnepen megszent- ségtelenitik. Nézd a fórumot. Találsz-e vigasztalást? Tekintsd a társadalmat, mint gyűlölik benne egymást a meggyötört magyarok! Csak itt, ez aránylag kisded községi életben is tudják-e úgy gyűlölni ellenségeinket, üldőzik-e úgy a lázadókat, kik kényurakként ültek a nyakunkra 133 rémes napon át, mint azokat, akik közcélokért évtizedek becsületes munkájával áldoztak? Hol talál vigaszt a csüggedt honfiszív, hol lelhet reményt, boldogabb jövendőbe vetett hitet, ha ma is még ilyen betegek a fertőzött lelkek, ilyen gyarlók és vétkesek az emberek? Pedig nekünk reménykednünk kell, hogy eljön egy Lapunk múl stáma 8 oldal.
