Rákos Vidéke, 1919 (19. évfolyam, 1-30. szám)
1919-10-12 / 19. szám
XIX. évfolyam. Rákosszentmihály, 1919. vasárnap, október 12. 19. szám. TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP RÁKOSSZENTMIHÁLY NAGYKÖZSÉG HIVATALOS LAPJA. SZÁMOS rAkosszentmihályi és rákosvidéki egyesület és testület hivatalos lapja. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Rákosszentmihály, Szentkorona-utca 37. Megjelenik minden* vasárnap. Felelős szerkesztő: BALÁZSOVICH ZOLTÁN. Előfizetési ár: Egész évre 48.— K. Fél évre: . . 24.— „ Negyed évre: 12.— „ Egyes szám ára 1 korona. Hirdetéseket (elvesz a kiadóhivatal. Várunk, egyre várunk .. . (bz.) Várunk, egyre várunk, mindig csak várunk valamire . . . Most talán a békekötésre és más változásokra, amelyek után elkövetkezik az ejpedve várt sorsfordulat és annyi viszontagság után jön a nagyszerű fellendülés, mely a történelem tanúsága szerint mindenkor nyomon követi a pusztulást és sülyedést... Emlékszem jól, hogy nem is olyan régen várva- vártuk, hogy elmúljék végre a rettenetes nyomottság korszaka, mely a háborús időket megelőzte. Azután vártuk, vártuk esztendőkön át, hogy végére jussunk a szörnyű háborúnak. Aztán a forradalmas izgalmak végére várakoztunk ... És eljött a legsötétebb 133 nap, a borzalmak évadja, a mihez foghatót nem próbált még ez az ezer esztendős haza. És vártuk, napról- napra, hogy elkövetkezzék az elmaradhatatlan vég, eljöjjön a nagyszerű fellélegzés s akkor, . . . akkor majd elérjük az ismeretlen jót, a régen vártat. Ma pedig uj határnapokat várunk és uj remények kecsegtetnek, majd, majd, ha igy lesz, ha úgy lesz, ha minden újra jó lesz . , , Eszembe jut régen volt ifjúságom, gyermekkorom* Majd ha nagy leszek, majd ha valókra válnak álmaim. Majd ha megszabadulok az iskola' nyűgétől. Majd ha elkészültem az életre, ha megválhatok tanulás terhétől.., Akkor, akkor .. . Még csak néhány év. Majd ha a kezdet nehézségein túl leszek. Várom boldogulásomat az életből, a pályámon .. . Nincs már sok hátra, czélt érek. Egykét előlépés és nem hiába dolgozom .. . Keserves küzdelemmel jár a kezdet. De hiszen minden fejlődik, halad. A becsületes munkának meg lesz a gyümölcse. Csak türelem, türelem. Várjunk csak bizalommal . . . Majd ma megszabadulok a terhektől, a melyeket a kezdet nehézségei reám hárítottak. Letörlesztem néhány év alatt, aztán . . . czélt érek. Egy-két esztendő czéltudatos munkája, s aztán építhetünk, ezt s azt a vágyunkat teljesíthetjük. Némely csapás ugyan utunkat vágja, de majd csak leküzdjük azt is. Még csak ezt a bajt győzzük le, még csak azon az akadályon vergődjünk keresztül . . . Aztán, igen, azután . .. Negyedszázad alatt, ha az ember dolgozik, küzd, vergődik, viaskodik az élettel, beleszürkül ugyan, de a lelke üde maradhat. Az éltető reménység ápolja életkedvét. A vágyakozás tüzeli életerejét, már pedig vágyban az üdv, mondja a költő s tudjuk, hogy igaza van. Nem elég a saját gondod, ember?! Itt a háború, mely keresztül gázol minden számításon, letipor minden reménységet. Most már nem csak a magam csekélyke dolgai bántanak, már a haza gondja is ránk szakad ólomsulyával —• és most már nem csak a saját sorsunk jórafordulását várjuk, hanem édes hazánk sorsáért reszketünk és jobb jövendőjéért epedezünk. Ezenközben pedig múlnak az évek, hosszú láncszemekként leperegnek az idő hatalmas kerekén s taián ha valaha megszakad egyszer majd még a beborult ég sürü kárpitja és a derű sugarai áttörhetnek a fellegeken, akkor... akkor, fájdalom, mi már vagy nem leszünk többé, vagy fáradt szivü, megtört öregek leszünk, a kiknek megbékélt, elröppenésre készülő lelke elvesztette fogékonyságát a későn érkező öröm és boldogság iránt. De — akkor is lesznek fiatalok, életre való, élni vágyó, lelkes, erős ifjak, a kiknek szivét vágyak és remények égetik. És ők sem lesznek boldogok és nem lesznek elégedettek. Sohasem fogják elhinni, miként annak idején mi sem hittük el, hogy a miben élnek, az számukra a boldogságnak földi osztályrésze. Vágyaik lesznek és reményeik, melyeket kergetni fognak, mig az ö fejükre is le nem száll a dér szürkesége és megvénhedt, fáradt tagokkal, megroskadtan át nem kell látniok, hogy el nem érhető, csábos szivárvány csupán a vágy és remény, mely e földi pályán szüntelen kecsegtet s a mire várunk, — esztendőkén át uj, meg uj alakban — itt a földön pályabérünk nem lehet soha. A tapasztalat szerzi a rideg megismerést, a mely- nak nyomán még sem támadhat kétségbeesés. Mert belőle az ész száraz következtetése ugyanarra a kettős eredményre vezet, a mit a lélek ösztőnszerü poézise ajándékoz az embernek. Az egyik az, hogy ha meddő küzdelmünk az élettel s e földön tökéletes boldogságot el nem érhetünk, kell hinnünk a túlvilágban, a hol minden szenvedés jutalmat lel s a tiszta vágyak epesztő szomjúságát a boldogság kelyhéből olthatjuk el. Más szóval, a földi élet bérét ne várjuk e hitvány arasznyi Lapunk mai száma $ oldal.
