Rákos Vidéke, 1917 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1917-05-13 / 19. szám
XVIL évfolyam. Rákosszentmihály, 1917. vasarnap, május 13. 19. szám RÁKOS VIDÉKE TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. RÁKOSSZENTMIHÁLY NAGYKÖZSÉG HIVATALOS LAPJA. SZÁMOS RÁKOSSZENTMIHÁLYI ÉS RÁKOSVIDÉKI EGYESÜLET ÉS TESTÜLET HIVATALOS LAPJA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kákosszentmihály, Szentkorona-utcza 37. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP Felelős szerkesztő : KALÁZSOVICH ZOLTÁN, Előfizetési ár Egész évre . . . la.— krr. Fél évre .... 6.— . Negyed évre . . . 3.— EGYES SZÁM ARA 3» FILLÉR. Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. A határkövön kívül. Megint beleütköztünk régi végzetünk jelképébe, a fővárosi határ kövébe. Ez a jelentéktelen kis kőoszlop, mely alig jó félméternyire emelkedik ki határunk budapesti mesgyéjén, valóságos kínai fal mireánk nézve, itt a főváros tőszomszédságában. Fenyegető fölkiáltójel, mely elrekeszt a kulturvilágtól s mint lángpallosu kherub áll őrt a magyar székesfőváros kapujában: „Eddig és ne tovább!* s mi, szegény, száműzött halandók epekedve nézünk az elvesztett paradicsom rácsos falán át, tibkadt ajakkal üvegen át nézzük a mézet, mint az éhes gyermek a dús kirakat ablaka előtt . . . Kis és nagy dologban unos-untalan vérforraló keserűséggel kell tapasztalnunk, hogy minő más a helyzete annak a sok százezer magunkhoz hasonló felebarátunknak, aki a végzetes határkövön belül hajtja naponta álomra fáradt fejét s mennyi mellőzés, kisebbítés ér bennünket, kitagadott fiait a fővárosnak, amelynek falai között keressük kenyerünket, végezzük fáradtságos napi munkánkat, költjük el verejtékes filléreinket, keressük szórakozásunkat, szóval éljük tulajdonképeni _ életünket. Összes bününk csak az, hogy poros, füstös utczáiról, kőboritotta szürke tereiről üde, egészséges levegőt keresni kimenekültünk, hogy a kőszörnyetegek között sáppadtra senyvedt gyermekeink arczára visszaszerezzük az egészség viruló rózsáit és megtakarított garasainkból kicsi fészket szerezzünk családunknak, egy piczike darabkát a föld hatalmas felületéből, amelyhez odabent, a gőgös nagyvárosban szerény erőnkkel soha hozzá nem juthatnánk. Örök zsellóreskedésünkből, ház- v mesterek jobbágyaiból igy juthatunk hozzá, hogy szabad embervoltunknak legalább az illúzióját megszerezzük és piczi portáinkon — kicsi, de az enyém! — szabad, emberi lólekzetet vehessünk. Ézt a kis önérzetet, ezt a kis jóra törekvést, ezt a kicsike sikert, az energiának ezt a nagy megfeszítését ártatlan jószándékunk szolgálatában, nem tudja nekünk megbocsájtani a végzet és ezer apró gyötrésen kívül unos-untalan keserűen lakoltatja meg vélünk apró és nagy dologban egyaránt. Valóságos párviadalt kell folytatnunk úgyis sorsunkkal, állandó küzdés életünk ezernyi kellemetlenséggel és nehézséggel, a mit a kintlakás idéz fel ellenünk. A közlekedéstől fogva a létfentartásunk legelemibb szükségleteinek beszerzéséig minden dologban csupa kellemetlenséget és akadályt kell naponta le- küzdenünk, bőséges árát fizetvén meg vele itt szerzett kevéske örömünknek. Ám mindez nem elég, a hatóságok, még a saját magunk felsősége is állandóan súlyosbítják helyzetünket s a helyett, hogy jutalmaznák a férfias és önzetlen munkát, mely a mezők pusztaságából virágzó telepeket és kulturált, fejlődő nagy községeket teremtett csodálatosan rövid esztendők alatt, ! nem párfogolnak, nem védelmeznek, sőt még segítenek • abban, hogy mások sújtsanak és állandóan kisebbítsenek. Hányszor panaszoltuk fel már mi magunk ezen a j helyen is azt az égbekiáltó igazságtalanságot és méltánytalanságot, hogy a mi közönségünkkel nem bánnak ! el a főváros lakosságával egyenlően, holott mi is ugyanaz I a fővárosi publikum vagyunk, csakis az a különbség közöttünk, hogy a határvonalon kívül hajtjuk álomra fáradt fejünket. Mégis a hatósági élelmiszer ellátás dol- 1 gában ugyanúgy bánnak velünk, mintha valami távoli j kis falunak földművelő népe lennénk. A rendszabályok, | amelyek a fővárosban érvényesek, nálunk, száz lépésnyivel tovább, ismeretlenek, itt az a világ járja, miíitha Száldobágyon, vagy Kukutyinban lennénk. Minden legkisebb dologban külön kell kiküzdenünk az igazunkat, mert nincs védelmezőnk, nincs patrónusunk, nincs belátó, méltányos gondviselőnk. Velünk szemben érzéketlen és rideg még a saját hatóságunk is. Nevetségesen kicsi dolog az, mely legújabban háborítja csudás türelmü, békés közönségünket, de töké- | letesen jellemző bizonyítéka legújabban is azoknak a I szomorú igazságoknak, amiket e sorok élén, ki tudja hányadszor újból elpanaszoltunk. Annnál bosszantóbb, annál ingerlőbb, mert csekélység és lényegében jelentéktelen, de a figyelem, a méltán elvárható jóakaratu gondosság teljes hiányának ismét kiáltó lanujele. A kávékészletek megfogyatkozása és a behozatal nagymértékű megapadása szükségessé tette, hogy a hatóság a kávéfogyasztást korlátozza. A háztartások úgyis nélkülözik a kávét, még inkább a tejet, tehát a nyilvános kávéfogyasztó helyeken kellett főként gátat szabni a készletek rohamos apadásának. Így született meg a rendelet, mely a fővárosban délután 3—7 óra között megtiltja nyilvános helyeken a kávé kiszolgálását. A fővárosi kávéházakban tehát csak 3 óráig lehet kávét kapni, azontúl nem. A rendelet eljutott természetesen hozzánk is, de itt már úgy hangzik, hogy kifejezetten egyáltalán megtiltja a nyilvános helyeken (kávéház, kaszinó, vendéglő stb.7 a fekete kávé fogyasztását és azt ebéd és vacsora után sem engedi meg. Valóban csekély jelentőségű dolog ez, mert hiszen nálunk naponta alig akadt eddigelé is nehány ember, aki ilyen helyiségben fogyasztotta el kávéját, de felháborító az a megalázás, melyben minket a rendelet minden ok nélkül résfesit. A határkövön belül, a Sárga csikóban, vagy Rákosfalván délután 3 óráig szabadon rendelhet magának valaki feketét, de a mi kaszinónkban, Sze'ntmihályon, Mátyásföldön, Rákospalotán és igy tovább és a mi kávéházainkban ugyanez tilos ? Mivel szolgál rá ez az intelligens, fővárosi és fővárosban élő publikum, hogy újra, meg újra az orra alá dörgöljék, hogy Lapunk mai ft zárna 12 oldal.
