Rákos Vidéke, 1915 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1915-10-10 / 41. szám
XV. évfolyam. Rákosszentmihály, 1915. vasárnap, október 10. 41. szám. RÁKOS VIDÉKE TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. RÁKOSSZENTMIHÁLY NAGYKÖZSÉG HIVATALOS LAPJA. SZÁMOS RÁKOSSZENTMIHÁLYI ÉS RÁKOSVIDÉKI EGYESÜLET ÉS TESTÜLET HIVATALOS LAPJA, Szerkesztőség és kiadóhivatal: Rákosszentmihály, Szentkorona-utcza 37. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP Felelős szerkesztő: BALÁZSOVICH ZOLTÁN. Előfizetési ár: Egész évre .....................g ko> Fél évre ... 4 Negyed évre.....................2 ’ EOY ES SZÁM ARA 20 FILLÉR. Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal Egy egyhasábos petit sor ára 20 fillér. Emberség. Egyfogatu bérkocsin mentem végig a minap a Rákóczi utón. Valahol a Szövetség utcza táján a kocsis hirtelen meglassítja a menetet, majd visszafordul és vagy harmincz lépést halad visszafelé. Csodálkozva tekintek ki a kocsiból, s látom, hogy a bérkocsis kalapját lefújta a szél, azért akadt fenn az utunk. Ez idáig igazán nem érdekes, de annál figyelemre méltóbb a kis történet folytatása . . . Tehát a kocsi halad visszafelé a kalap miatt. És a kalap ott feküdt az úttest közepén egy lépésnyire a poszton álló rendőr mellett ki mereven és.zord felsőbb- séggel nézte, mint fordul vissza a kocsi, mint áll meg mellette, mint száll le a kocsis a bakról, hogy a kalapot felemelje, sőt még akkor is mozdulatlanul maradt, a mikor a kocsi az ő szuverén alakját szabályszerűen megkerülvén, ismét visszafordult, hogy útját folytathassa. A szél kegyesebb volt, mint a rend őre nem fújta el mellőle tovább a kalapot s igy a villamos-vonatról, a melyre kocsin igyekeztem, nem késtem le, sőt a felebarátaink érdekében kitűzött ülésre is idejében elérkeztem, tehát a háborúval kapcsolatos humánus közügy nem vesztette el egy szerény közreműködő munkásságát, mondom, nem a rendőr, hanem a szél kegyelméből, mely a tréfát megelégelvén, nem folytatta, A rendőr sokkal csinosabb vicczet tudott produkálni, tehát lehetséges, hogy elszégyelte magát és feladta a versenyt . . . A pillanat annyira megkapó volt, hogy a köteles rendőrsértést nem tudtam elkövetni, csak annyi fért ki a számon, hogy „Nem szégyelli magát, talán letört volna a keze, ha felveszi a kalapot?* Főúri gőg bontotta arczán futó gunymosoly rándult keresztül s a rend szilárd őre megvetően fordított hátat nekem és a kocsinak . . . Buta kis história ez, az ember első perezre csu- dálkozik, hogy minek irja le ide, a lap élére. De hát én is magyar ember vagyok. Az eset után szörnyen fogad- koztam, hogy megírom a főkapitánynak, másnap azonban — ugyan kérem, hányán ültek le másnap az Íróasztalhoz, hogy a megfelelő levelet megirják ? Tehát — nem Írtam meg én sem. Csak olykor el*el tépelődöm rajta s ilyenkor olyan furcsa gondolataim támadnak, amelyek csakugyan idekívánkoznak s mert bizonyára az ön gondolataival e perezben — kedves olvasó — azo nosak, ide is valók. Nem vittem ennélfogva siromba a Rákóczi-uti rendőr „őrszem“ történetkéjét, melyből megtanuljuk, hogy a műveletlen ember, ha „hivatalt“ kap, mundérban is faragatlan marad, továbbá, hogy a közönség szolgálatára rendelt egyének máig sem tudják az igazi kötelességüket, hogy még a háború rettenetes kiegyenlítő hatása sem tudja leszakgatni az emberi lelkek kérgét és nem képes demokratizálni az emberiséget az ember- szeretet és felebaráti készség önzetlen és meleg érzéseiben, hogy a fővárosi rendőrfőkapitányság egyrészről még mindig selejtes emberanyaggal küzd, vagy talán most, a háború idején még inkább, mint azelőtt, másrészről pedig a kije van, azt se oktatja ki kellőképen, miként nem dirigálják meg a saját személyzetüket a villamos társaságok és egyéb, a közönség szolgálatára vagy használatára rendelt vállalatok és intézmények sem ; ezért kétségbeejtő nálunk az érintkezés minden olyan alakkal, aki a közönségért viseli a maga formaruháját, ellenben édes dajkamese a külföldi nyájas előzékenységről és szives készségről gyakorta megirt sokféle szines krónika. Az ördög vigye el, elég a magam baja, gyötör a gond, a drágaság ingerel, a háborúban pusztuló véreim keserítenek, fáj az élet, aggaszt a saját sorsom a folytonos kár és áldozat miatt, korán kelek, megyek dolgozni, ezerféle jár a fejemben ... és a villamoson a mogorva, életunt kalauz, az ut közepén a buta, pöffesz- kedő, szívtelen ember . . . Életunt pinezér a kávéházban, udvariatlan, érdes szolga a hivatalok előszobájában, baromilag gőgös direktorok a párnázott ajtók rnegett, akinek ezédulára fel kell Írni előre, hogy ki vagyok és mi járatban keresem fel, — szívtelen, kötekedő beamte- rek a közhivatalokban a kik azt keresik, hogy milyen czimen utasíthassanak el más szobába, más hivatalba, miként okozhatnak nehézséget, hogy czélomat el ne érhessem, — vérszipolyozó fiskálisok és összegabalyított perek, melyekkel nem védik a gyámoltalanabbakat, hanem meghiúsítják, hogy a bajba jutott ember valaha ' is talpra állhasson; ebédnél, délután és éjfélkor mindig csak a hallatlan drágaság, mely elviselhető, ha termé- I szetes következménye a rendkívüli időknek, de halálra \ fojt, ha kapzsi uzsorások feneketlen zsebéért zsarol ki... — nem, nem elég, a sorozat véget nem érne sohasem... ! de egyszóval kifejezhetjük értelmét: még mindig hiányzik felebarátainkból az emberség. Emberséget nem tud nálunk az emberek nagy része s ez teszi igazán kese- ! rüvé a napjainkat. Klasszikus példája az emberség I hiányának a múlt heti rendőr esete, amelyre azt mon- j dotta egy rendőrtisztviselő barátom, hogy: „Ne csodál- I kozzál rajta, a szerencsétlen a nyomorult fizetéséből I manapság még koplalva sem tud megélni, ez keseríti j el, ezért válik komisszá.“ A villamos kalauzok és egyéb közszolgálatra ; rendelt emberek modortalanságát is e félével szokták I mentegetni és bizonyos is, hogy a háború után újjászülető országunkban egyik legelső feladatnak kell lenni, ; hogy a nyomorultul fizetett alkalmazottak helyzetén javítsanak. Ne tengődjék 80—90 korona havi fizetéssel I a rendőr, a kalauz s a kikre fontos és lelkiismeretességet követelő szolgálatot biznak, annak adjanak legalább tűrhető megélhetést is hozzá. Igen, ez is az emberség kérdése. De mindebből egyáltalában nem következik, hogy a közönség keserves pénzéből alkalmazott embe- rek addig is jogosultak lennének arra, hogy a publiLapunk mai száma 12 oldal-
