Rákos Vidéke, 1915 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1915-10-03 / 40. szám
2. oldal. RÁKOS VIDÉKÉ 40. szám. talanul az év napjai között, az események bármily egymásra torlódása közepette sem. A hősök hőseinek emléke nem halványulhat el százezrekre menő hősök halála után sem. Mert ha fájó kegyelettel tekintünk hős katonáink önfeláldozására, nem felejthetjük el a honvédsereg vitéz vezéreit, kiknek lelkűk, szellemük világítótoronyként mutatják a nemzet gyermekeinek a kötelesség útját. Oltárok e sírok és oltárok maradnak mindörökké, ahol az aradi vértanuk porai nyugszanak, mert ők vérük hullásával, halálukkal tettek bizonyságot amellett, amit báró Eötvös József kimondott, hogy a „Noli me tangere* azaz „ne merészkedj hozzám nyúlni,* a magyar haza függetlensége és a magyar alkotmány épsége. E körül hullottak el jobbjaink a múltban, ezért harczolnak katonáink a jelenben. Ez a két eszme kiolthatatlanul ég a nemzet lelkében, ez ad törhetlen erőt a nemzet gyermekeibe beláthatlan időkig. Nagy emberek eszméit a szűk látókörüség későn fogja fel. Nagy embereket későn értenek meg. Ki hitte volna, hogy a magyar alkotmány uj alakjában; az alkotmány sánczaiba bocsátott hazafias, józan nép mily erős várfala lesz a magyar hazának, mily erős támasza lesz a trónnak. Mennyire lehet támaszkodni az ősi erényre, amelynek oly örökké dicső vértanúi szenvedtek halált. Ha szive sugallatát követhette volna az ifjú fejedelem, nem következett volna be a szomorú tragédia. Hiszen meghallgatta a haza bölcsét, Deákot, őt tetőtől- talpig becsületes embernek nyilvánitá, lehetővé lett, ami lehetetlennek látszott, fejére tette a koronát az alkotmányos király, bizalmát fejezte ki az ősi erényben és nem is csalatkozott. Megtekintő a honvédemlékeket s kinek félszázados alkotmányos királyi uralkodása után, mint nemesszivü, nagy ember előtt hajtja meg magát nemzete és igy tiszteli őt a müveit világ. Fájdalom, megtörtént az, amin megdöbbent a világ, elsápadt a nemzet azon, amit elhinni alig lehetett. A nemzet vértanúi lettek a nemzeti eszmék hős tábornokai, akiknek erős hitük a nemzet jövőjében egy per- czig meg nem ingott . . . Szavuk mennydörgésként szól az idők óriási viharától felkorbácsolt nemzeti lét tengerzugásán át, hogy: »Jönni fog, mert jönni kell egy szebb kor, mely után buzgó imádság epedez milliók ajakán.“ Erős a hitünk, biztos a reményünk, hogy a haza- szeretet világitó tornyait, zúduljanak a tenger hullámai bármennyire, csapkodjanak bármily magasra, soha ki nem oltják, s mert a nemzet le nem veszi ezekről tekintetét, beteljesedve látjuk, amit a költő mond: A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy híréhez. És nekünk ezek emlékére ünnepet kell szentelnünk. Ezt kívánja a kegyelet, ezt a hála, ezt a nemzeti nagyság. A nagy nemzeti átalakulás munkájából hazánk legnagyobbjai kivették részüket úgy a törvényhozásban, mint a harczmezőn. Hazánk legelső miniszterelnöke kivette részét nemcsak a munka fáradalmaiból, de fájdalmából is. Hiszen utolsó napjaiban is azon töpreng, mikép békitse ki az uralkodót és nemzetét. Utolsó szavai: „Éljen a haza, éljen a király!“ Mint embereket jellemzik a vértanukat utolsó szavaik. Gyengéd, túláradó szeretettel emlékeznek meg övéikről .... az igazságos Bírótól várják örök jutalmukat. Tizenhárom hős magyar vértanú szelleme lép ki sírjából, hogy áldást terjeszszenek a magyar nemzetre, amely áldásra talán sohasem volt nagyobb szükség, mint napjainkban, hogy áldva legyenek a nemzettől. Nem tudjuk, mit csodáljunk jobban a vértanukban, a hős katonákat-e, az istenfélő embereket, a hűséges, gyengéd férjeket vagy a nagy hazafiakat? Hisz éltük legszebb, legboldogabb szakában áldozták fel I magukat, szerető és boldog családi körtől váltak el . . j Mintha szenteket kisértünk volna ki —- Írja Sujánszky — oly nyugodtan fogadták a halált kiknek szenvedésük már életükben is az égig ért, de csak azért, hogy fenn az égben az angyalok megkoszorúzzák, de csak azért, hogy milliók szivét gyújtsák fel hazánk iránt lángszeretetre. Hozzunk hát koszorút sírjaikra, bár annyiok sírjára kell virágot helyeznünk. Fonjunk koszorút a kegyelet és hála virágaiból. Emléküknél éledjen szivünk, ha talán csüggedve, magasztos példájukon buzduljon áldozatunk, ha talán lankadva, erősödjék hitünk a nemzet jövőjében, egy szebb, boldogabb jövőben. Áldó szellemük lebegjen harczosaink felett, sziveink felett. Mondjunk áldást poraikra! Áldott legyen emlékük mig magyar él e földön. Sz. L. eBBBBBEBBRaaBBBBBBBBBBBBBBBBBBB9EBBBaBBBBBI!Bia8"*»»«»'""VBBBaaBEl Levél a táborból. Garai Lajos dr., a mindig nagy érdeklődéssel várt kedves hadi levél-irónk, a következőket Írja e héten érkezett tábori levelében az olasz harcztérről: Kedves Szerkesztő Uram! Olvasom a lapokban, hogy a pestieket csábítják ki a pasaréti lövészárkokba. S a kiváncsi pestiek bizonyára proczessziószerü tömegekben látogatják. Ez örvendetes is a jótékony czél érdekében. Úgy képzelem, lehet is ott sok, a békés polgárokat érdeklő dolog, sőt azt hiszem, csodálkozni is fognak a látványon. Talán egyideig, hirtelen egészen kényelmesnek is találják, kedvük szottyan bennük lakni, hiszen ott mindig lehet kellemes társaság, mindig kapni egy jó pohár habos sört és talán sandwichet. Bizonyára külsőleg egészen hűen utánozták a farkasvermeket, drótakadályokat, fedezékeket és különböző lövészárkokat, de a lényeg hiányzik belőle, hiányzik az igazi élet, hiányzik a zaj, a puskák és ágyuk lelket reszkettető zsivaja. Ez utóbbit nem is kívánom senkinek, annyira szeretem még felebarátaimat, meg a jótékony czélt. Meg fogom kisérleni a lövészárok életét kissé megvilágítani, már elégszer voltam benne. Enni, innivaló bőven van. Nem érezhető sem a liszt, sem a hús, sem a zsír és egyéb Ínség. Mindent eljuttatnak ide, a legjobb falatokat, de hát ki tudja, melyik az utolsó falat! Czigányélet ez, mert kényelem alig van. Vetkőzni hónapokig nem lehet, mosakodni sem és nyugalom kevés van. Az első puskalövésre mindenki felriad. Nem azért, mintha félne, mert hiszen ezt már régen megszokta. Sajátságos apathia tölt be itt némely lelket. Az élethez való görcsös ragaszkodás sok katonában megszűnt. Némelyiknél talán egy megsemmisítő gránát a szenvedések végét jelenti. Szinte megdöbbentő fatalizmussal találkozunk. Ez érdekesen figyelhető meg az ellenséges tüzérség lövésénél. A fedezékeink körül lecsap eget-földet rázó dörejjel egy gránát és 10—15 m. magas föld- és füstoszlopot korbácsol fel. A következő lövések mind közelebb esnek a fedezékünkhöz, s a morális hatás még PALLAGIILONA FOGTECHNIKUS Lakik most: Rákosi-ut 34. I. em. Feljárat az épület hátsó részén. Található egész nap.
