Rákos Vidéke, 1915 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1915-08-15 / 33. szám
2. oldal, RÁKOS VIDÉKE 33. szám. elrontja a rettenetes hivatalos magyarság, amelyen megírták. A halálsorompóhoz méltó ez a két fogalmazvány, de a derék czél, melyet szolgál, valóban megérdemli, hogy az érdekelt közönség elismeréssel vegyen róluk tudomást. íme a határozat: C — 76660/1915. — V. tan. sz. T. A m. kir. államvasutak czeglédi vonalának a Thököly-uttal való keresztezésében folyó évi julius hó 26-án, vasúti összeütközés folytán történt szerencsétlenség ügye. H. A budapesti közúti vaspálya társaság egyik vonalának a Thököly útnak a czeglédi vasúttal való keresztezésében folyó évi julius hó 26 án egy mozdonymenet által való elütése folytán történt szerencsétlenségből kifolyólag elhatározza a tanács, hogy a kereskedelemügyi miniszter úrhoz a pályaudvarok rekon- strukcziójának sürgős napirendre tűzése, illetve a vasúti vonalnak a főútvonalakkal pályaszinben való keresztezésének már huzamosabb idő óta sürgetett kiküszöbölése iránt felterjesztést intéz. Kelt Budapesten, a székesfőváros tanácsának 1915. évi augusztus hó 3. napján tartott üléséből. Ez pedig a Harkányi János báró kereskedelmi- miniszterhez intézett felterjesztés: „Nagyméltóságú miniszter Ur ! A fővárosi pályaudvarok tervbevett átalakításával kapcsolatban több ízben kértük már, illetve intéztünk felterjesztést Nagyméltóságod hivatali elődjeihez aziránt, hogy úgy a pályaudvarok elhelyezésének s azzal kapcsolatban a főváros területét érintő fővárosi vonalak miként leendő vezetésének megállapítása, illetőleg a főváros kiküldötteinek bevonásával leendő sürgős le- tárgyalása, mint a m. kir. államvasutak vonalait keresztező íöutvonalaink pályaszinbeli átjárói sürgős kiküszöbölésének ügye napirendre tűzessék s amennyiben az egész rekonstrukcziós terv végleges megállapitása és sürgős végrehajtása bármi okból akadályokba ütköznék, legalább a már-már tűrhetetlen forgalmi zavarokat és szerencsétlenségeket okozó pályaszinbeli útátjárók küszöböltessenek ki a végleges rendezést megelőzőleg. Legutóbb pedig az 1913. évi február hó 12-én kelt 317/1913. kg. számú határozat kapcsán — arra kértük Nagy méltóságodat, hogy a pályaudvarok végleges rendezését megelőzőleg és a czeglédi vonalat keresztező főútvonalaink forgalomzavarainak megszüntetése végett szükséges áthidalásokat, vagy aluljárókat sürgősen elkészíttetni méltóztassék. Minthogy azonban eddigi felterjesztéseink eredményre nem vezettek, a legutóbb — folyó évi julius hó 26-án — a czeglédi vasútvonalnak a Thököly-uttal való keresztezésében történt nagyobb szerencsétlenségből kifolyólag — felelősségünk tudatában — újból kérjük Nagyméltóságodat, hogy ezt a már hosszú idő óta szorgalmazott és most már valóban halaszthatatlan ügyet újból napirendre tűzni, a vonatkozó terveket kiküldöttjeink közbenjöttével, haladéktalanul letárgyaltatni s a főútvonalainkon levő pályaszinbeli útátjárók kiküszöbölésének — még a pályaudvarok végleges rendezési munkálatait megelőzőleg — foganatosítása tekintetében szükséges intézkedéseket elrendelni méltóztassék. Nagyméltóságod sürgős intézkedését annyival is inkább reméljük, mert a háborús állapotokat sem tartjuk elég nyomós oknak arra, hogy ezt a nemcsak egyedül a székesfőváros, hanem úgyszólván az egész országot annyi és oly életbevágó vonatkozásban érdeklő rendkívül fontos ügy végleges megoldása elodáztassék. Kelt Budapesten, a székesfőváros tanácsának 1915. évi augusztus hó 3. napján tartott üléséből.“ Lesz-e foganatja e kérelemnek hamarjában, mindenesetre kétséges ? Elképzelhető a kormány súlyos helyzete is. De azt tudjuk, hogy a tervek készen vannak. A kivitel — talán hadifoglyok felhasználásával — a munkáshíány közepette sem lehetetlenség. Ezrek biztonsága követeli a sürgős intézkedést, de az egész környék jövője is attól függ. Vagy mi lesz, ha majd az uj lóversenyteret átadják rendeltetésének és a szabad közlekedést addigra nem biztosítják ? Meglehet, hogy ez az aggodalom adja meg a leghatásosabb lökést a halálsorompós állapot megszüntetésének. A mi katonáink. A következő érdekes tábori levelet kaptuk: „Igen tisztelt szerkesztő ur! Megbocsásson, hogy levélpapirosom nem a legdivatosabb. Sajnos, nincs más. Mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van; mindenki olyan levélpapiroson ir, amilyen kezeügyébe akad. A jó Isten gyönyörű alkotása az Isonzó völgye. Múlt levelemben említett kis hegyet még május 31-én szállottuk meg. Mi sem természetesebb, tartjuk most is szilárdul, sőt sokkal szilárdabbul, mert azóta technikailag annyira megerősitettük, hogy az valóban bevehetetlennek mondható. Zászlóaljunk azóta állandóan itt van. A legénység éjjet-napot egybevetve, fáradhatatlanul dolgozik az állások megerősítésén, s csak akkor cseréli fel a csákányt a fegyverrel, ha az olaszok támadnak, s ezt a támadást kell visszaverni. Mint a jóllakott ember ebéd után a villát, olyan megelégülten teszik félre embereink is a támadás sikerült visszaverése után a fegyvert s ragadják meg a csákányt, hogy szorgalmasan folytassák a rövid időre félben hagyott munkát. A modern álló harcz, melyet itt folytatunk, s melylyel a németek közel egy éve sikeresen verik vissza a francziák meg-megujuló támadásainak légióit, klasszikus sajátossága az, hogy embereink csaknem többet dolgoznak csákánynyal és lapáttal, mint fegyverrel. Junius 4 én zászlóaljunk támadást intézett az olaszok állása ellen. Erre a napra századom a zászlóalj egész frontját foglalta el, hogy az állások üresen ne maradjanak s nehogy meglepetés érhessen bennünket. Szakaszommal a . . .-ik század csapatját kellett átvennem. Meredek hegyoldal, alattunk a kanyargó Isonzó hullámai zugnak egyhangúan. Gyönyörű völgy — panorámái kép — előttünk, T . . . tiszta házaival, balra W . . . A támadás tőlünk balra folyt le; nem láthattunk belőle semmit, csak a fejünk fölött elrepülő ágyúgolyók sajátságos süvöltését s az exploziók távoli morajlását hallottuk. Kiültem a hegyoldalra, meghúzódva egy kis bokor jóindulatú takarásába, látcső a szememen. Bámulom a Teremtő csodaszép munkáját. Két magányos templom előttem — bucsujáró helyek, — igazi műemlékek sohasem látott formái, tornyok, építészeti remekek. Sajnos, már nagyon közel az ellenséges fronthoz. De kár volna, ha a tallián golyók kárt tennének bennök ! Bakáim közelebb húzódnak hozzám s érdeklődve kérdezik, hol vannak az olaszok. Ugy-e már amott, a templomnál ők vannak ? Megnyugtatom őket, hogy még odébb vannak. Egyik kicsinyhitű azonban megkoczkáz- tatja a megjegyzést: „Azért még sem volna jó most már odamenni!“ Nem szóltam rá semmit, de talán magamban én is igazat adtam a közbeszólónak. Azóta két hónap múlt el. Két zajos, zivataros, nehéz, fáradságos hónap. Századom időközben elszakadt a zászlóaljtól. Katonai műszóval élve „detachirozva“ lett. Az ilyen detachirozott csapatnak helyzete igazán nem mondható rózsásnak. Helyzete nagyban hasonlít a mostoha gyermekéhez. El van szakítva az édes anyától
