Rákos Vidéke, 1915 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1915-05-23 / 21. szám
6. oldal 21. szám. RÁKOS VIDÉKE Sport hírek. Futball. Pestújhelyi SG—RAFC I.[ cs : 3—0. A RAFC ezúttal uj kapussal kísérletezett s nem valami nagy szerencsével. Az esett goalok közül kettő a kapus rovására Írandó. A játék kezdetén a PSG hevesen támad s csakhamar megszerzi a vezető goalt, melyet 10 perez alatt követ a második. Erre kapus csere következett. Öldal vette át a kapu védelmét. A csapat azonban már kedvetlenül játszott s ennek tudható be a második félidő végén esett harmadik goal. Pestújhely SG II.-RAFC II. Változatos játék után Pestújhely győz 3 — 2 arányban. Tennisz. A RAFC teniszpályáinak csütörtökön volt a megnyitása. Már az első napon élénk élet volt a pályákon. Bevonuló footballisták. Az újabb behívások folytán ismét sok játékos cseréli lel a football dreszt az egyenruhával. így bevonulnak Kiss Kálmán az intéző, Walter, Oldal, Bessenyei, Humay stb. Tekeverseny. A RAFC vezetősége elhatározta, hogy junius havában tekeversenyt rendez, melyre a két kaszinó, a Névtelenek és a Vén Fiuk versenyzőit is meghívja. Pribék Mihály, a RAFC I. csapatának jobbszélsője, mint hadapród, vasárnap ment el az északi hareztérre. Reméljük, hogy ép egészségben látjuk viszont a háború után a football-páiyán. BBBBBBBBBBBBBBBnBBBBBBBMBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBaBBBBBBBBBBHBBS ns 3K. b a Az áldozat Irta: Balázsovich Zoltánná. Az asszony ott állott az ablak előtt, belebámult az alkonyodé nap vibráló sugaraiba. Bosszús, keserű arcz- czal nézte az eléje terülő kopár napsütötte tájat. Nézte . . . nézte, de talán nem is látta, annyira belemélyedt gyötrő gondolataiba. Aztán elkeseredett, türelmetlen sóhajtás száll fel pihegö melléből. Kézimunkája leesett mellé a földre, nem bánta ; idegesen végigsimitotta homlokát: — Oh, én ostoba! Oh, én szamár! — mondta keserűen. És gondolatai száguldottak tovább, tovább, az elkeseredés szilaj paripáin a kétségbeesés felé. — Hát már most ez mindig igy lesz ? Napról- napra . . . egyformán? A férje reggel elmegy a hivatalba, ő itt marad vesződni a háztartással, a rossz cselédekkel. Számit- gatva, hogy hány deka hússal hozhat ma kevesebbet, mint tegnap, figyelje, hogy mikor fogy el a ezukor, meg a szén Mosdatni, öltöztetni, gondozni a három gyermeket ; annak a másik asszonynak a gyermekeit, .... akit úgy gyűlölt. Mert az megrabolta ifjúságát, elvette szerelmét, megmérgezte a szivét, keserűvé tette a lelkét. Oh! ezelőtt hét évvel, vidám, naiv lélekkel, édes, boldog hittel, rajongva szerette ezt az embert, akinek most a felesége volt. Aztán reászakadt a bánat, a keserűség, a könnyek között átvirrasztott gyötrelmes éjszakák! . . . amikor eljegyezte azt a másik leányt, — a szebbet, különbet! S amig ő könnyek között virrasztott éjszaka, fogával tépve párnáját, hogy feltörni készülő hangos zokogása fel ne ébressze a másik szobában alvó, szívtelen szigorú, vén nénjét ... az a másik, mosolygó édes ajakkal adta vissza a mámoros szerelemmel kapott csókot s a lázas, szerelmes ölelést. Ismét átélte gondolatban, ami osztályrészéül jutott, a szomorú, rideg életét, ami azután következett reá, zsugori, vén nénje mellett leőrölt sivár napok, felhányt falatok, a reménytelen, sötét jövő, mely mindennap közelebb vitte a vénlányság magányos, rideg világához. Szerelme elveszett, életének egyetlen napsugara, mely bearanyoztavolna a keserűségtől, szenvedéstől fáradt életét. Az a másik pedig mosolygó, édes gyermekeket ringatott karján, gyöngéd szeretettel vette körül a férje és nagyon boldog volt. Hanem a sors kevert egyet a kártyán ... Az a boldog, szeretett asszony itthagyott mindent, amit szeretett, ami kedves volt neki: életét, férjét, gyermekeit. Emlékszik, milyen diadalmas, elégedett volt ő akkor. Nem! az sem lehetett sokáig boldog! A győző elégedett érzésével lett a felesége ennek az embernek, nem is gondolkozott rajta akkoriban, el is felejtette, hogy gyermekei is vannak, csak bele akart ülni mielőbb, diadallal, annak a másik asszonynak még ki sem hült helyére. S most, hogy czélt ért, — most lett igazán elégedetlen, hiszen önmagát csalta meg ; nem ő, hanem az a másik diadalmaskodott rajta most is! Itt hagyta a gyermekeit, ami felejthetetlen kapoccsal fűzte férjéhez és neki jutott az utolsó czim: — mostoha. — Oh, hogy milyen szamár voltam, hogy ebbe bele mentem! — Szerette volna megverni önmagát. A három bájos gyermek ott játszadozott a szoba egyik sarkában, a szőnyegre kuporodva, nagy buzgalommal építettek, féltő gonddal ügyelve, nehogy össze- döntsék a már felrakott tornyokat és édesen csacsogtak közben. Az asszony nem is hallotta őket. A legkisebbik a köténye zsebéből parányi hófehér kövecskét kotorászott elő, óvatosan maszatos kis barna markába fogva, kövér lábacskáin odatipegett az asz- szonyhoz, felágaskodva, kis tenyerét a kis kővel felé nyújtva, csacsogva mondta: — Ni, edér tojász ! Magának adom! — Ni, ma- , gának! Az asszony ingerülten, durván ellökte a feléje nyújtott kis kezet, a kis fehér kő messze begurult az ágy alá. A gyermek a heves lökéstől megtántorodva, ijedt, hangos sírásra fakadt. Az asszony befogta a fülét és idegesen szóllott: — Istenem! Istenem, milyen borzasztó ! A másik két gyermek riadtan nézett fel játékáról, aztán a nagyobbik odament a siró gyermekhez, kézen fogta és halkan, csendesen kimentek a szobából mind a hárman, a tavaszi hűvös levegőre. Az asszony önmagát keserítette tovább. — így éljek? Ez legyen osztályrészem? — Igaz, hogy a férje jó, gyöngéd hozzá, talán még jobb, még gyöngédebb, mint ahhoz a másikhoz volt. De a lelkében mi van, ott belül? ezt szeretné ő igazán tudni! Nem az a másik asszony foglalja-é el minden gondolatát, csak titkolja, nem akarja előtte mutatni! Ott töprengett az ablaknál, pedig már egészen besötétedett. A férje mindjárt itthon lesz, már hallotta az utczán kopogó lépteit, felugrott s hirtelen világot gyújtott. Belépett a férje s megcsókolta, aztán fürkészve nézett dúlt arczába, ő elfordult és zavartan kezdte ösz- szerakni a földre esett munkáját. — Hol vannak, édesem, a gyermekek ? — kérdezte később a férje. — Nem tudom, talán künnt lesznek a konyhában! — szólt, és sietős léptekkel ment a konyha felé. A gyermekek kimentek a kertbe, behúzódtak egy még ki nem zöldült lugas szellős falai közé; hideg volt, fáztak, összebújtak, mint riadt madárfiókák. A mama haragos volt, nem mertek bemenni. A nap szálltával még hűvösebb lett a levegő, a gyermekek elálmosodtak, aztán lassanként el is aludtak. Meztelen térdök, kezök jéghideg volt. az asszony a konyhában nem találta őket, ijedve kereste mindenfelé, nevöket kiáltva, a férje is utána jött, úgy találtak reájok a lugasban alva. Bevitték, korholták őket,-hogy miért ülnek olyan sokáig künn a hidegben. A gyermekek el voltak törődve a fázástól, alig vacsoráztak valamit. Különösen Gyuszika.
