Rákos Vidéke, 1914 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1914-04-12 / 15. szám

RÁKOS' VIDÉKE

9. oldal.

15. szám.

ajtaja előtt térdre borult és forró hála imát küldött Istenhez csodás kegyelméért. '

Szájról szájra adták a hirt, babonás ijedtséggel suttogták, hogy Sárinak igaz hitéért megkegyelmezett az Isten.

Talajt vesztett a gonoszság; a haláltól gyáván meghunyászkodó lélekkel mentek, rohantak a paphoz, esdve bocsánatot, kegyelmet.

Leikökbe vette magát a hit, hogy az igazhitüeken nem fog a kolera s ha a megtértek mégis meghaltak, önmaguk adtak reá feleletet:

— Lelkében gonosz maradt!

Félő tisztelettel nézték a két papot:

— Ők szentek! Nem fog rajtok a rémes betegség!

Ez a rólok elterjedt legendás hiedelem nagyon

megerősítette helyzetűket. Most már elbánhattak a lakossággal, mert az csak bennök bízott és tőlük várt minden mentséget.

Járt is a két pap reggeltől estig, utczáról-utezára, házról-házra. Bátorított, vigasztalta a haldoklót.

Az ifjú pap erőt öntött az áléit, csüggedt lélekbe, bátorságot, akaratot élesztett az élethez és reményt a gyógyulásra.

Az öreg lelkész erős hittől áthatott szavai enyhítők a halál borzalmát, kibékítettek az elmúlás fájdalmával s a haldoklók a tulvilági élet vágyódásával indultak az örök élet felé.

< Most már engedelmeskedtek nekik. Az ő szavukat lesték. A testi fáradalmakat, betegtől-beteghez való járást már alig bírták, pedig mindenütt esengve várták őket, rimánkodtak, hogy csak jöjjenek, ruháik szegélyét csókolák, térdöket karolták át könyörögve.

Végre találtak megoldást. A templomot, plébániát kórházzá alakították és oda együvé hordták a betegeket, így jobban kezelhették őket és nem kellett egyik helyről a másikra futkosni.

Már nem feküdt temetetlen halott az utczán; mintha a kolera is alább hagyott volna a pusztításával, néhány nap óta nem volt újabb betegedés. De néhány százan feküdtek a templomban és a plébánián. Ápolásuk, vigasztalásuk nagy fáradtságot rótt a két papra és csak néhány asszony volt segitségökre.

Mindenben van fokozódás. A rémesnél rémesebb, a rossznál rosszabb is lehet.

A almarévi férfiaknak leggonoszabbjai a kolera elől elmenekültek az erdőkbe, elhagyva családjaikat, gyermekeiket. Onnét jártak a betegségtől elgyötört falvakba rabolni, gyújtogatni.

Bordás Simon, kegyetlen, elszánt ember volt vezérük. Az összelopott holmit az erdőben halmozták fel. Nem volt, ki megfékezhette volna őket. Saját családjuk is rémülve hallotta gonoszságukat.

A fiatal pap aznap korábban jött haza és rnég nem találta otthon öreg barátját. Minduntalan kinézett és aggódva kémlelte a tájat, nem tudva merről érkezik. Végre* feltűnt szikár, magas alakja, amint fáradt, nehéz léptekkel közeledett kis házához. A másik elébe ment és gyöngéden támogatva, szólt:

— Fáradt vagy atyám! pihenned kell. Holnap nem engedem, hogy körútra menj. Majd elvégzem én helyetted is!

Az öreg nehezen szedte a lélekzetet s amikor a házba értek, megszólalt:

— Beteg vagyok, fiam, azt hiszem megkaptam a kolerát.

A kétségbeesés döbbeneté szorította össze szivét a fiatal embernek.

— Nem! Nem lehet az, atyám! — kiáltotta rémülten.

— A világon a legrosszabb nem történhetik meg! És féltő öleléssel szorította magához, akit a földön legjobban szeretett.

— Mindent, mindent elviselek atyám! De ezt nem

bírom túl élni. Isten nem lehet olyan kegyetlen,- hogy téged elvegyen tőlem! ...

— Fiam! fiam! ne káromold Istent! Ö mindig a a legjobbat teszi. Ne légy kicsiny hitü! A legnagyobb megpróbáltatást legnagyobb erővel kell elviselni" Az Urnák szent végzését kicsinyes eszünkkel bírálni szentségtörés !

Majd szelíden vigasztalta: / :

— Ne sírj fiam ! Az Ur kegyelme mindent jóvá

tehet! ' ■ t :: .. :<

Ágyára dőlt s az ifjú ember az ágy elé rogyva, gyötrelmesen zokogott. Majd őrjöngve felugrott.

— Nem engedlek meghalni! Mindent elkövetek! Te nem hagyhatsz itt! Neked nem szabad itthagyni engem 1

Lázasan szedte elő a kézi gyógyszertárt, füveket főzött, beadta a betegnek, ki fáradtan feküdt ágyán, félig alva csak.

A fiatal pap kissé csillapodva, a lámpa - sárga fényénél buzgón elmerült imakönyvében. Künn fergeteg dúlt, dörgése meg-megrázta a kis ház ablakát, a vihar hozzá verdeste a nagy, nehéz esőcseppeket.

Egyszer csak kopogtak az ablakon. A beteg felriadt reá. A fiatal ember elszánt, komor tekintetet vetett az ablak felé. ismét kopogtatás.

— Nézd meg fiam, miért kopognak ? Szólott félel- metlenül az öreg. Az kiment és kemény hangon kérdezte :

— Ki az ? Mit akar ?

— Eressz be, uram, én vagyok, Péter, a kecskepásztor, akit a múlt héten gyógyítottál meg. Beszélni akarok veled. Fontos dolgot akarok mondani!

— Engedd be, fiam! Hallgassuk meg, mit akar ?

Belépett csuromvizesen a hegyi pásztor.

— Ma reggel — kezdte — elveszett egy kis gidám ; mindenütt kerestem, már egészen rám esteledett. Egyszer csak beszédet hallok. Vízmosásba hajló sziklán álltam. Alulról hangzott fel a hang. Kívánj csian hallgattam. Mi ez? Egy nyíláson, mint kürtőn jött fel a szó.

— A Simon embereinek tanyája volt a szikla i alatt. Tisztán hallottam, hogy min tanácskoztak. Azt

tervezik uram, hogy betörnek a faluba, felgyújtják a templomot, a betegeket mind elpusztítják, hogy a járványt ne terjesszék tovább. Titeket is meg akarnak ölni, mert ti vagytok okai, hogy a betegség nem szűnik, mert ápoljátok és nem hagyjátok meghalni a betegeket.

— Te jó, irgalmas voltál hozzám, uram és én azonnal siettem ide, hogy elmondjam, hátha tudtok valahogy védekezni ellenök.

— Holnapután akarnak rátok törni, mert várják vissza több társukat, kik most rabolni vannak. Elmondtam, uram mindent, amit tudok és most sietek vissza beteg feleségemhez.

Köszönt és csakhamar elnyelte a vihar tombolása a sziklán kopogó lépéseinek zaját.

Jéggé dermedve állott az ifjú pap.

— Irgalmas Isten! Eljött végítéleted !

Az öreg lelkész habozás nélkül szólott:

— Itt, fiam, nincs más segítség : indulj azonnal útnak a székvárosba és hozz sürgősen segítséget. Úgy hallottam, katonaságot kértek a rend helyreállítására. Beszéld el e nyomorultak helyzetét, kérj katonaságot és hozd magaddal. Ösmered a rövid hegyi utakat, ha sietsz, holnap estére itt lehettek.

— Nem! Nem, soha! — jajdult fel az ifjú pap kétségbeesetten. Hogy én itt hagyjalak betegen, egyedül?! Őrület! Ha te meghalsz, pusztuljak én is. Pusztuljon el minden!

— Fiam! Te vétkezel! Utad kijelölve, neked menned kell! E sok szegény, megtért bűnöst nem hagy-