Rákos Vidéke, 1914 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1914-01-11 / 2. szám
2. szám. RÁKOS VIDÉKE 7. oldal. szegényt,, hogy képtelen volt enni, csak kerek, fekete, rémült szemét forgatta ide-oda. Sebaj! Peti boldog volt igy is. Majd enni fog, ha magához tér gondolta. Anyja halála óta először volt mosoly az arczán, szemében derültség. Neki is volt valamije, ö is szerethetett valamit, ami az övé. Egy veszendő életet mentett meg, büszke öröm töltötte el szivét. Nyomban erős elhatározás, kemény dacz kelt lelkében: megvédelmezi tulajdonát bárki ellen, bármi áron. A hősiesség lángja gyűlt ki arczán erre a gondo latra a gyáva, szelíd kis fiúnak. Élőié hát, haza, a harczba, küzdelembe I Volt is része benne, de állta hősiesen és védelmezte a madarát. Bárhogy szidták, üldözték, pofozták érette. Eleinte elrejtette mindenki elől, de a hogy nőtt, lassanként előkerült és annyira kedves, okos, bohó állat volt, hogy kezdett mindenki, még az asszonyság is bizonyos elnézéssel lenni a csóka iránt. Ha egy-egy fényes gombot, gyüszüt vagy más egyebet elcsent, általános derültséget keltett. Ezek voltak Peti legboldogabb napjai. A madár az állatok megfejthetetlen ösztönével szerette és vonzódott hozzá, élete megmentőjéhez, vagy talán tudta is, mit köszönhet neki. Mindig a Peti közelében volt, a vállára ült szunyókálni, éjjel is az ágya felett aludt. Ha Petit meglátta valahol, kiáltott neki: Tyaa! Tyaa! A tányérjából evett, nagyokat kiáltott, ha sikerült egy- egy darabot kikapni. Ilyenkor hátraugrott és nézte Petit, hogy mit mond hozzá. Ha Peti leült, azonnal ott volt mellette, húzogatta a haját és motoszkált a csőrével a haja közt, mintha kényeztetné. Bizony a szomorú kis Peti megváltozott. Kaczagott, fütyült, még dúdolt is, annyira betölté és kielégité minden érzését, gyermeki vágyát a csóka. Mindig együtt volt a madárral. Ha egy pár fillére akadt, azonnal a csókának vett rajta valami jó falatot. Minden gondolatával, egész leikével, melegen érző gyermek szivével csókájának élt. v Peti egészen boldog volt, de testben csak olyan vézna sápadt gyerek maradt, talán el is pusztult volna, ha a csóka iránti rajongása fenn nem tartja. Verőfény áradt körülötte, bearanyozta sivár életét, volt kit szeressen, tehát czélja volt. Minden múlandó! A sors némelyeknek nagyon fösvény kezekkel méri a boldog napokat, de viszont olyan ember sincs a világon, akinek boldog napja ne lett volna, kinek több, kinek kevesebb. Petinek nagyon kevés jutott osztályrészül. — Nesze, Peti. Itt van egy korona, szólt az ! asszonyság, menj a boltba, de ebben a perczben leej- \ tette kezéből a pénzt. — Ejnye! keresd meg, szamár! Miért nem veszed el? Pedig még nem is nyújtotta. Peti térden mászkálva 1 a földön, mindenütt összekereste, ágy alatt, szekrény j alatt, minden zugban. Sehol semmi. Az a hunczut i korona nem akart megkerülni. A majsztramné a méreg- ! tői vörös volt, mint a pulyka. ' ( — Nem lelem! Nincs sehol, szólott Peti jó idő j múlva. — Nem igaz, hazudsz 1 — förmedt reá nagy mérgesen. Megtaláltad, csak eldugtad! Gyere ide! — Nem! Nem! — kiáltott Peti kétségbeesetten, j Nem loptam el! Ekkor már megragadta az asszony s kezdte mo ! tozni a zsebeit. Peti halálsápadtan állott. | — Nem-e? Hát ez mi? Ordított és diadallal tar- ; tóttá elé a zsebéből kivett koronát. Peti utána kapott. • — Ez nem az. Ez az egyém, a csókáé, ele- J ségre kell! — Ebadta gazkölyke! Már lopsz is, ezért a beste i állatért! És hullott az ütleg, csak úgy zúgott a fülébe a j szegény, nyomorult gyermeknek. — Jaj! jaj! Asszonyság, ne bántson. Bizony Isten, egy ur adta vasárnap, az autójából kihullott egy sróf és én addig kerestem a porban, mig megtaláltam. Nagyon örvendett és ezt a koronát adta. — Haszontalan, komisz kölyök! Majd elhiszem a meséidet. Nesze, nesze ! — És hullottak az ökölcsapások a szegény vézna testére. — Majd kiverem én a tolvajságot meg a hazugságot belőled! A gyermek csak nyögött: — Jaj Istenem I Jaj Istenem ! — Mars be a kamrába ! és bedobta a félig áléit gyermeket egy sötét, lomos kamrába. — Nem leszel te tolvaj a madárért! Teszek róla! Kitekerem a nyakát. Dúlva fulva e mérges szavak között reá fordította a kulcsot. Peti az erős lóditástól a földre bukott és ott is maradt. A keserves, mély zokogástól vonaglott egész teste. Egyszer csak hallja a majsztramné rikácsoló hangját: — Meg kell fogni! Meg kell fogni! Rémülten ült fel Peti, két kezét fájó szivére nyomta, hallotta a csóka ijedt, menekülő károgását — kárr! kárr . . . Aztán csendesen morajlott be hozzá a hang és lárma zűrzavarja. Majd a majszterné nehéz léptei közeledtek az ajtóhoz, kulcs nyikorgóit s durva hang hallatszott. ■— Nesze. — Lopjál máskor is neki! Peti elébe pottyant kicsavart nyakkal, élettelenül a csóka . . . Egy bődült hörgésbe vesző kiáltásban tört ki Peti, aztán mély csend lett . . . A májszter vásáron volt a legényekkel, csak vacsorára várták őket. Főzött az asszonyság, nem is nézett a kamra felé, meg volt elégedve saját igazságszolgáltatásával, s örült, hogy Peti nem bőg hangosan. Megjött a gazda. Jó vásár volt, a nagy halom csizmát, amit elvitt, mind eladta, csak éppen két pár selejtes maradt meg, de az semmi, majd elkél a jövő vásáron. Jó kedvvel beszélte a vásárt az asszonynak. Több nevezetesebb eladásáról beszámolt: — Tudod, mondta, az a csizma, a méknek a szárába be volt toldva, negyven fillérrel olcsóbban kelt el. Az asszony oldalát majd kifúrta, hogy nem mondhatja el a Peti nagy bűnét, de sorára várt; csak hadd beszéljen az ura, azután majd nyugodtabban hallgatja őt. A pakoló ládát lerakták a szekérről, a fuvaros csengős szekere kifordult a kapun, aztán leültek vacsorázni. Vacsora után a legények kimentek a konyhába pipázni, meg Erzsivel, a szolgálóval évődni. A gazda kezdett álmosodni, itt volt az ideje, hogy az asszony beszéljen: — ügye, mondtam, ne fogadjuk ide ezt a fiút, nem hallgattál reám! — Mi a na! Mi van vele? Töviről-hegyire elmondta aztán majsztrámné az esetet. — Küldd el a háztól, tolvajt nem érdemes tartani. — Hátha csakugyan kapta azt a koronát? — Na, te is jókat beszélsz! Hát akkor az én koronám hol van? szólt nagy mérgesen az asszony s felállt, hogy a morzsákat lerázza a ruhájáról, — hát csak koppan valami a földön. Mind a ketten oda néznek, egy korona esett a földre. A majszterné ruhájának egy kissé lefeslett pántjából hullott ki. Szégyenkezve emelte fel a földről az asszony. — Na, de mennyit kerestük! — Látod! szólott diadalmasan a májszter! Ugye nekem volt igazam! — Most már ereszd ki azt a fiút és adj neki enni. Az asszony indult, de vissza fordult:
