Rákos Vidéke, 1913 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1913-11-09 / 45. szám
2. oldal. RÁKOS VIDEKF 45. szám. leggyakrabban vérszegény, elsatnyult gyerekeket, leg* többnyire minden meleg alsó ruha s nagyon gyakran minden felsőkabát nélkül engedik útnak. Számtalanszor volt alkalmam tapasztalni, hogy kékre fagyott, természetesen keztyütlen kis kezükben, dermegve szorongatják a nemzedékről-nemzedékre szállt, az iskolákból már rég kitiltott ócska palatáblát (de hát irkáról itt szó sem lehet) és ezeket iskola után is csak fütetlen szoba és nagyon gyakran ebédre egy darabka kenyér várja. Nem a hatás kedvéért mondom el ezeket, de nekünk sajnos, napról-napra van alkalmunk a nyomort, a szegény ártatlan gyermekek szivtépő nyomorát látnunk. Az iskolánkban enyhítünk a legnagyobb nyomoron, a jobbmódu gyermekektől elkérjük öreg ruhácskáikat, Istenem, meddig tartanak eme kis elnyűtt czipőcskék, s ruhák, mert bizony nem olyan világot élünk, hogy valaki uj ruhákat lenne képes osztálytársainak ajándékozni. El sem képzelhető, mily megható, ha a jobbmódu gyermekek óriási csomagban czipelik az iskolába elhasznált ruháikat, s mily kapzsi, tapadó szemmel lesi a szegény sokaság, melyikre mi jut ? A múltkor egy kis ingecskét hozott a többek között egy kis leány. Arra a kérdésemre, kinek kell ez, gyermekek, egy kis leány törtetett elő, akin három ruha volt egymás tetején (de milyen ruhák Istenem!) és erősen mutogatta, hogy azonkivül semmi-semmi inge, azt mondta, soha nem volt. Három ócska, szakadozott öreg ruha, azért, hogy az egyik fogyatékosságait a másik védje. És ez a gyermek úgy ment haza a már erősen kimosott kis ingecskével, mintha közülünk valaki Dán, vagy Elkán legértékesebb szőrme colliérját mondhatta volna magáénak. Hány jólétben élő hölgynek talán sejtelme sincs azokról a szenvedésekről, amelyeket enyhiteni oly könnyen módjukban állana. S ha a szegény, elhagyott, beteg kisdedek szánandó alakját festjük zászlónkra, úgy hiszem, a női lelkekben szánalmat tudunk kelteni — úgy kell és hiszem, hogy e jelben győzni fogunk. Ezért kell tehát nekünk is mozognunk, ezért kell nekünk is glédába állnunk s ezért nem maradhatunk a sötétben, ahová különleges helyzetünk e községben sodort És büszkén mondhatom, hogy néhány nemeslelkü úri hölgy, értesülve legújabb mozgalmunk céljáról — teljes szivvel és lélekkel ígérte, hogy bennünket s nemes ügyünkben, a legmesszebbmenő előzékenységgel úgy anyagilag, mint erkölcsileg, mindenben támogatni fog. S ha a többieket is sikerül megnyernünk, akkor majd lesz községünkben is virágzó társadalmi élet. A szent czél érdekében megmozgatunk majd minden követ, hogy amikor élvezetekről lesz szó és könnyen dobáljuk pénzünket, egy pár fillérrel adózzunk a szerencsétleneknek. Érre van hivatva az asszony. Hogy megszüntesse a nyomort s megvigasztalja a csüggedőt, hogy tűrni tanítsa a szenvedőket s megmentse a veszendő gyermeki lelket. A nő társadalmi helyzete az utóbbi évtizedekben úgy is jelentős változásokon ment át. Lehetetlen őt ma már csak anyának tekinteni. Az ősmagyaroknál sem találunk valami sok szerepet, melyet a nő töltött volna be. De Istenem, a nő akkori és jelenlegi helyzete között óriási ám a különbség. Akkor a házitüzhely volt az egyetlen terrénuma a nőknek, mig most már, a tudomány legmagasabb polczait betöltheti, egyetemi tanszékig (Madame Curie) s más számtalan előkelő positióig jutott, teljesen a saját ambi- cziója, fáradozása és vasszorgalma révén. Nem a férfi helyezte a nőt arra a sokszor kiváltságos helyre, hanem az érvényesülési vágy és erős akarat, hogy a munkában osztozkodhassék a férfival. Nem azért nyillottak meg a tudomány csarnokának kapui a nők előtt, hogy azokat oda csalogassák, hanem inkább azért, mert azok a létért való küzdelemben részt venni óhajtva, megmutatták, hogy számottevő, munkás, hasznos tagjai tudnak lenni a társadalomnak. Nem szabad, nem lehet tehát ma már eldugni a nőt. Ezért különös, hogy itt a főváros tőszomszédságában, ahol az intelligenczia oly nagy számmal van képviselve, tétlenségben nézzük, mint múlik el felettünk az idő, anélkül, hogy valami hasznosat, valami nőhöz méltót ne művelhessünk. Bocsássanak meg mélyen tisztelt hölgyeim, hogy előttünk, örökké elfoglalt, munkás asszonyok előtt, szinte megfoghatatlan, hogy vannak nők, akik a jólétben s tétlenségben, (természetes nem értve azokat, akiket a család és a háztartás teljesen elfoglal) élni tudnak, anélkül, hogy valami hasznosat, jót, nemest cselekednének. Persze az unalom szüli a pletykát, az ember- szólást, ez pedig megbénitója minden társadalmi érintkezésnek. Pedig vidéki úri élet csak úgy képzelhető, ha nő és férfi alkalmazkodva a saját és a másik énjéhez, hosszú téli estéit a munkával teljes napok után együtt nemes szórakozással tölti el. S valljuk be őszintén, ez itt nincs; a társadalmi élet nálunk nem virágzik, a kasinói élet, a folyton újonnan keletkező asztaltársaságok miatt teljesen szétforgá- csolódik. A férfi azt sem tudja, a sok létező és létesítendő egylet, társaság közül, mely mind istápolja az összetartást, hol töltse estéit s szabad idejét? Az asz- szony, az pedig várja az urát. Várja, várja, mig meg- nem unja várni. S vagy beleszökik a helyzetbe, vagy keres magának valami nemes, szép, vagy kevésbbé szép szórakozást. íme itt a kínálkozó alkalom! Lassan-lassan mind több és több tért hódítanak majd jótékonycélu estélyeink, összejöveteleink, a férfiak észrevétlenül majd bizton csendes munkatársainkká szegődnek s majd egyszer csak azt látjuk, hogy kettős czélt értünk. Mert lehetetlen az, hogy intelligens urihölgyek között az érintkezés a toilette ügyben és egyéb üres és szánalmas diskurzusban merüljön ki, Nem tudom és nem akarom ezt hinni! És mutassuk meg, hogy nincs is igy. Meg fogjuk vetni alapját Rákosszentmihály jövendő társaséletének! Nem engedjük meg, hogy a falunk arról legyen hires, hogy itt az asszonyt csak mint létező és szükséges rosszat tekintik s hogy épen csak itt nem halad a nő a világegyetem történetében, a fejlődő kultúrában a saját magának kijelölt utón. Össze fog hozni bennünket a szeretet, a szeretet községünk jövő nemzedéke iránt; a szeretet és a munka a szegény éhező gyermekek felruházásában. S ha majd igaz, lelkes szivünk törekvéseit koszo- ruzva látjuk, ha az első segélyt nyújtottuk a leendő összetartásunk s fáradozásunk eredményekép, akkor örömkönnyek között mondhatjuk majd el, hogy — győztünk! A jó Isten is teljes megelégedéssel tekint majd le erre a fiatal községre, ahol annyi minden szép, nemes, hasznos dolog van már s csak egy hiányzott, a tapintatos, okos, gyengéd női szivek és kezek csendes munkája, a jövő nemzedék boldogulása érdekében. S ha felmerültek is apró-cseprő disszonancziák, ha ellentétek léteztek is a hölgyek között, az a sok ártatlan, szenvedő kis angyal-arcz majd hálatelt boldog mosolyával összhangba hozza a disszonancziákat és kisimítja az ellentéteket. Újra reményiem tehát, hogy e szent czélban egyesülve, községünk mélyen tisztelt hölgyeit munkatársakul megnyerve — e jelben győzni fogunk. Adja Isten, hogy úgy legyen! Krenedits Sándorné. lal7álnnlfnÍ0Qnnnlfnt és éPitési kölcsönöket flyor- JcIZalUyilUIbbUIIUllCl san közvetít Wíttek Vilmos Rákosszentmihály Jenő-utcza 2.
