Rákos Vidéke, 1913 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1913-10-26 / 43. szám
43. szám. KAKOS VIDÉKÉ 7. oldal. hoz és az uralkodó nemes közszellemhez. ígéri, hogy Rákosszentmihály iránt szeretete nem lankad soha. Az elmúlt tiz év életének kalapja s a mai nap a bokréta rajta, fejezte be a szép beszédet biránk, ki határozott szónoki sikert is aratott és hosszú időn át őszinte ünneplés tárgya volt. Csizmadia Gyula beszéde. Szeretett lelkipásztorunk, Csizmadia Gyula emelkedett ezután szólásra és a következőket mondotta: Kedves Uraim! Ki ne tudná, ma már minden müveit ember tudja, hogy a sajtó nagyhatalom. A rengeteg sok fekete betű, a nyomtatott papiros néhány óra alatt elárasztja naponta az egész országot. Eljut a szegényes kunyhókba éppen úgy, mint a fényes palotákba. A sajtó mindenhez hozzászól, mindent befolyásol. A maga felfogását, elveit beledisputálja az emberek leikébe. Irányítja gondolkozásunkat, átalakítja elveinket. Szóval a sajtó diktálja a közvéleményt. Ha a szellemi élet terén ilyen nagyhatalom a sajtó, akkor Rákosszentmihály nagyközség tiz éves története, bármilyen szépen és magasztosan fejtegette azt szeretett főjegyzőnk, nem vofna teljes, ha megfeledkeznénk egy szintén érdemes férfiúról: Balázsovich Zoltánról, aki éppen tiz éve szerkeszti a Rákos Vidékét és igy ő is jubilál. Ezen a jubiláris ünnepen nem lesz érdektelen felemlíteni, hogy tiz év előtt, mikor az akkori kiváló szerkesztőtől, Farkas Elektől Balázsovich Zoltán vette át a lap szellemi vezetését, 1903. nov. 8-iki számának Beköszöntőjében azt ígérte, hogy a Rákos Vidéke hűséges sáfára lesz a község és közönség minden érdekének, becsületes munkása a szó nemesebb értelmében vett tisztességes sajtónak, önzetlen és érdekeletlen tolmácsa minden közérdekű kérdésnek. Tántorithatatlan hazafiság, lángoló ügyszeretet és tisztult ízlés volt a jelszava, mely alatt éppen nem tövis- telen küzdelmét sikerrel megvívta. Ha igaz a latin mondás, hogy jucunda est memoria praeteritorum malorum, akkor Balázsovich Zoltán ma méltán ünnepel. Mert az elmúlt tiz év alatt sok bajjal, nehézséggel kellett megküzdenie. Hiszen volt idő, amikor úgy látszott, hogy lapjának több az ellensége, mint a barátja. De vasszorgalmával, tehetségével, ritka újságírói talentumának minden erejével addig küzdött, harczolt, mig legyőzött és elhárított minden akadályt, úgy, hogy a mai ünnepen mint a község szellemi életének győztes hadvezére szintén ünnepel, jubilál. És meg is érdemli ezt az ünneplést! Mert az elmúlt tiz év alatt nem volt olyan szép, jó és nemes ügy, melynek előmozdítója, pártfogója ne lett volna. Nincs az a községi, egyházi, társadalmi, jótékonysági intézmény, nincs az a társaskör, kaszinó, vagy asztal- társaság, melynek ügyét szivén ne viselte volna és lapjában fel ne karolta volna. Hogy az egyházak mit és mennyit köszönhetnek Balázsovich Zoltánnak, mint a helybeli kath. egyházközség jelenlegi lelkésze, a nagy nyilvánosság előtt jelentem ki, hogy templomunk, abban villamos világítás, díszes orgona és harangok a Rákos Vidéke és Balázsovich Zoltán nélkül talán ma se volnának. Még csak egyet! Amikor Balázsovich Zoltán tiz év előtt átvette a Rákos Vidéke szerkesztését, a lap csak 8 oldalas volt. Ma 16, 18, sőt néha 20 oldalt ád. Az előfizetési dija ma is annyi, mint tiz évvel ezelőtt. Szeretném, de nem merem az érdemes szerkesztőt megkérdezni, hogy előfizetőinek a száma megkétszereződött-e azóta ? Reá nézve mindenesetre az lesz a legszebb jubileum, ha lapját nemcsak kritizáljuk, — mert kritizálni, vagy pláne lekritizálni valamit sokkal könnyebb, mint újságot írni és szerkeszteni, — ha a Rákos Vidékét, melyet páratlan tudással, \ ritka ügybuzgósággal és oly önzetlenül szerkeszt, nem- j csak olvassuk és olvasva élvezzük, de ami a legfőbb: i arra elő is fizetünk. A beszéd végén Bauer Ottó kedves emléktárgyat nyújtott át Balázsovich Zoltánnak, egy szép ezüst cziga- retta-szelenczét, melyet a szerkesztő családi czimere diszit s belső lapján olvasható: »Balázsovich Zoltánnak — a rákosszentmihályiak. 1903—1913.“ Csizmadia Gyula remek beszéde igen nagy hatást tett s a jelenlevők zajosan ünnepelték a szónokot. A szerkesztő köszöneté. Balázsovich Zoltán megindulva köszönte meg az igazán nem várt meglepetést. — Nem akarok úgy tenni, — monda — mint az. egyszeri egyesületi elnök, aki könyezve köszönte meg a „meglepetéstolajfestésü arczképét — és előbb hat hétig ült a piktornak, a ki lefestette. Csakugyan nem vártam a kedves meglepetést, a szép emléktárgyat. Minden cselekedetem arra irányult, hogy szeretetet arassak. Szeretetet váltsak ki felebarátaimból. Énnek megnyilvánulása most igazán boldogságot okoz. Az újságíró munkája az, ami a névtelen katonáé. Szerény voltam mindig, még a nevem sem szoktam aláírni czikkeimen, mert az egyén mellékes, a czél, az ügy a fő. Az elismerést, megbecsülést köszönöm. Jóleső elégtétel, mert lehet a munka bármi gyarló, az egyén tévedhet akárhogy. — azt az egyet óhajtottam, hogy elismerjék, elhigyjék, hogy az akarat mindig tiszta és önzetlen bennem és a toll, melyet forgatok, mindig tisztességes. Közczélokért, humánus, kulturális és vallásos czé- lokért mindig igyekeztem legjobb akaratom és erőm szerint mindent megtenni és a család és erkölcs tisztességét toliam soha meg nem sértette. A kritikát állom, kérem, csak ebben a tisztességes és jó szándékban ne kételkedjenek soha. Jó alkalom ez arra, hogy egy dologra kitérjek Tiz év alatt sok megjegyzés ért a diszitö jelzők miatt, melyeket ki gúnyosan, ki szeretettel, ki tréfásan, ki rosz- indulattal kifogásolt. Széchenyi azt mondta, hogy olyan kevesen vagyunk magyarok, hogy még az apagyilkosnak is meg kell kegyelmezni. Olyan kevesen vannak, akik jót tesznek és közczélért áldoznak, hogy minden legkisebb jó cselekedetet meg kell becsülni és példaadónak kell oda állítani. Csakis igy lehetett a közönségnek a maga erejéből tiz év alatt annyit produkálni, mint Rákos- szentmihályon láttuk, hogy aki öt fillért ad humánus vagy vallásos czélért, vagy a legkisebb jót is teszi, azt is megbecsüljük. Az elismerés tehát nem szolgalelküség, vagy nagy férfiakat gyártó udvarlás, hanem a jó tett megbecsülése, az érdem megörökítése és példára buzdító hangsúlyozás a jó czél érdekében. Jól esik a szimpátia megnyilatkozása és lelkészünk, szeretett jó barátom és kedves munkatársam érdemen- felüli dicsérete, mert a szeretet jele, legfőbb vágyam kielégítése. Véresen komoly dolog azonban, amit a lap anyagi támogatásáról is mondott. Rákosszentmihály közönsége e tekintetben két részre oszlik. Az egyik fele kezdettől fogva szeretettel támogatja a lapot s a kezdet nehézségei idején áldozatokra is kész volt és hálára kötelezett, mig a másik fele közömbös vele szemben, holott az ő érdekét csakúgy szolgálja. Találkoztam valakivel, aki áradozva dicsérte a lapot s elmondotta, hogy hétfőn soha se jön haza a szokott vonatán, hanem megiszik a budapesti állomáson egy korsó sört és elolvassa a Rákos Vidékét. — Nagyon köszönöm, — feleltem — a szives elismerést, csak az a kár, hogy a lapot nem lehet egyetlen, közös példányban megjelentetni. Az előfizetés olyan, mint valamely jóczélu egyesület tagsági dija. Szükséges, hegy a czel érdekében hathatósan cselekedhessenek, Rákosszentmihályon pedig
