Rákos Vidéke, 1913 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1913-01-26 / 4. szám
RÁKOS VIDÉKE 4 szám. 7. oldal Rajzolók bálja. A magyar építő és iparművészeti rajzolók országos egyesülete nagyszabású bált rendez február 8 án a fővárosi vigadóban. A soktagu rendezőbizottság élén, számos előkelőség társaságában Bárczy István dr. polgármester áll, mint a bál védnöke. Szerencsétlenség. Brabecz János máv. lakatost, a magyar államvasutak „Rákos rendező* pályaudvarán, január 14-én elgázolta a gyorsvonat. A boldogtalan lakatos régi rákosszentmihályi lakos volt. Tetemét a törvényszéki orvostani intézetből, hol felbonczolták, hazaszállították Szentmihályra s itt nagy diszszel és általános részvét mellett temették el a helybeli temetőben. A temetésre testületileg vonultak ki magyar államvasuti társai, hogy a végső tisztességet megadják szerencsétlenül járt kollegájuknak. A világtalan ember kérelme. Rákosszentmihály on, itt lakó rokonai révén egy világtalan ember telepedett le. Hegyi Jáuosnak hívják a boldogtalant, ki ügyes házi munkákból tartja fenn magát. Rokonai is szegény nyugdíjas nők és igy nem gondoskodhatnak róla. Jól készített kefe, kosárfonás és eféle munkákat szállít megrendelésre a világtalan Hegyi János és aki rendelt nála keiét, seprüt, fonott széket, miegymást, mind nagyon meg van elégedve vele. Munkája olcsó és pontos, de épen ezért nem elegendő arra, hogy — beteg feleségével együtt — életfentartását biztosítsa; ezért a jó emberek könyörületességét kéri, rendeljenek nála valamit, meg olykor némi segélylyel könnyítsenek helyzetén. János-uteza 16. sz. alatt lakik. Hosszú tél. Hosszú tél kínoz meg az idén. De legyen akármilyen szigorú az idő, nem fél tőle a ki jó téli bundákról gondoskodik. Szépet, jót és olcsón nehéz kapni a mai világban, de gondnélkül intézi el a bunda, prém, karmantyú és boa kérdéseket a Czíring Ármin szücsmester és szőrmekereskedő ez ég vevőközönsége. Ez a legrégibb hirü fővárosi ezég Deák Ferencz-utcza 19. szám alatt mindig elegáns, finom árut szolgáltat és mindenekfelett szolid árakon látja el vevőit, kiknek sorá ban a főváros legelőkelőbb hölgyei szerepelnek. CSARNOK. Találkozás. Irta: Farkas Ernőd. A könnyű, homokfutó kocsi sebesen gördült tova a sok országúton. Táltosként repült vele a két almásszürke s vastag porfelhő úszott utánuk. A bakon ülő urkocsis néha közébük csörditett, de csak éppen, hogy az ostor szele érje a lovakat s azok fújva, kitágult, vereslő orrlyukakkal, hegyezett fülekkel száguldtak előre, vasalt patáikkal magasra vágva a megszikkadt sarat, mely szinte sziporkázva repült szét a napos levegőben. A pörge kalapos, kék pántlikás kocsis, aki az ifjú balján ült, le nem vette szemét a két repülő táltosról, amelyek tajtékzó habot hullattak csillogó zablájukról. Mihelyt észrevette, hogy az egyik vagy a másik ló dühösen vágja le a fejét a szügyéig, rögtön rájuk rikkantott: — Ráró! Csillag! — mire hol az egyik, hol a másik kapta föl a fejét s lassította alig észrevehetően a szédítő iramot. Az ifjú Borkuty Elemért a szive hajtotta. Repülni szeretett volna arájához, az öreg plébános húgának a leányához, az aranyhaju, lenszöke Mariskához, aki csak tavaly jött haza a zárdából. Nyúlánk, magas, hamvas arczu, kékszemü és fehér fogsoru leány volt. Édes anyjának egyetlen gyermeke, a szemefénye és minden reménysége. Most múlt el tizennyolez éves. A faluban anyját mindenki csak a „bús tekintetes asszonynak“ nevezte. Soha senki se látta nevetni. Minden nap eljárt a templomba s ott buzgón imádkozott. Magas, szép termetű, de hervadt arczu volt. ALg több negyven évesnél, de a haját megfehéritette valann ismeretlen bánat, amiről sem ő, sem a plébános nem beszélt soha. Már fehér fürtökkel jött a faluba Budapestről. A községben úgy ismerték, mint özvegy Kelemen- nét. Azt beszélték, hogy az ura tanár volt. De hirtelen meghalt, s az özvegy ide jött plébános bátyjához a csöndes kis faluba. Itt talált puha fészket, csöndes menedéket. A plébános nagyon szerette kis unokahugát és I minden áldozatot meghozott érte, hogy jó nevelésben i részesüljön s okos, müveit és szerény legyen. Az özvegy majd minden héten meglátogatta a zárdában, ahol tanítónői oklevelet szerzett. Csöndes, magába zárkózott, kevés szavú leányka volt Mariska. Mintha csak az a mélabu, az a névtelen bánat, amely az édes anyja lelkén borongott, hosszú árnyékát az ő gyermeteg lelkére is rávetette volna. Sokszor, amikor átölelte az édes anyját, ez minden ok nélkül görcsös zokogásba fakadt. Ilyenkor ő is sírni kezdett és anyja halovány arczát simogatva, gyöngéden kérdezte tőle : — Édes anyám, mi bánt téged? — Semmi, gyermekem, úgy örülök, hogy ismét láthatlak. — De neked a szivedből tör fel a zokogás s a hangodban annyi fájdalom sir, hogy a szivem majd megszakad tőle. Özvegy Kelemenné letörölte a könnyeit, megcsókolta Mariskát és szelíden mondta : — Édes leányom, az élet olyan komédia, amely fájdalommal kezdődik, keserűséggel folytatódik és gyász- szál végződik. — Pedig én olyan szépnek látom, mint a májusi hajnal. — Bár olyan lenne az egész életed, édes gyermekem, de a jövőt senki se látja s néha a májusi verő- fényt is komor felhők nyelik el. Az anya hangja tompán és fátyolozottan rezgeit, mint a törött pohár, ha megütik . . . És kifordult a szobából, csöndesen, fáradtan, mintha a szivén egy nagy kőpiramist czipelt volna. Vagy tán nem is piramis volt az, hanem a boldogság sírköve. S minél jobban közeledett Mariska eljegyzésének a napja, annál szótlanabb és szomorúbb lett Kelemenné. — Anyukám, — mondta lefekvés előtt Mariska — holnap lesz a gyürüváltásom a boldogsággal. — Holnap — szólt tétován az anya s egyszerre olyan sápadt lett, mintha zugó hullámok vetették volna félholtau a partra. [itt IgltzHéiet. Közvetlenül a rákosszentmihályi vili. állomás mellett. Fényesen berendezett uj kávéház és vendéglő. !! Családoknak teljes penzió !! Pazar díszterem. Remek villamos világítás. Figyelmes kiszolgálás. Kellemes családi szórakozóhely. Minden vasárnap délután hangverseny. Hideg és meleg ételek egész nap. Elsőrangú tiszta italok. Mérsékelt árak. — Társaságoknak külön helyiségek.
