Rákos Vidéke, 1913 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1913-08-17 / 33. szám

8. oldal

RÁKOS VIDÉKÉ

33. szám.

csakhogy láthassa, szalmával kötötte be a lovak patáit. De így is csak egyszer sikerült Etelkát látnia.

Ezentúl őr vigyázott s mihelyt jelentette, hogy Uzdrál közeledik, Etelka rögtön távozott a vár erkélyéről.

Uzdrál bosszútól lihegve fenyegetőzött hogy fölperzseli a várat, lánczra fűzi Etelkát s úgy kényszeríti, hogy a lába elé boruljon. Pokoli tervet eszelt ki. Favárában egy magyar leventét sanyargatott. Portyázás közben fogta el s nagy váltságdíjat követelt érte. Az ifjú családja képtelen volt lefizetni a váltságdíjat s ezért Uzdrál földalatti, nyirkos, penészes tömlöczbe vetette. Az ifjút Fekete Gergelynek hívták. Szép, szálas, fiatal férfiú, haja fekete, mint a holló tolla, az arcza piros és szabályos, mint egy antik szoboré. A szenvedés hala- ványnyá tette, de szemének tüzét, izmainak rugékony- ságát, hangjának érczes csengését el nem veszejthette. Uzdrál erre gondolt. Felhozatta börtönéből, a lánczokat levétette róla, aztán maga elé kisértette.

— Egy feltétel alatt visszanyerheted szabadságodat, mondotta neki.

Az ifjú ügyelve nézett rá.

— Egy levelet viszel Baróczy Etelkának, az ezdeni vár úrnőjének.

Áz ifjú szeme felcsillant.

— Elviszem — felelte azzal a mohósággal, amellyel a rab szokott kapni az édes szabadságon.

— De ott is maradsz és szolgálatot vállalsz nála.

— Ha elfogad, — szívesen.

— Ámde, ezt csak azért teszed, hogy a vár kulcsát valamiképen megszerezd és ezzel kinyissad a kaput, hogy én embereimmel a várba juthassak.

Az ifjú összeránczolta homlokát és szemében a gyűlölet villámlobogása czikázott.

— Áruló nem leszek !

— Válassz, vagy leüttetem a fejed, vagy teljesíted parancsomat. Huszonnégy órai gondolkodási időt adok.

Azzal intett az őröknek, hogy az ifjút vigyék vissza

tömlöczébe.

Fekete egész éjjel nem aludt. Feje forró volt, mint a tüzkatlan, a feje előtt láugsörényü rémek viaskodtak, majd képzeletében a szabadság üde, illatos mezője tűnt föl, amelyen a boldogság fehér lepelben énekelt.

— Rablónak adott becsületszó nem lehet kötelező — ez csengett folyton a fülében.

És amikor másnap Uzdrál előtt állott, — habozás nélkül mondta:

— Vállalkozom arra, hogy a várba bocsássalak.

Rögtön díszes lovagi öltözetet és szilaj paripát

kapott és a levéllel elindult az ezdeni várba. A hidat lebocsátották és őt beeresztették Etelkához.

A fiatal ember átnyújtotta a levelet. Etelka csak néhány sort olvasott belőle, aztán összetépte és lábbal tiporta. Uzdrál szenvedélyes szerelmi vallomása volt ez. Á lovag zavartan nézett Etelka lángoló arczába, mely oly szép volt, mint egy cherubé.

— Kegyelmed magyar és hitvány rabló szolgálatába szegődik! — csattant föl Etelka.

— Hallgass meg s tudom, hogy akkor megbocsátassz.

— El a szemem elől!

Az ifjú leborult Etelka előtt.

— Ne légy szívtelen, kérlek, hallgass meg.

Hangja esdően csengett, lágyan és bársonyosan,

mint egy szerelmes tiubaduré. Etelka ránézett, s valami csodálatos melegség futott át a szivén. Oly szép feje, arcza, termete volt az ifjúnak.

— Keljen föl kigyelmed és beszéljen — mondta szelíden Etelka.

— Uzdrál egy éjjel rablóival megrohant és elfogott engemet. Nyolcz hónap óta tart sötét földalatti tömlöczben

Etelka szeme kitágult és részvéttel nézett az ifjúra, akinek a bőre olyan volt, mintha tojás sárgájával lett volna bekenve. De nagy fekete szeme csillogott, mint a tengerszem tükre a hold ezüstös fényében.

— Szegény — ez a sóhaj reszketett hangtalanul a szép Etelka ajkán.

— Képzelheted, hogy lelkem mélyéből gyűlölöm azt a rablóvezért. És most, hogy ide küldött, még ezer- szerte jobban iszonyodom tőle.

Etelka alig észrevehetően megremegett.

— Miért ? — kérdezte halkan.

— Mert hitvány árulásért akarja visszaadni a szabadságomat. Azt kívánja, hogy szolgálatot vállaljak nálad, lopjam el a várkulcsot és az ő rabló népét bocsássam be a várba.

Etelka kezet nyújtott neki.

— Köszönöm őszinteségedet.

— Becsületszavamat vette, de rablónak adott becsületszó nem kötelező.

— Ahogy vesszük, — szólt elgondolkozva Etelka.

— Ha az a véleményed, hogy kötelező, inkább leugrom a vár fokáról, de árulód nem leszek.

— Ülj le, te ritka derék férfiú vagy s azért nagyra becsüllek téged

Négy nap múlva, éjjel, Uzdrál őrszemei tüzes szalmacsóvát láttak fellobogni a várfalra felhúzott póznán. Ez volt a jel, hogy a lovag kezében van a vár kulcsa és ők belopózhatnak a várba. Tüstént elindult egész csapatával. A felvonó hid lassan leereszkedett és a rablók lassan, egyenként surrantak át rajta. De amint beléptek, kétfelől nehéz bárdok zuhantak rájuk és lecsapták gonosz tejüket. Uzdrál hasztalan várta, hogy emberei jelt adjanak a bátorságos bevonulásra. Rosszat sejtett és a hídról visszaparancsolta a rablókat.

Hajnalodott és a várfalról véres fejek repültek közéjük.

— Árulás! — sziszegte Uzdrál ajkába harapvaÉs most hirtelen, mint a villám, kicsapott a várörség s Uzdrál embereit jórészt lekaszabolta. Maga Uzdrál is csak nagynehezen menekült meg. Fekete lovag vezette a várőrséget.

Másnap Etelka nyugtalanul várta Gergely lovagot, de nem jött. Kitekintett s látta, hogy paripája felnyergelve áll a várudvaron. Lesietett. Gergely lovag utra- készen lépett ki a szobájából.

— Hová mégy? — szólt megrettenve Etelka és hangjában eltitkolt fájdalom remegett.

— Bocsáss meg, a mátkámhoz sietek.

Etelka fehér lett, mint a halott. A vér mind a szivébe futott és olyan erőtlen lett, hogy majd leroskadt.

— Csak holnapig maradj, kérlelte Etelka.

— Nem lehet, a szivem már alig várja azt a gyönyört, hogy karomba zárhassam.

— Isten veled! — sóhajtotta Etelka és kezét nyújtotta a lovagnak.

Gergely megcsókolta, aztán paripájára pattant és kivágtatott a várkapun, Etelka felvánszorgott az erkélyre. Onnan nézett a lovag után. A szeméből záporként szakadt a könny.

— Óh én boldogtalan ! — nyögte eltakarva arczát, mikor az ifjú eltűnt szeme elől

A várudvaron állott egy fiatal hársfa. Ez alatt beszélgetett esténkint a lovaggal. És másnap e hársfa alatt találták meg holtan. A mellében tőr, a hársfa törzsén néhány vércsepp. Egyik karjával györcsösen ölelte át a hársfa fekete kérgét. . . A vár rommá lett, köveit elporlaszolta az idő, de az öreg hársfa ott áll ma is. És valahányszor szél kerekedik a hegytetőn s megrázza a hársfa ágait, azok szomorúan sírnak.

— Óh, én beldogtalan ! — sóhajtja az öreg hársfa és busán ingatja bozontos vén fejét.