Rákos Vidéke, 1913 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1913-02-16 / 7. szám
6 oldal. RÁKOS VIDÉKE 7 szám. a mire szüksége van, már nemsokára együtt lesz és akkor . . . Evviva! boldog kiáltással emelte fel lehajtott fejét. A kis Pietró szivében is ott lappangott az az érzés, a mit úgy hívnak, hogy — honvágy, a mit talán lehet intelligens elmével leküzdeni, de a nép egyszerű, igaz érzését nem lehet elnémítani, nem lehet okoskodással meggyőzni. Pietrónak is minden oly idegenszerü volt itt, bár másfél év alatt, mióta itt voltak, a falubeli gyermekektől megtanult magyarul. Ezért az anyja őt küldte mindenfelé a faluba, boltba, községházához, a hol valami ügyes-bajos dolguk akadt. Iskolába is járt Pietró, a hol szép, csengő hangon, teli tüdővel fújta: „Isten áldd meg a magyart!* Hiszen nem is lett volna itt olyan rossz, a fiuk I itt is tudtak labdázni, gombozni, haramiát játszani. I Csak ne lett volna Pietró olyan kirívó közöttük, barna i arczával, göndör hajával, nagy, nyitott fekete szemével, ( olyan más volt, mint a többi gyermek, a kik többnyire ! mind szőkék voltak és neki azt mondták: te czigány ! ; Büszkén utasította vissza : Nem! Én olasz vagyok! De azért titokban sóvárogva óhajtotta, hogy bár neki is olyan sárgás-szőke haja volna, mint azoknak; még a Grünfeld Szepi piros haját is irigyelte és szerette volna, ha neki is legalább olyan lenne, nem pedig oiyan korom fekete, mint az övé. Otthon minden gyermek ő hozzá hasonlított, barnák voltak és mindnek nagy fekete szemök volt. — Ah ! otthon ! Sóhajtott Pietró, a mint alkonyatban a házuk előtt üldögélt gondolkodva, munkából hazatérő apját várva. Az anyja ott benn a házban vacsorát főzött. Elővette Pietro hegedűjét és elkezdett játszani, úgy, ahogy érezte. Haza gondolt. Látta verőfényes hazáját. A pajtásai ott játszadoztak a smaragdzöld gyepen. Virágzott a jázmin. Ah ! milyen jó szagu! Aztán jött a narancsszedés. Bárányok ittak a folyóból. Mmdezt látta Pietró, amint fejét lehajtva, álmodozva, csendesen, mélán játszott sokáig . . . Egyszer csak zokogást hall; felnéz. Ott látja az anyját az ajtóban állva hangosan sirni. Hozzá rohant, megölelte. — Mi az anyácskám ?! Miért sirsz ? — Óh ! Pietró, mindent láttam, amint hallgattam a hegedűdet. Otthon voltam. A narancs virágzott, éreztem az illatát, a gyerekek kint játszottak a pázsiton, a folyóból ittak a bárányok. Oh! milyen szép volt minden 1 — Igen, igen, hiszen én is azt láttam ! — szólt Pietró. — És a füíemile is szólott ugy-e? Közvetlenül a rákosszentmihályi vili. állomás mellett. Fényesen berendezett uj kávéház és vendéglő. !! Családoknak teljes penzió !! Pazar díszterem. Remek villamos világítás. Figyelmes kiszolgálás. Kellemes családi szórakozóhely. Minden vasárnap délután hangverseny. Hideg és meleg ételek egész nap. Elsőrangú tiszta italok. Mérsékelt árak. — Társaságoknak külön helyiségek. Óriási üvegfedelü téli tánczterem mulatságok czéljatra díjtalanul rendelkezésre áll. Égyet láttak, egyet éreztek, vágyódó lelkűk egy utón varázsolta vissza őket, otthon hagyott édes, szép hazájokba . . . De bármennyire hősies bátorsággal is igyekezett leküzdeni érzéseit Pietró anyja, egyszer csak nagyon beteg lett. Csak oda lett; nem fájt semmije, csak olyan gyenge lett, hogy alig tudott mozogni; semmi erő nem volt benne. Ott feküdt az ágyban, nagy s^eme csillogott, emésztő, sóvárgó vággyal valami után, amit — szülőföldnek, hazának hívnak. Pedig most már mehetnének. Antonió összekereste a szükséges pénzt, most már övék lehet a ház, meg a föld. Két évi szakadatlan verejtékes munka megadta, ami után annyira sóvárogtak mind a hárman. És most vége van, nem mehetnek. A doktor azt mondta, nem lehet menni, Rozina olyan nagyon gyenge, hogy az utón halhat meg. Szegény Antonió minden erejével igyekezett bánatát elrejteni és elviselni nehéz sorsát. Egy este aztán az ágyához hívta Rozina és azt mondta neki: — Antonió, érzem, hogy ha nem mehetek haza, hát meg fogok halni. És akkor te meg Pietró . . . haza mentek ... És itt fogtok hagyni engem ... egyedül I.. — Ettől a gondolattól nem tudok meggyógyulni. Óh! vigyél engem haza Antonió és én meggyógyulok! — Óh! szegény, szegény Rozina! Hiszen a doktor azt mondta nem lehet! — Nem! Nem! Én jobban tudom, hogy akkor meggyógyulok. — ígérd meg nekem Antonió hogy haza megyünk. Holnap indulunk! Ma indulunk ! — Esküdj Antonió! És én élni fogok I Mit tehetett szegény, nyomorult Antonió, megígérte és készülni kezdett az útra. Sóvárgó álmainak teljesülése, az a végtelen öröm, ami szivét, lázas izgalomba hozta, némi erőt adott a szegény beteg asszonynak. Óráról-órára fokozta erejét Antonió gyors készülődése. Félrevezetve a csalóka erőtől, a rózsás pírtól, amit az asszony arczára a készülődés láza varázsolt, aggodalommal, de mégis örömmel tette asszonyát vonatra. És indultak haza felé . . . A kalauz jó ember volt, adott nekik külön szakaszt és azt mondta Antoniónak: — Ide teszem magukat barátom, külön, ha csak lehet, nem engedek ide senkit. Sajnálom az asszonyát. Nekem is van feleségem. Köszönt s ki ment Antonió köpenyből, pokróczból ágyat vetett Rozinának, az ülésen betakarta jó melegen, aztán leült ő is a másik oldalra. A szegény asszony folyton beszélt: — Látod Antonió, milyen boldog vagyok. Isten áldjon meg érette, hogy megtetted kívánságomat! — Már nem is vagyok beteg, nincs semmi bajom. Jaj! bár csak otthon lennénk már! Végre aztán kimerülve, elszenderült. Antoniónak is fáradtan lecsukódtak a szemei. Csak Pietró nem aludt, félve húzódott meg az ülésen apja mellett ijedt szemmel, hol anyjára nézett, hol kibámult az éjszakába. A vonat dübörögve rohant a fekete éjszakában. Keményen, megalkuvás nélkül, irgalmat nem ismerve, csak ment, futott előre. Egyhangú zakatolása valami félelmes, szomorú dalt dúdolt a Pietró fülébe, félig álomba ringatva fáradt elméjét. Aztán egyszerre csak dalt hall, szép, vidám olasz dalt. Bámulva néz körül, látja az anyját felülve, nagy nyitott szemmel merően előre nézve dalolni, majd fel- kaczagni. — Há-há! Nézd, nézd, Antonió! milyen szép } itthon.
