Rákos Vidéke, 1911 (11. évfolyam, 1-53. szám)
1911-11-19 / 47. szám
2. oldal. RÁKOS VIDÉKE. 47. szám. de nem is lehetett az, mert emberekből volt alkotva. De mennyivel magasabb fölfogása volt az emberi méltóságról, a szeretetröl, a munka értékéről. „Méltó a munkás az ő bérére“, hirdette az egyház; „a munkás bérét elvenni égbekiáltó bűn,“ tette hozzá „és aki nem dolgozik, az ne is egyék.“ így folytatta. A keresztény társadalom egyik sarktétele az volt, amit az Ur Jézus mondott az apostoloknak: „Arról ismernek meg titeket, hogy az én tanitványaim vagytok, hogy szeretettel viseltettek egymás irányában,“ Ez a szeretet hatotta át (jellemezte) az egyház első tagjainak minden működését. Testvéreknek szóli- tották egymást, testvérekként éltek. Politikai pártállás, vagyoni és rangkülönbség mind fölolvadt a testvériség melegében. A rabszolgákat visszahelyezte a kereszténység emberi jogaikba és ezzel visszaszerezte a munka becsületét is. A munka nem jelentett többé lealacsonyitást, nem volt többé megvetett. A történelem nyomán ez a felelet arra, hogy mit köszönhet a munkás az egyháznak. Az elmondottakkal azonban korántsem mentettük ki azt, amit az állitás megczáfolására lehet fölhozni, hogy a kereszténység károsan befolyásolja a munkásság sorsát. Hogy a rabszolgaságtól megmentette, az imént láttuk. Á tudományt is az egyház ismertette meg a népekkel. Eltekintve attól, hogy a kereszténységből támadtak a nagy tudósok csaknem valamennyien, bizonyos, hogy a legelső iskolákat az egyházi férfiak állitották föl, a legelső könyveket ők Írták; ők voltak a népek tanítói és nevelői. Ma is a kath. iskolák száma messze fölülmúlja nálunk az állami iskolák számát. Egyetlen mondata sincs sehol a katekizmusnak, amely a tanulást, a kutatást, a tudományokkal való foglalkozást tiltaná vagy ócsárolná. Üres ráfogás és hazugság tehát minden állitás, amely azt vitatja, hogy a kath. vallás a népnek akár szellemi, akár gazdasági elő- haladását hátráltatná. Amint a keresztény egyház hajdan a rabszolga megmentője lett, úgy ma is mint legerősebb oltalmazó áll minden jogos törekvés mellett. A kereszténységet és egyházat a népnek csak azok az állítólagos barátjai rágalmazzák, akik nem annyira segíteni akarnak rajta, mint inkább megrontani. Jól tudják, hogy a hitétől megfosztott ember hamar esik a kétségbeesés karjaiba és kész prédája minden lelkiismeretlen embernek. Ne hagyjuk magunkat eltántorítani a régi hittől, amelyet örököltünk és amelyet két ezer év története igazol; abban vagyunk és abban maradunk, hogy az emberiség legnagyobb java és legdrágább kincse a kereszténység, az emberi jogok és az emberi műveltség kiapadhatatlan forrása. Csizmadia Gyula. Emlékezés Erzsébet királynéról. A magyar nemzetnek jellemző vonása, hogy mindig megbecsülte nagyjait; különösen megbecsülte azokat, kik hazánk boldogulásának felépítéséhez való hozzájárulásokon kívül nemes lelkök törekvésével abban korszakalkotó munkát végeztek. Nagy időkbe nyúlik annak a Fenséges Asszonynak működése, kinek emlékére kegyeletes ünnepet szentel mai napon a magyar nemzet. Forongott a világ, a népek szabadságra; alkotmányra vágytak. Megadta az Uralkodó. Örömtüzek lobogtak hazánkban mindenüt. A szebb, a jobb jövő hajnalhasadását láttuk . . . De hazánk ellenségei elhintették az egyenetlenség magvait s vissza lett vonva, az annyi küzdelem árán kivívott alkotmány. A magyar alkotmányának alapját Pusztaszeren tette le, amidőn a hét vezér karjaiból vért eresztve megesküdött, hogy hazájukhoz, fejedelmükhöz hívek fognak lenni s a közösen szerzett hazát közösen bírják s aki ez ellen vét, annak vére ontassék. Ezen rövid alkalmi értekezés keretében nem ölelhetem fel mindazon eseményeket, melyek alkotmányunk fejlődésének útjait jelölik; de tudjuk azt, hogy midőn ellenséges hatalmak keltek fel ellenünk, mindannyiszor sok magyar vér áztatta alkotmányunk sánczait. Rámutatok Rákóczi feljajdulására: „Feltépődnek — igy kiált fel — hazánknak sebei* aztán csatasorba állítja kuruczait s a hazafiság legszebb példáját tünteti elénk. Ehhez hasonló eseményekben, küzdelmekben, de fájdalmakban is gazdag korszak volt az is, midőn a magyar alkotmányt ellenségei meg akarták semmisíteni, alapjában felforgatni tönkretenni. Midőn a nemzet mint egy ember kelt fel s ígérte meg a hadsereget és ennek ellátására, felszerelésére szükséges pénzt. A haza oltárára hordván legkedvesebb családi kincseit; mikor Kossuth e szavakkal fejezte ki örömét: „Leborulok a nemzet nagysága előtt.“ Akkor is, midőn ez a nép Mária Terézia királynő mellett kardot rántott s azt mondta: „Életünket és vérünket szeretett királynőnkért.* Ez a nemzet nem királya ellen lázadt fel, hanem legszentebb emberi jogait védelmezte. Jól tudjuk azt, hogy mennyi honfi hullott el, hiszen hazánk síkjai hirdetik a honvédek dicsőségét s a nemzeti kegyelet fentartja emléküket: „Hol sírjaik domborulnak.“ Aztán eljött a megtorlás korszaka, a túlerő elnyomta az igazságot, sajnos, akadtak a nemzet fiai között is olyanok kik vakeszközei lettek az önkényes uralomnak; s ez a megtorlás, a véres bosszú müve volt, vad hiénákat bocsátottak a nemzetre. Nemzetünk nagyjai, jelesei vagy a hóhér pallosa alatt hullottak el, vagy a börtön sötét, nedves üregeiben sínylődtek. Költőink sirva jajdulnak fel. Tompa: egy próféta fájdalmával siratja a nemzetet s maga is fogságba kerül. Ily válságos időben jelenik meg Erzsébet királyné angyali alakja; nemes szive sugalatát követve, odaült a nemzet és királyi férje közé s felemeli a béke pálmáját. A nőknek nem sorsa, nem hivatása a politika, hisz ők nem arra vannak teremtve, hogy a zöld asztalnál beszéljenek, de arra, hogy szivük nemes érzelmeivel neveljenek honfiakat, kik úgy a politikában, mint a csatában megállják helyüket. De vannak nagy idők, vannak kiváltságos egyesek, amikor s akik nagy események tényezői, illetve vezetői. Ott van a Grachusok anyja, ott vannak a görög nők, kik átadták a pajzsot fiaiknak, azt mondván: vagy ezt, vagy ezen, azaz jobban szeretnélek látni halva, mint elhagyni fegyvered. De ismét vannak egyesek, kiknek működésük országalkotó. Ott egy
