Rákos Vidéke, 1910 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1910-01-23 / 4. szám
3. oldal. 4. szám. RÁKOS VIDÉKE Mátyásföld. 1887-1910. Az emberi múltat nemcsak az világíthatja meg, ami valami ünnepélyes, vagy nagyméretű formában, mintegy viliamosütésre a bámuló, lelkesedő, vagy fel- jajduló emberek ezrei, százezrei előtt bizonyos időpontban történik, hanem az is, ami zajtalan folyamatossággal egészíti ki a múlt képét, gyakran a nélkül, hogy észrevehető változást idézne elő. Sőt a történelem ilyen zajtalan, apróbb eseményeken épül föl, azok érlelik meg a nagyobb és csattanóbb eseményeket. Az ország legnagyobb vármegyéjének a történelmében ilyen szerény helyet kér Mátyásföld története. Megalapítása nem világraszóló nagy esemény, de közállapotainkra nézve nagyon is fontos és jellemző. Hiszen ha a múlt bünéül valamit felróhatunk, első sorban az, hogy a történetírók gyakran csakis oly teltet jegyeznek fel, melyben egy nagy mozgalom, egy nagy szellemi áramlat nyeri csattanós befejezését a gyakorlati. állami, vagy társadalmi életben, a nélkül, hogy a történetírók, vagy följegyzők említést tennének magáról a mozgalomról, mely e csattanós tettet előkészítette. Rohamosan fejlődő fővárosunk annyi belső bajjal küzd már évtizedek óta, hogy a közvetlen környékén alakuló számtalan telep irányítására sem ideje nem maradt, sem erejét érdekükben latba nem vetette. Azért ezek a telepek elhagyatottságukban úgy fejlődtek, ahogy tudtak, az építkezési szabályok hiányossága miatt ösz- sze-vissza építkeztek. A közegészségi állapotokra sehol sem vigyáztak, mivel ezt tőlük sehol senki sem követelte. Ebben a zűrzavarban egy gyönyörűen rendezett és statútumokkal körülbástyázott telepen örömmel pihen meg a tekintetünk. És ez a kivétel Mátyásföld. Ennek a telepnek a bölcs alapitói nem egyszerű kis üzletre dolgoztak, hogy olcsón vegyenek telkeket és drágán maradt . . . Hogy tudtam rajongani, hinni ... és mind elmúlt . . . Maga is megittasult hangjának visszahívó zenéjétől. Tetszett neki ez az érzelmesség. Asszonyiságának jóltáplált, sok kalapos ötödik évében egyszerre meglepte az ábrándos vágyakozása, a lehetetlennek emésztő kívánsága és ez jólesett neki a mindennapos elteltség után . . . A másikat is ragadta magával. Most már az mondta: — Örökre elmúlt . . . Milyen hamar elmúlt. Pedig milyen más volt, mennyivel szebb volt. Emlékszem, akkor csak az asszonyiságot kívántuk és türelmetlenül kergettem vágyaimat. Milyen jó volt, milyen kedves volt, semmit sem tudni, mindent hinni. Milyen jó volt . . . Arczunkat öntudatlan, tiszta vágyak tüzelték és a lopva lopott csókok milyen fehérek voltak. Mentül inkább dicsérték messze esett lányságukat, mentül jobban virágba borultak az elhagyott tájak, annál sivárabbnak, letaroltabbnak tűnt föl előttük a jelen. Tűrhetetlennek találták a megosztott mát, amelynek álmai, kívánságai megfakulnak a gyors megvalósulástól. — Csak mégegyszer jönne vissza a lányságom, — kezdte újra Ilona és pillantása egy magányos szigetre tévedt, amelynek buja zöldje olyan érintetlennek tetszett az est fölszálló párájában, mintha emberi láb még nem taposta volna. Soha, soha nem mennék többé férjhez. Milyen más ez az élet, mint én hittem. Csak most gondolom meg, mi minden vesz körül. Mit ér, ha van mindenem, csak én nem vagyok a magamé. Az arczom, a szemem, a mosolyom, a sóhajtásom a másé . . . Hisz ez borzasztó . . . eladják, s a vevőknek, mint valami szerencsétlen farmereknek, a telkén az építkezés és berendezkedés terén teljes szabadságuk legyen. Mátyásföld alapitói — akár csak a honfoglaló őseink — földet kóstolnak. Gyűléseket tartanak és végre szerződést kötnek, melyben a jövő fejlődését egy modern kertváros alapításának úgy megalapozzák, hogy ez nemcsak nekik, de a hazának is örök dicsőségére válik. Vájjon a dicső emlékű alapítók lelki szemei előtt, mikor nevet kerestek az alapítandó kertvárosnak, nem a legnagyobb magyar király lelke lebegett e előttük, ki e vidéken oly sokszor és annyi dicsőséggel megfordult? Az „ Igazságos* szelleme buzdította és lelkesítette, hogy alkossanak nagyot és szépet. A gazdag patrónus, aki a sok szép eszmének a megvalósulását lehetővé teszi, Beniczky Gábor és neje Batthyányi Ilona grófné, kiknek a nevéhez fűződik Mátyásföld megalapítása. E gazdag főur a birtokából, a legszebb helyen, 250 hold területet engedett át a Mátyásföldi Nyaralótulajdonosok Egyesületének. Az alapítás nagy müvében hü segítő társa Beniczkynek a birtokai gondozója: Kunkel Imre. A munka mindenütt, sőt a legtöbb esetben az eszme is, a Kunkel Imréé. Mátyásföld létesítésére egyesületet alkotnak s annak rendes alapszabályt dolgoznak ki, melyben egy modern kertváros fejlődéséhez szükséges mindennemű intézkedést oly bölcsen belefoglalnak, hogy ezzel Mátyásföld fejlődését évtizedekre biztosan megalapozták. A czélt nagyon szépen kitűzi a belügyminisztertől jóváhagyott alapszabály 2. §-a. — Az egyesület czélja a telektulajdonosoknak nagyobb számban való tömörülése és közös czélra való törekvés által lehetővé tenni, hogy az egyesület tagjai a budapest-czinkotai h. é. vasút mentén a cinkotai határban eredetileg, Beniczky Gábor földbirtokostól megvásárolt telkeiken együttes, kényelmes nyaraló, sőt állandó lakásra is szolgáló telepet létesítsenek és a közösség számára minden lehető állami, községi, vasúti kedvezményt, illetve támogatást kiesz— Örülnöm kell, mikor bus vagyok ; égni, mikor hideg vagyok. Epekedni és hivni, hivni mikor gondolatban messze vagyok tőle . . . Gyűlölöm, gyűlölöm — tóditotta Ágnes és ujjai görcsösen tépték az odaadó, keskeny fodrokat. —• Ó, hogy szeretnék élni azon az elhagyott, magányos szigeten, — sóhajtott bele Ilona az alkonyatba, mely úgy borult föléjük, mint óriás habkönnyű, szürke, fátyolos kalap. Egyedül, egyedül lenni egész nap. Estén- kint ülni sokáig a nyitott ablak mellett, amig belép egészen az ismeretlenek árnyától népes sötétség és nem lépne be senki, hogy elriassza őket. Aztán egyedül maradni a lámpa rózsaszínű fényével a puha szőnyegekre boruló, felhőkönnyü függönyök mögött, a hófehér ágy mellett ... És gondolni egészen különös gondolatokat és addig gondolni őket, mig jól esik. Nem hang- zanék egy szó soha akkor, mikor nem kívánom . . . A csönd olyan jó, olyan finom. Belep, elbágyasztja a gondolatokat és elzsibbasztja a kinzó megtörténteket. Mindenkinek van valami, ami súlyosan nehiziti ólmos, óriás tenyerét a két halántékára, az agyára . . . Milyen jó volna egyedül, gyermekesen összehuzódni a selyem- takaró alatt és békén, zavartalanul álmodni és reggel fölébredni a levegőben, amely csak az én lélegzetemtől langyos. Ágnes nem felelt semmit. Az ő szemei is ott tapadtak a sziget fái között, amelynek lombos koronái, mint óriási csipkés gombafejek, pihentek az öreg törzsek fölött . . . *
