Rákos Vidéke, 1910 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1910-01-30 / 5. szám
2. oldal. RÁKOS VIDÉKE 5. S2Ám. Ha most már a kártyákkal játszani kívánunk, először jól összekeverjük, aztán kiosztjuk s ha az igy kiosztott kártyákat megnézzük, látjuk, hogy ott minden szin összekeveredett és ugyancsak fáradságunkba kerülne, mig a színeket újra egymás mellé rakhatnánk. Végeredményben tehát megállapíthatjuk, hogy a „játék-kártya“ akár egymás mellett vannak az egyféle színek, akár pedig összekevertelek, mégis csak „játék-kártya“ marad. Elvégre nem kell okvetlenül írni mindenkinek s ha az ambiczió meghaladja az erőt, rossz cselekedet azt szabadjára engedni. Még rosszabb, ha az ilyen beteges vágyakat kívülállók szítani és táplálni igyekeznek, a helyett, hogy ellenőrzői és korlátozói lennének. Mert a kisasszony bizonyára lelkiismeretlen rábeszélésnek lett az áldozata, tiszta, naiv leikével beugrott, hogy jóindulatú szolgálatot tegyen másoknak, a kik azt önzőén használják fel, s a helyett, hogy felvilágosították volna, a helyett, hogy az elvárható tájékozottságukkal a helyes utón tartották volna, kibocsátották a közönség elé, csak olyan lelkiismeretlenül, mint a hogyan egyéb dolgokkal és más emberek jóhiszemű meggyőződésével és egyéni tisztességével szoktak elbánni. írnia kellett minden áron, még pedig talán igen sürgősen s mivel tárgya még nem volt, tehát gondolt egy nagyot és merészet, aztán fogta a ,,Pallas Nagy Lexikon 15-ik kötetét, felütötte a 915-ik és 916-ik lapján levő Á. K. (Ábrányi Kornél) jelzéssel ellátott „Tánczmüvét " — . TÁ RCA. ^ } Egy félreismert nő. Egy szeles, ködös késő este a kávéházak és vendéglők unott, szokott légköréből végre is hazamentem. A puszta hideg, sötét, négy fal között voltam megint. Mit tegyek? Szivarjaim, könyveim nem bírtak a borús, elhagyóit hangulattal, mely körülöttem lengett. A szivar nem égett, a könyv unalmas lett és az emlékek kezdenek feltolulni hatalmas erővel a jövő reménytelenségével szemben. Önkénytelenül kutattam régi papírjaim között és ott kezembe kerültek Emma levelei. Kibontám a csomagot, szétnyitám a leveleket, kitártam a lapokat és olvastam belőle rég letűnt ábrándokról. A régi izgatottság erőt vett rajtam és izzó-lázassá tették homlokomat, arcomat. Előttem állt az a sötét-hajú, égő szemű, hullámzó keblű, büszke, hatalmat parancsoló magas alak, amint gyöngéden, csengő, suttogó hangján esdekelve mondá: — Szeretlek! Szeress te is! Nagygyá tettem neved, dicsőségteljessé pályád, fényessé jövődet, de — szeress! Ifjú voltam! E szikrázó szemű nő lángoló szenvedélye megdöbbentett ; a határozott, érett ész el- rémiiett; daemont láttam benne, egy vasjellemet, ki mindenre kész. szét“ czimü, valamint a 12-ik kötet 183, 184 és 185-ik lapon található „Magyar Tánczok“ czimü Káldy Gyula tollából eredt czikket s mindkettőt egy igen éles olló közreműködése mellett a sorok irányában 3—4 sorjával apró szeletekre vagdalta s ezen kis szeletkéket a munkakosárba összegyüjtvén és jól megkevervén, egyenként onnan kiszedegette, maga előtt szépen kiteregette és belőlük úgy, amint sorban jöttek, egy „újabb czikket“ állított össze, s az mint saját, önálló alkotása látott napvilágot. A ki nem hiszi, legyen szives és hasonlítsa össze! Mi következik mindebből ? Az, hogy azon a nyomtatványon a „vonal alatt“ is csorba esett az irói tisztességen. Hajdan, a mikor még a tolinak a tisztelete el nem homályosuk, a czikkeket „Írták“, : manapság pedig egyszerűen csak „nyírják.“ Az idők változnak . . . Bugyi Ferencz József. HÍREK. | Schmidlechner Györgyné Megint elköltözött egy régi, nemes lélek ; kihűlt egy melegen érező, ííszta szív, — a melybe világéletében annyi sok-sok szeretet és jóság fért bele, hogy a mai emberek már alig tudják megérteni is. Özv. Schmidlechner Györgyné, leánynevén Sturm Fényes tehetsége, gyöngéd szerelmének mélységes tárháza nem tudta szivem fagyát, jegét felolvasztani. Ébren és álmaimban mint kinyílt kamélia tűnt fel; nem szeretem az iliattalan virágot, nem szeretem a nőietlen hölgyet; hiába pompáznak kacéran csábítgatva, nem vágyódom birhatásukra. Ifjú kor, midőn még elégnek tartjuk önmagunkat a küzdésre, nem tudjuk, minő kincs az, egy hű, acél szivet bírni társul! Most lejárt életem, összetört remények vesztett csatái után e puszta kis szoba üres falai között, mily gúnynak tűnnek fel e levelek, miket Emma forró szive, hideg agya sugallatától ösztönözve hozzám irt. És én nem hallgattam reá. Ö elveszett a számomra, messze a magasban él és uralkodik és én itt didergek e levelek minden betűjének kínos hatása alatt. Olvasom újra meg újra, s szivem gyorsan dobog, fejem zug. E gúnyos hangú, világ megvető asszony, mily kicsinylőleg szól a nőkről, mily lángoló ékesszólással szórja a világot forgató eszméit, szerelmével együtt. íme két levél a sok közül, mely visszatükrözi a nő jellemét: My dear! Igen, igy szólítom meg, mert tartok attól, hogy még megijedne a magyar hasonló megszólítástól. Ön különben egy kiállhatatlan ember. Mondjam-e, beszéljek-e róla, mennyi but és kint okoz nekem hosszú hallgatása? Mióta eltávozott, alig irt valamit és ha teszi is, oly nyilalló fájdalmat okoz levele tartalmával. Ne gondolja, hogy minden sora el nem árulja előttem titkos érzelmeit, reményeit és vágyait.
