Rákos Vidéke, 1910 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1910-10-16 / 42. szám
RÁKOS VTDÉKE 42. szám. A felebbező és barátai krokodilus könyeket hullatnak a községháziakért, de a forma és elv kedvéért el akarják szedetni az évek óta húzott járandóságaik egy részét. Ezt ugyan fehérre nem mossák józaneszü ember előtt, akárhogy ravaszkodnak és akármilyen megdöbbentő módon tudnak a valóval ellenkező dolgot állítani. Az meg egyenesen undorító és hitvány fogás, hogy családi körülményeket hurczolnak piaczra és próbálnak kiaknázni. Mindenki tudja, — aki akarja megtudni, — hogy a községházán rogyásig vannak elhalmozva munkával s a legnagyobb rend és fegyelem uralkodik. A mi főszolgabiránk egyik legkorrektebb s igen szigorú tisztviselője vármegyénknek s még soha kifogást nem talált a jegyzői iroda ellen, holott bizonyára illetékesebb fórum, mint a vádaskodók. A sógorsági viszony felhánytorgatása olyan Ízléstelenség, amire még akkor se kell reflektálni, ha tudjuk, hogy az egyik aljegyző vadidegen volt, amikor még a főjegyző itt alkalmazta s hogy feleségül vette a húgát, arról igazán nem tehet. De felhánytorgatják a főjegyző lakásbérének ugyancsak megfelebbezett tételét is. Ostobaság. A főjegyzőnek természetbeni lakás jár, még pedig méltó és megfelelő lakás. Fájdalom, Rákosszentmihályon ma már három szobás lakást sem lehet kapni 500 korona évi bérért, a községre hárult tehát a feladat, hogy a főjegyzőnek lakást béreljen Ennek az ára 1000 korona, ezért tehát gondoskodni kell a fedezetlen 500 korona fedezetéről. Csakhogy ezt csak józan és egyenes gondolkodással lehet megérteni! Végül: először és utoljára két szót magunkról! Az eszközök végső elsatnyulása és a posványba sülyedés utolsó foka, ha újságíró az ujságcsinálás alapelveit áldozza fel a remélt pillanatnyi hatás kedvéért. Igaz, hogy a mi ellenfeleink csak játszák az ujságirósdit, de még az sem menti azt a czélzatos, ravasz gonoszságot, melylyel lapunk községi hirdetési átalányát fel- hánytorgatjáK. Sok félrevezethető, járatlan ember kedvéért elmondjuk, hogy a községnek szabályrendeletben megállapított hivatalos lapja, a „Rákos Vidéke“. A hivatalos hirdetményeit itt köteles tehát közzétenni s ebben a lap mindig becsülettel kiszolgálta. A 300 korona átalányban évekkel ezelőtt egyezett meg a hirdetések közléséért község és lap — amikor a hirdetés, nyom3. oldal. tatás — olcsóbb, a lap fiatalabb s a község hirdetése kevesebb volt. A hirdetési átalányt mindmáig nem emelték fel, a tízéves „Rákos Vidéke“ pedig olyan gavallér, hogy a felemelést addig nem is kérte. Következéskép ma körülbelül 800 korona ára hirdetést közöl a községnek 300 koronáért. És ezért köszönet helyett — rágalommal illetik, — amit ezennel megvetéssel utasít vissza. • Attól pedig még az újságírói álarcznak is el kell pirulnia, ha valaki azt meri állítani, hogy a lap hirdetési rovata befolyásolhatja a szellemi részét. Hiszen akkor minden budapesti napilap eladta a vélemény szabadságát a patikus csalás ügyében, ha a Digestol-Glück hirdetést egyszer közölte. A Rákos Vidéke azért hivatalos lap, mert hivatalos része van, a különválasztott hivatalos hirdetések rovata, a többi olyan független a községtől, mint az ellenzéktől s annak harczosaitól, akikről elmondhatja a szentmihályi ellenzék is — ha ugyan csakugyan van ilyen, — hogy Isten óvjon meg a barátaimtól. És ezzel ismét beláthatatlan időre lezártuk a perlekedés aktáit. Mint eddig nem vettük észre, ezután se fogjuk meghallani fenekedést, migcsak tisztességes eszközökkel küzdő, méltó ellenféllel nem kerülünk szembe. Pestvármegye közgyűlése. Pestvármegye hétfőn délelőtt 10 órakor tartotta, a vármegye székházában rendes évnegyedes őszi közgyűlését, gróf Ráday Gedeon főispán elnöklete alatt. Agorasztó Tivadar főjegyző olvasta fel a tárgysorozat első pontjaként az alispán évnegyedes jelentését. A jelentés elsősorban is beszámol arról, hogy a budavári koronázó templomban aug. hó 18-án a király 80-dik születésnapján tartott istentiszteleten a vármegye alispánja a főispánnal és a szép számmal megjelent bizottsági tagokkal együtt résztvett. Az október hó 6-án Aradon tartott gyászünnepélyen a vármegye képviseletében dr. Förster Aurél, P. Horváth István bizottsági tagok és dr. Zolnay Jenő tb. t. főügyész vettek részt. Megemlékezik ezután a jelentés Reviczky Lajosnak, a vármegye volt alispánjának junius hő 14-én történt elhunytáról, kiemelve hosszú és hasznos munkálkodását, melyet a vármegye közigazgatásában kifejtett. Ügyszeretete, önzetlensége, nemes gondolkodása és jő szive áltál önmagának köztiszteletet és virág a szöme. Körülbelül tizenegy éves vót a lelkűm, a mikor észre vettöm, hogy napru-napra szomorúbb, sápadtabb lőtt, oszt mindig Kopolyát kerülgette. Hiába intöttem, hogy hát ne mászká’jon arra, mert hisz’ a ki nem tudja a járását, ne is próbá’kozzék arra, mer' „kukk“, az nem sok, de még annyit se mon’hat és ottvész. Mintha csak borsót hánytam von’ a falra. xMindig ott lehetett ütet látni. Egysző őzt’ kérdőre vontam, hogy hát mi bántja a lelkét. Huzakodott, vonakodott, de oszt mégis csak előadta a baját. Tisztán van még az eszömbe’, szóru’- szóra e’mondom. — Erzsók n’ém, — igy szólított a drágám — már kétsző’ egymásután álmomba’ megjelent előttem egy kendörhaju asszony, fehér ruhát vise’t, mög e’csomó kék katáng vót a kezibe’. Hozzám gyütt, oszt a szö- mömet érintötte véle, és akkó’ úgy éröztem, mintha mögnyi’na a főd. És mi möntünk. A kezemné’ fogva vezetőit. Aztán egy gyönyörű rétet értünk. Csupa égszínkék virág nyílt a merre csak niztem. Oly fényesség vót ott. Oly fényesség ! Egy palotáho’ értünk. Azt is mintha csupa apró kék csillagokbu’ rakták vón össze. Bémöntünk a palotába. Sok-sok kis magamfajta gyerök játszott az udvaron. Közéjök vezötött, oszt játszottunk együtt. Egyszörre odagyütt hozzám melesleg a kendörhaju asszony; haza akart vón’ vezetnyi. Ríttam nagyon nem akarództam elmönni. De azt mondla, csak úgy maradhatok, ha nem kívánkozom többé haza. Azt akartam mondani, hogy hát „igön", mikor azután fölébredtem. És másodszó’ is csak úgy történt. És én még most is itt vagyok. Pedig hajh, be szeretnék oda mönni. De azuta nem gyütt e’. Nem is gyün. Ügyé Erzsók néném, ügyé nem? Úgy sirt a lelköm, hogy máj’ mögszakadt a szivem bánatába’, — folytatta a „falu bölcse“ bőbeszé- düen — mert hisz’ nem segíthettem rajt’. Pedig mög- vót mindöne, a mit csak a szöme-szája kívánt. Hiába. Ehure sápadt. Már csak az árnyéka vót itt. Egyszó, mikón kendöráztatás után hazafelé ballagtunk, mögáll a kis Lenke, hallgatódzik, fölsikolt: „A kendörhaju asszony !“ oszt szalad vissza. Mi is hátra néztünk, de nem láttunk egyebet, mint egy pár szál olyan kék virágot a Kopolya mély felinél, mint a milyen azelőtt nem vót ott soha. De ő mán akko’ ott vót, utánna nyúlt, le akarta szakajtani, de mögcsuszott a lába ... és mire mi odaértünk, már nem láttuk sehunn, csak a viz bugyboréko’t hangosan, mintha a’ is mondogatná, „volt, nincs! Volt, nincs!“ A kis árva mán akkor lönt játszott a többi gyerökke’. Másnap aztán tele volt a Kopolya környéke szép kék virággal, melynek színe vetekedik a végtelen égbolt azúrjával. Wittmann Ilus.
