Rákos Vidéke, 1910 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1910-08-14 / 33. szám
33. szám RÁKOS s általában minden jogi személy, ha a községben fekvő vagyonnal bir és abból adót fizet.“ A m. kir. közigazgatási bíróság tévesen ezt a §-t alkalmazza a községben fekvő vagyona után legtöbb adót fizető és a községben nem lakó birtokosra és a következő §-okra való figyelem nélkül megállapítja, hogy ők csakis a községi képviseletnek tagjai lehetnek, de községi választók semmiesetre, mivel nem községi lakosok. Pedig a m. kir. közigazgatási bíróságnak csak a 38. §. 2-ik és 3-ik bekezdését kellett volna figyelembe vennie. Mit mond e törvényczikkely ? „A községben fekvő vagyona után legtöbb adót fizető, ha ott nem lakik, jogát meghatalmazottja által is gyakorolhatja. Máskülönben a választói jog csak a jogosult által és csak személyesen gyakorolható.“ Kell e ennél világosabb czáfolat. A törvény itt expressis verbis a községben fekvő vagyona után legtöbb adót fizető és ott nem lakó birtokos választói jogosultságáról beszél. Választó daczára annak, hogy nem községi lakos és igy kézzelfoghatólag megdől a m. kir. közigazgatási biróság határozatának ama téves indokolása, hogy csakis községi lakos lehet községi választó. De megdönti ezen téves indokolást, hogy csakis községi lakos lehet községi választó a 37. §-nak fent idézett b) pontja is. E szerint községi választó „ minden testület, intézet, társulat, czég és általában minden jogi személy, ha a községben fekvő vagyonnal bir és attól adót fizet.“ Ha figyelemmel elolvassuk e szöveget, úgy fel fog tűnni az, hogy a szöveg szerint községi választói jogosultsággal biró testület, intézet, társulat, czég és jogi személyek tekintetében nincs kikötve az, hogy ezeknek a községben teleppel, avagy székhelylyel kell birniok. Tehát egy bpesti testület, intézet, társulat, czég avagy jogi személy, ha itt a községünkben teleppel vagyis üzleti helylyel sem bir, községünkben választó jogosultságot nyer, ha a községünkben fekvő vagyonnal bir és attól adót fizet. Itt megjegyzem, hogy ami a természetes személyvidéke 3. oldal nél a lakhely, az az utóbb felsoroltaknál a telep, illetőleg a székhely. Miután pedig a törvény e telepnek, illetőleg e székhelynek a községben való létét ki nem köti, a testületek, intézetek, társulatok, czégek és jogi személyek választói jogosultságait kizárólag a község fekvő ingatlanukhoz fűzi. Tehát nemcsak a községi lakosok, hanem a most felsoroltak is pusztán a községben birt ingatlanuk után szintén községi választók. Látjuk tehát azt, hogy a törvény a községben fekvő ingatlanhoz fűződő érdekeltséget választói jogosultsággal honorálja. És most érteni fogjuk községünk érdemes főjegyzője által hivatkozott és a m. kir. közigazgatási bíróságnak 3303/1902. sz. alatt hozott a mostanival ellentétes határozatát, „hogy aki a községben nem lakik, de fekvő vagyona után ott adót fizet, községi választó.“ A m. kir. közigazgatási biróság hasonlóképen választói jogosultsággal kész honorálni a községben fekvő ingatlanhoz fűződő vagyoni érdekeltséget. De térjünk csak vissza a 36. §. 6. pontjára. E szerint valamely bpesti czég, ha községünkben ingatlannal bir, községi választó. A törvény tájékozatlanul hagy az iránt, vájjon cég alatt mindenféie czéget, vagy csakis kereskedelmi czéget kel! értenünk. Ha a kereskedelmieket kell értenünk e kifejezés alatt, úgy kiterjed-e az az egyéni és társas, valamint bejegyzett és be nem jegyzett czégekre ? Szóval ezen alternatívákból tetszés szerint bőven választhatunk. Maradjunk tehát egy bpesti bejegyzett egyéni czég- nél, például Nagy Jánosnál. Nagy János bpesti tejkereskedő czég Rákosszent- mihályon ingatlannal bir és ezután adót fizet. Nagy János czég a törvény értelmében községünkben választó. Nagy János bej. czég tulajdonosa Nagy János bpesti lakos. Nagy János bpesti bej czég választói jogának gyakorlására fel fogja hatalmazni a czé^; tulajdonosát Nagy János bpesti lakost. Tehát Nagy János bpesti lakos Nagy Jáno pesti czég egyedüli tulajdonosa Rákosszentmihály: az itt — Nem tudtunk róla mást, csak hogy elvált asz- szony és franczia. De olyan is volt ő, törékeny és bájos, mint a Lajosok udvarában a kecses finom gall marquisnők. Vörösbe játszó fekete haja simán volt feltüzve szép kicsiny fejére, a nyakig zárt előkelőén egyszerű ruhája, diszkrét modora elárulták a vérbeli nőt, az igazán tisztességes úrasszonyt, a kinek nincsen szüksége czégérre, feltűnő színekre, kaczér suhogásra. Omlós, puha szövetű ruhájára mindig három szál hosszuszáru la France rózsa volt feltüzve, szindúsak, nehéz illatuak. Különösen szerethette ezt a virágot. Valaki hozhatta neki egyszer régen, valakivel együtt lehetett kedvencze, valaki, akit már ezerszer elsirathatott, de azért várt, mindig várt epedő forrósággal. Nesztelen léptekkel járt a tengerparton, lázasan csillogó nagy sötét szemét a tenger azúrjába meresztve ... Egy verőfényes szép napon egyedül ültem a viz fövényében s egy messzi földről jött levelet próbáltam kibetüzni. Egyszer csak úgy éreztem, hogy valaki néz rám. Felpillantottam s előttem állott a fehér asszony. Hosszunyelü napernyőjére támaszkodva halkan köszönt s szelíden kérdezte, vájjon nem zavar e, s leülhet-e mellém. Örömmel intettem igent. Soha sem beszéltünk még együtt és mégis vonzódtunk egymáshoz, mintha közös sors kötötte volna össze lelkeinket. Így is volt, mert hiszen az asszonyok bánata majdnem mindig egyforma, meg nem értett vágy, reménytelen elhagyatottság. Az aszzony leült, ruhája lágyan tapadt karcsú testére, olyan volt, mint egy najád, mely kibújik a partra s a napon melegszik. Sokszor láttam már, de azért mégis, hogy igy egyedül volt velem, mintha zavarban lettem volna, nem tudtam szólni, s ő finom leikével megérezve ezt, dallamos hangján lágyan kérdezte: „Ör magyar?“ Aztán álmodozva tette hozzá: „én is voltam Magyarországon egyszer régen . . .“ — látszott rajta, hogy nem beszélgetni akar, csak a maga gondolatait nyilvánítja hangosan. És én ebből kitaláltam a magam emberismeretével, keserves élettapasztalatával, hogy az asszony nagyon szerethette az én aranykalászos, délibábos hazámat, pedig talán nem is látott belőle semmit, s csak azt a két szemet nézte, mely ott vált végzetévé, mely talán már azóta másnak ragyog. — Alkonyodott. A leáldozó nap vöröses sugarai vissza tükröződtek az asszony szemében s ő felállva, egy csudaszép mozdulattal kezét nyújtja felém. Egyszerre úgy éreztem, hogy sohasem fogom többé látni, megragadtam finom, hosszú ujjait s csak perczek múlva engedtem el újra. Lassan, ringó léptekkel ment vissza s én vártam, magam sem tudom miért vártam, hogy legalább egyszer visszanézzen. Nem tette.
