Rákos Vidéke, 1909 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1909-02-07 / 6. szám
6, szám RÁKOS VIDÉKÉ t CSARNOK. 5 Nem torszotta ?!! Hát ez mi akar lenni? Mondják a »Rákos Vidéke« kedvelt olvasói, — mert ez nem magyar, sem tót, sem sváb, sem sanscrit és mégis valami, mert különben nem látná itt a napvilágot. A boldog rákosvidékiek, kikről — mi, lentiek, itt Erdély kies, halmos lejtőin levők — szeretjük olvasni, hogy pesties módra alakulnak át, hovatovább villamos vasút, villamos világítás s mindenféle modern berendezkedés egészíti ki már ma is fővárosi színvonalukat, sőt legújabban már ipartestület alakításával is bajoskcdnak, — azok a jó rákosvidékiek bizonyára már régen elfelejtették, hogy mi az az orsós fonás? Holott a jó vidéken, a fényűzésben örömet nem találó derék háziasszonyok, a hosszú téli estéket széles Magyarországon mindenütt, szorgalmas fonogatással töltik el. Boldog rákosvidékiek, ők ott vannak a nagy falu, az ország szive, fővárosa közvetlen közelében és talán alig is érdekli őket ez az igénytelen, kis falusi történet, melyet a fehér leplü havas hegyek katlanából akarok elmesélni nekik. Egy asszonyról, meg egy uj magyar szóról, amit most hallanak először világéletükben . , . Vannak mindenütt különböző tehetségek; vannak kiváló szorgalmú egyének, kik énjöket élethivatásukkal összeegyeztetik, . ennek szolgálatába fogják, de vannak, kik csak lemorzsolják napjaikat, — nem törődve a holnappal. Egy ilyen falumbeli morzsolóra vonatkozik a gorombán pajkos eset, mely bele világit a falusi erkölcsök csarnokába. A fonás mesterségében főszerep az orsóé. Nehéz munka ez ; két kézre kell fogni a dolgot, mely igazi kitartást és türelmet követel. Szép 11 e á n a, falum egyik legszebb asszonya, sehogysem akart megbarátkozni az orsóval. Nem tartotta szükségesnek, hogy fonjon, hisz férje honvéd katonáéknál szolgálja a hazát, ruhát adnak ott, változót is, különbet, mint amilyent ő készíthetne a két nyüstös házi szövőszékén. Sztrájkolt a fonás évadján ; nem hiányzott neki ez az őszi munka. Még azt se bánta, hogy nem tereferélhet a fonóházban, mint sok más fehércseléd. Azt mondja, hogy neki ura van s mig az távol jár, ő a házra ügyel; arról gondoskodik, hogy rendben legyen a tájéka kint és bent egyaránt, Errefelé jobbára románok laknak; az oláh ember pedig t o r s z-nak mondja a fonást. Ide, a Meszes és Réz érdők láncza ölében fekvő, csak Istentől nem felejtett falukba ugyan hiába hozta a lángeszű A p p o n y i gróf a kultusz paragrafust, mert amióta Petri dr. tanfelügyelő, a népnevelésnek valóságos apja, a Rákos vidékére ment szántani vagy talán aratni, — a magyar nyelv tanítása és tudása harangjai — pedig az utód papember volt — elnémultak s most már csak az az összes vigasztalásunk, hogy a »Rákos Vidéke« szerint a magyar nyelvtudomány leczkéit a besorozott katonák nyerhetik el, ki nyolcz hét, ki három év alatt, amennyi időre terjed a szolgálata. Györgyén k csak nyolcz hétre volt hivatalos, tehát ne kicsinyeljük a nyelvtudományát, sőt . . . sőt... Karácsony ünnepére, estenden beállít katona- mondurban a férj; — a feleség örvendezik : veti a keresztet, hálálkodón, hogy isten haza vezérelte s újra láthatja hitvestársát. Meggyujtja az ötös számú lámpát, — hadd’ jelezze evvel is, hogy kettős ünnep van a háznál. Lett nagy lakmározás : étel, ital s közben hangos kifakadásai az öröm szavának. Majd a világbeli hírek után kérdezősködött az asszony: a f; falusi asszonyok ezután mind sűrűn óhajtoznak. A férj elkomolyodva adja elő : — A rezervistákat levitték Boszniába, hogy a szerb és munytyenyegróiakkal tavaszig nézzenek farkasszemet háborúra készen; második, szinte nagy, hogy a király és Kossuth Ferencz kereskedelmi miniszter kiadtak egy parancsot, hogy amely falusi asszony nem végezte el tennivalóját, azt az arra kirendelt katona elfogja és zsákban kiviszi a határra és ott kegyetlen 25 ütésben fogja részesíteni. — Hm — csak nem ? szólt megrökönyödve az asszony, kit igen érdekelt e különös és rá nézve kellemetlen parancshir. Aprózni kezdte a kérdést . . . — Mikor jönnek a katonák ? Hol tartják a zsákot?— Tudhatják az asszonyok azt ? stb. stb. — Útban vannak feleség, — szólt Györgye — lelkem te hibás vagy, te harmad részét sem fontad le kenderednek és téged baj érhet. Á parancs szigorú, nincs mentség! — De férjem, drága, ha te is itthon vagy és hozzá még katona, csak megmenthetsz valahogy, mert megígérjük s te kezes leszel rá, hogy ezentúl nem leszek rest. — Nem tudom, szól a katona férj — jaj, ha tudnád milyen irgalmatlanok azok a katonák?! * Harmadnap virradóra benyit, belép egy idegen katona alak s minden köszönés nélkül gyufát gyújt, hogy lássa a keresett asszonyt, kihez mérges, hivatalos, dörgő szóval kiált. — »Nem torszotta?!« újból, »nem torszoíta« ?! és minden más előadás nélkül zsákot vesz elő és betessékeli a halálra ijedt Ileánát, kit az a szerencsétlenség ért, hogy férje egy negyed órája a nem várt vendég érkezte előtt a házból kiment. Szegény feje kihez forduljon segítségért, — mentő szava nem volt, hisz irgalmatlan ember kezében van sorsa, amellett nyelvén nem is tud beszélni, mert az magyar, ő meg oláh. Nem torszotta, magyarul van, ő csak »torsz«-t ért meg, az meg fonói tudomány, amiben ő hibás. Minden reményét vesztve, sorsára hagyta a dolgot, bebújt a zsákba, mely 2 hektoliteres volt és abba fejestül befért, a katona meg hátára vette és vitte, vitte szegényt, ki a falu liba legelőjére. Ott letette és egy jó somfa bottal kezében egyre ismételgette: — Nem torszotta? — Nesze! üt egyet a zsákra, melyből az asszony mély jajja visszhangzott. — »Nem torszotta ?« üti a másodikat, újból jaj és nyögés. Nem torszotta? Három, négy, öt, hatodik- szorra végre lépések hallatszanak. Ott a férj — oláhul »lásze«, a »tórcse« (hagyja, fonni fog) kérő hangon kérleli a katonát, hogy ne üsse, de az újból : »Nem torszotta!« előjelzővel üti még mérgesebben a 7-ik botbüntetést és talán, mert megelégelte, lépéseket tesz és elmegy a zsák mellől. Jó 10 perez után felveszi a férj a zsákot feleségestől és czipeli haza fele, egy kanyarodónál aztán kitette, hogy együtt menjenek hazáig. — Jaj ! az Isten áldjon meg férjem, ha te nem jösz és nem vagy, talán belehaltam volna a 25 botbüntetés alatt. — Bizony asszony, szerencséd van velem, én is amondó vagyok: látod, megmentettelek, de vigyázz, mert a fonást el kell végezd, mert nagy a parancs, nagy a büntetés! — ígérem, esküszöm, nem leszek többé rest. Szegény, nem tudta és csak a papja tudja, hogy a botütő katona nem volt más, mint a férje, ki ezt a módot leleményezte a rest feleség orvosságául. Ballaházi.
