Rákos Vidéke, 1909 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1909-05-02 / 18. szám

18. szám RÁKOS VIDÉKÉ 5 után következett a többi: vers, tárcza, kötetek. Az egyetemet persze otthagyta és felcsapott Írónak s mellé újságírónak, amely két foglalkozást nálunk jó­formán el sem lehet egymástól választani, (Pedig milyen ellentétes két pálya.) S elkezdett szorgalmasan dolgozni; nagyon so­kat irt, a neve népszerű lett, mert nagyon gyakran lehetett vele találkozni napilapokban, hetilapokban, folyóiratokban ; mikor pedig az első kötete megjelent, a lapok mind igen szépen Írtak a »rokonszenves ifjú tehetségéről, aki hivatva lesz modern irányokat bele­vinni a vérszegény magyar litteraturába«. A fiatal iró ekkor merítette először bele élete csónakjának evezőlapátját abba a végtelen tengerbe, amely annyi áldozatot követel: a dicsőség tengerébe. S milyen csodaszép volt ez a tenger! A hullá­mok szelíden, lágyan ringatták csónakját s a felhőt­len égboltról leragyogó napsugarak a víztükör apró hullámait aranynyal szegélyezték be. El volt telve magával s mig Írogatta a maga kis dolgait, melyek múló dicsőséget szereztek neki, élt olyan vígan, olyan derűsen, ahogy harmincz éven innen, dús fürtökkel, vasizmokkal, szerelmes lélekkel csak élni lehet egy jónevü fiatal Írónak. Az agya tele volt nagy irodalmi művek tervével, a szive hangulatokkal, a lelke meg az élet szereteté- vel. S ez a három sehogysem fért meg együtt. Mert hiába határozgatta el nap-nap után, hogy másnaptól kezdve komolyan neki lát valami nagyobb munkának, a vége mindig csak az lett, hogy vagy valami szerelmi kaland, vagy valami jó mulatság kí­nálkozott, vagy egyszerűen a bohém hangulata el­kergette őt az íróasztal mellől. így azután sose tudott semmi jelentősebb, semmi nagyobb dolgot alkotni. Irt a napi termelésre annyit, amennyiből meg tudott élni s közben felaprózgatta a tehetségét a lapjánál is, ahol ugyancsak Írattak vele czikkektől, bírálatoktól kezdve le egészen a hangulatos újdonságokig — mindent. Ebben az időben nem lehetett vele okosan be­szélni. Pedig akadt volna egy-két jó barátja, hanem rájuk sem hallgatott. Hiába álltak azok elő azzal, hogy az életének nincs igy semmi komoly czélja s hogy az igazi di­csőségtől igy egyre távolabb esik, azt felelte nekik, hogy az életnek egyáltalában nincs komoly czélja s hogy az igazi dicsőség az, ha meghódíthatunk egy szép nőt; az élet gyönyöre pedig az : egészségesnek lenni s szerelmesnek és megirni tudni egy-egy han­gulatos kis dolgot. Én is beszélgettem vele akkoriban efféle té­mákról. — Eh, az életet nem szabad komolyan venni! Mig az ember fiatal: élvezze ki, azután meg számolgassa a napokat, mig a sirhoz ér. Nem lehet itt semmit komolyan venni, hiszen maga az egész élet nem komoly dolog. Vagy komolyan lehet venni azt az arasznyi létet a bölcsőtől a sírig? Tréfa ez, rossz tréfa! Azaz csak akkor rossz, ha komolyan veszszük. Egyébiránt jó tréfa. — S az irodalmi dicsőség? — Frázis! Csak azért érdemes Írni, hogy egy pár csinos leány, asszony, érdekkel gondoljon ránk. Ha az ember iró, könnyebben jut kalandokhoz. Tudja Isten, a nők még mindig érdeklődnek irán­tunk, daczára, hogy már annyiszor csalódtak bennünk. Az irói név varázsa még mindig vonz s még mindig berepülnek a pillangók a lángba . . . Ezért érdemes írni. Másért? Miért? A dicsőségért? Mi az a di­csőség? Hogy mi rothadunk a föld alatt, a föld fö­lött meg áll az érczszobrunk? Törődöm is én a szobrommal ! Eltekintve attól, hogy zseninek nem is születtem, aki örökéletü dolgot tudnék alkotni. Örök- élet? Mi az? Húsz, ötven, száz év? Szép örökélet! S ezért cserébe dobjam oda ezt a pár évemet? Amig tényleg élek ? Mint a kotlóstyuk, üljek az alkotások nagy tojásain ? Köszönöm, nem kérek belőle, Mara­dok kis árvácska, aki azonban jól él. — De mit nevezel te jó életnek ? — Elsősorban a szabadságot, vagyis azt, hogy az ember ne penészedjék a hivatalban, azután, hogy élhessen az ember a hangulatainak. Ma kalandra vágyom, kereshessek kalandot; holnap, ha kedvem van hozzá, reggeltől estig bújhassam az erdőt, hol­napután heverhessek a napon egész nap, azután meg reggeltől estig rímeket faraghassak és igy to­vább ! Mindig azt cselekedni, ami gyönyörűséget okoz.^ Ó azt is cselekedte mindig! Mig egyszer azután, negyvenöt éves korában a tudatára ébredt annak, hogy elhibázta az életét. A mámorban eltöltött évek kimerítették s elérte azt az időt, mikor életfilozófiája cserben hagyta. Múltjából legfeljebb egy-egy csalfa sugara ragyog rá az ál­dicsőségnek. S a jövője? Nyomorult küzdelem lesz a megélhetésért, befogva a szerkesztőségi munka ro­botjába. Sőt ez már nem is a jövő, de a jelen. S mintha csak a véletlen kisérné az ő gondola­tait, rá szól a segédszerkesztő: — Mi lesz már azzal a rongyos czikkel ? Megint álmodozol, vén hülye ? — Szerelmes verset alkot — mondja köhögve a politikai rovatvezető, aki, mint valami felsőbb, magasabb lény, lenézi a poétákat, ezeket a, amint ő szokta nevezni: »érzelmi véglényeket«. — Nekem meg legyen az a czikk hétre. Mert megyek a színházba s te miattad nem késem le. El­olvasás nélkül pedig nem adhatom le. Jobb is lenne, öreg, ha elmennél valahová dijnoknak; nem való vagy te már újságírónak . . . Hamarosan, lázas izgatottsággal megírja a czik- ket (azaz, dehogy czikk, valami kiszínezett rendőri hir) s odaadja a segédszerkesztőnek, azután indul kifelé. — Tízre be gyere ám — kiáltja az utána. Nem felel semmit. Hol lesz ő már tiz órára! Lenyűgözi a lelkét a halál gondolata. Nem akar tovább kínlódni. Az ő életének vége, Neki már nincs itt keresni valója. Az utczán jóformán azt sem tudta, merre jár. Lökdösték jobbra-balra, rászóltak udvariasan és ke- vésbbé udvariasan, hogy járjon a maga lábán, meg hogy, aki részeg, az üljön odahaza s ne támolyog­jon az utczán. Pedig dehogy volt részeg. Borzasztóan józan volt. Oh, ez a végtelenül tisztánlátás borzasztó ! Mint mikor a legszebb álmunkból valami irtózatos testi fájdalomra ébredünk fel. Bandukolt az utczán, észre sem vette, hogy ki­jutott a Dunapartra. Ott aztán leődöngött egész a vámháztéri hídig. Végtelen fáradtságot érzett és vá­gyott a nyugalom után A végtelen, az örök nyugalom után. Mert innen úgyis mennie kell. Itt már senkinek sincs rá szüksége! Meg sem tud élni. A szerkesztő­ségből is kidobják. Oda fiatal, friss legények kelle­nek vagy élelmes vének, akik üzleteket tudnak csi­nálni. O se nem friss, se nem élelmes. Ki fogják dobni! A tárczái, a versei se kellenek már. Nem is csoda. Ő is beismeri, hogy rosszak. Mióta nincs, ki­nek írni, azóta nem tud Írni. Maholnap ki sem adják a dolgait, nem hogy megfizetnék. S annyi fiatal, uj iró van, aki mind jobban, szebben ir, mint ő; aki mind szerelmes, akit mindenütt szeretnek leányok, asszonyok. Akiknek joguk van élni, neki joga nincs, oka sincs. Nézi a vizet. Mint valami fényes hátú óriási fekete hal, úgy vonul tova a méltóságteljesen hullámzó nagy folyó,

Next

/
Oldalképek
Tartalom