Rákos Vidéke, 1909 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1909-04-18 / 16. szám
4. RÁKOS VIDÉKE 16. szám & ii c s A R IN O K. ii Az érczkakas. Iría: Prém József. I. Megbízhatatlan madár a kakas. Már Péter apostolnak is háromszor okozott kellemetlenséget. Nem csoda, ha Galambosvár uj kálvinista templomának építőjét is megtréfálta. Volt az építő urnák, Barnabás Timót uramnak nagyon, de nagyon szép leánya, Paula. Afféle szőke csoda, mély tüzű, sötét tekintetű szemekkel, nevetgélő szájjal és mintegy százezer forint hozománynyal. Az öreg Barnabás sok házat, templomot és kaszárnyát épített. Különben ki nem állhatta a katonákat. Megcson- tosodott 48-as volt. Résztvett a szabadságharczban s mint huszárkapitány csodákat művelt, amit maga is Iegkevésbbé tagadott. Nem tudta később se becsülni azokat, akik ellen valamikor vitézkedett. Rendes szavajárása volt: — Sok furcsaság van ezen a furcsa világon, de legfurcsább az olyan katona, ki nem a hazának s az alkotmánynak, hanem a szomszéd ország császárjának esküszik örök hűséget! Kerülte a katonákat, ahogy csak lehetett, még akkor is, amikor kaszárnyát épített nekik. A galambosvári kaszárnyát is Barnabás uram tervezte. Akkoriban történt, hogy egy nap beállít hozzá a kiküldött katonai szakember. — Harmatos Gyula, főhadnagy — mutatkozott be feszesen a látogató. A műszaki csapatnál szolgálok és . . . — Van szerencsém ! Mindent tudok. Műszaki csapat? Hm! S persze azért jött a főhadnagy ur, hogy ... — Az ezredes parancsából. Itt a megbízatásom. S átadta a hivatalos iratot. — Ismerem. Volt már efféle a kezemben. Nos, hát azért jött, hogy katonai szakvéleményével támogasson. Hát építész a főhadnagy ur ? — Okleveles építész, igenis. Csak azt tekintse bennem — És persze ellenőrizni akarja terveimet, felülvizsgálni a munkámat, helybenhagyni vagy elvetni, amit kieszeltem ? Harmatos Gyula jóvérű magyar fiú volt. Ismerte a vén kuruczot s nagyrabecsülte nemcsak a hazafiasságát, hanem a nagy tudását is. Aztán a lányával, a szép Paulával, néhányszor tánczolt. Tetszett neki a lány, de nem merte megkoczkáztatni, hogy mint látogató bekopogtasson. Most is csak az építési irodába jött. A hideg fogadtatás kissé megzavarta, mégis nyájas szeretett volna lenni. De aztán felülkerekedett a büszkesége. Ismétlem, nem a magam jószántából vagyok itt. Ez a hang tehát, ez a barátságtalan hang — tette hozzá nyugodtan — nem engem illet, hanem az ezredesemet. Magam tán eltűrném, mert tisztelek minden öreg embert, de a följebbvalóm iránt, ki nincs jelen, tiszteletet kérek ; tiszteletet az ezredem parancsának ! — Parancs? Nekem ugyan nem parancsol semmiféle följebbvaló. még ha ezredes is. — De nekem parancsolt s ha őt képviselem itt, akkor ezt a tiszteletet magamnak is követelem. Barnabás uram nagyot nézett. Elhallgatott egy pillanatra, miközben a terveket rendezgette az asztalon. Aztán hirtelen megragadta a szivaros tálczát és odatartotta a főhadnagy elé ! — Tán rágyújtanánk. — Köszönöm. Munkaközben soha ! Az öreg építész félrelökte a szivaros tálczát és boszusan dörmögte: — Hát fogjunk hozzá a munkához. Átnéztek apróra minden tervet. Megvitatták az alaprajzot, a keresztmetszeteket, a hosszmetszeteket, a homloktért, az oldalszárnyakat. — Pompás! Pompás! Ez az elismerés a főhadnagy szájából hangzott el s az öreg ember mindannyiszor édes meleget érzett a szive táján . . . Pompásan haladt a közelebbi ismerkedés, amikor egy váratlan kérdés ismét zavart okozott. — De hát lássuk csak az egészségügyi szempontokat ! — Mindenre gondoltam. Ez a pavillonrendszer, melyet én alkalmaztam először hazánkban . . . — Jó, jó — szakította félbe a főhadnagy. De az elrendezés czélszerübb is lehetne. Itt újjá kell alakítanunk mindent. — Halomra döntsem az eddigi müveimet ? Én nem! Soha! Ha tetszik, dolgozza át maga, de én nem. — Szívesen ! Ha tudta volna Barnabás uram, hogy ez a mohó szolgálatkészség mire való volt! II. Harmatos Gyula e naptól fogva mindsürübben látogatott el az építési irodába. És különös, hogy Paula, ki ritkán tekintett be a rajzokkal, gipszmintákkal telerakott szobába: most minduntalan keresett valamit ott a főhadnagy közeiében. Barnabás uram nem sokat törődött a leányával. Megbízott benne, mert Paula korán elvesztette anyját s már serdülő kora óta ő vezette a házat. Az apa lázasan folytatta munkásságát. Még felében sem volt a laktanya építésével, már a galambosvári református templomot tervezte. Ebbe senkinek beleszólása nincs, semmiféle egyházi szakembert nem küldenek a nyakára. Egész szenvedéllyel tervezgetett, alkotott az öreg ur. Paula ezalatt édes titkot rejtegetett a szivében. Megszerette Harmatos Gyulát, aki maga is lobogó szerelemre gyuladt a bájos lány iránt. De lehetett-e reményük, hogy a katonagyülölő apa csak meg is hallgassa őket! — Elő kell készíteni apuskát. Majd én beszélek vele, szólt Paula. Óvatosan és olyankor, ha igazán jókedve van. — De mire való a félelem ? Nincs-e tisztességes állásom ? Nem előkelő-e a családom ? Férfiassá- gom nem tűri, hogy . . , — Csitt! jobban ismerem apuskát. Még aznap este, amikor fáradtan hazajött Barnabás uram s ledőlt a divánra, hogy a vacsora előtt pihenjen : Paula, mint a hízelgő czicza oda simult a torzonborz szakálu emberhez, simogatta a haját, csókolta a pirosas arczát s kicsi kezébe vette az ő súlyos öklét. — Apuskám, édes jó apuskám ! Hát mikor hagyod már abba? Gazdag vagy, hires vagy, mért nem pihensz már? Elmennénk utazni, bejárnók a külföldet, mennyi gyönyörűség várna ránk! — De hát kire hagyjam az üzletet? Ha volna segédem, ha volna jobb kezem... De ki lehetne méltó utódom ? Lásd, ez a Harmatos Gyula, ez a mundérba bujt építész ur, ez értene hozzá, de hát katona a boldogtalan. — Boldogtalan. Nagyot sóhajtott Paula. Na, már erre felugrott Barnabás uram. Éz az áruló sóhaj mindent elmondott neki. Egyenesen rátámadt a lányára, — Szereted ? — De apuskám ! — Szereted? Mondd ki! Szereted?
