Rákos Vidéke, 1908 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1908-11-08 / 45. szám
45 szám RÁKOS VIDÉKÉ 5. felmagasztalta Stiglincz Gábor katonai erényeit. Tisztek, önkéntesek, bámulatból ámulatba estek s megdöbbenve tekintettek az ezredes urra. S nem ok nélkül. Stiglincz Gábor volt ugyanis az ezred legügyetlenebb önkéntese. Derék, jó fiú, de nem katonának való. Se külső, se belső tulajdonai nem voltak meg benne a katonának. Hosszú, nyurga, beteges legény. Kis, madár fejjel és rengeteg nagy lábfejekkel. A magazinban már csak hatalmas nagy bakancsok teremnek, de vetélkedett velük az önkéntes lába. Két tuczatot végig kellett próbálnia, mig megfelelőt talált számára őrmester ur Sólyom. Aki ránézett erre a legényre, annak okvetlen eszébe jutott a példaszó, hogy csak hálni jár belé a lélek. Kilencz hónapja katona, de jól execzirozni nem tanult meg eddigelé se. Nem is tanul meg soha. Hiába gyakoroltatja naponta Komorovcsák kapitány. Mozdulatai lomhák, fegyverfogása lassú és puha. Hiába magyarázza neki naponkint őrmester ur Sólyom: — Keményen fogja a fegyvert, önkéntes és úgy csapja le válláról, mint ahogy lecsap a zivatar a nyári éjszakába ! Pedig ő maga vágyakozott az uniformis után. Doktorok a sorozáskor sehogy se akarták bevenni katonának, de Stiglincz Gábor annyira erőszakoskodott, hogy hagyták : ám hadd teljék kedve és gyönyörűsége benne. Bizony hamar elment a kedve tőle. Mikor berukkolt a századhoz s kapitány ur Komorovcsák elé állott, az öreg katonák szánakozva mosolyogtak. Valamelyikük pedig mindjárt megjegyezte : — No, ez a koma is megbánja, hogy a világra született! Igaza volt az öreg katonának. Kapitány ur Komorovcsák hamarjában úgy lehordta, hogy örökre elment a kedve a katona élettől. És leszidta azokat a doktorokat is, akik az ármádia csufitására mindenféle embert bevesznek katonának. Végül pedig lelkére kötötte, hogy igyekezzék levetni az uniformist, menjen oda, ahonnan jött. Ne hozzon csúfságot az ő századára. Menekült is volna, de most már nem eresztették, Hiába járt hetenkint kétszer az orvosok nyakára, azok azt állították, hogy kibírja az egy esztendőt. Azt konstatálták, hogy egy kicsit rövidlátó, de hiszen nem okvetlen szükséges, hogy minden katona czél- lövő legyen. És tán jobb is, ha nem látja meg mindjárt az ellenséget: legalább nem ijed meg tőle. Ezt az embert dicsérte agyba-főbe az ezredes ur. Ezért csodálkoztak tisztek, önkéntesek egyaránt. Csak egy önkéntes nem csodálkozott, az, aki második esztendejét szolgálta. Örökké jókedvű gézengúz, mindig kész tréfára, mulatságra. Neki is ki jutott az ezredes ur dicséretéből ; mikor hozzászólott, kifeszitette mellét és büszkén tekintett végig a többieken. Este a vendéglőben aztán megtudták a többiek is, mivel érdemelték ki a nagy dicséretet. A gézengúz maga mesélte el a fényesen sikerült hadi tényt. A dolog úgy történt, hogy két zászlóalj indult el csatába egymás ellen. Mind a kettő küldött ki hírszerző patroúillokat. Egyiknek ő volt a parancsnoka, a másiknak Stiglincz Gábor. Parancsa pedig mindkettőjüknek az volt, hogy az ellenség erejéről, terveiről idejében jelentést küldjenek az ezredes urnák. Napkelte előtt jóval elindult mind a két patroú- ille. Egyik erre, a másik arra vette útját. Egy órányira azonban a várostól összetalálkoztak és összebarátkoztak, ellenségek voltak ugyan, de egy cseppet sem szomjuhoztak egymás vérére. Betértek az utmenti csárdába és ott elárulták egymásnak, mi terve és czélja van a két hadakozó zászlóaljnak, aztán parancsukhoz híven megküldötték a jelentést az ezredes urnák. Jelentés kitűnő volt, jobbat, fontosabbat ő maga se tudott volna készíteni. Ebben a dologban Stiglincz Gábor szegény feje egészen ártatlan volt. Sohase jutott volna eszébe, ha az a gézengúz rá nem beszéli. De ez nem változtat a dolgon. A vége mégis csak az, hogy ezzel szolgált rá az ezredes ur nagy elismerésére és dicséretére. A nap ünnepelt hőse a vendéglőben természetesen Stiglincz Gábor volt. Mindenki ráüritette poharát. A bor és a dicsőség hamarosan a fejébe szállott. Ejfél után már nagyon goromba volt; szentül hitte, hogy ő a hadtestparancsnok. A nap már felkelt, mikor a kaszárnyába értek. Egyszerre eloszlott Stiglinc Gábor mámora. Százada ott állt már az udvaron, indulásra készen. Vitorlavászon nadrágban, borjusan, fegyveresen. Mintha puskából lőtték volna ki, rohant az emeletre Stiglinc Gábor. Feszes kék nadrágot viselt, a század meg csupa vitorlavászon nadrágban állt az udvaron. Ebből az következik, hogy neki is ilyet kell felvennie, különben semmiféle hatalom meg nem menti harmincz napos kaszárnyaáristomtól. Keresi a kukoricza nadrágot a fogason, a polczon, de nem találja sehol. Valamelyik öreg katona vagy eldugta vagy felhúzta. Stiglinc Gábor mérgelődik, káromkodik, szobáról szobára futkos, de sehol nem talál egy heverő nadrágot. Az idő múlik, az önkéntes kétségbeesése mindjobban fokozódik. Végre benyit a suszter műhelybe, ott találja a susztert, kirúgja alóla a háromlábú széket, lehúzza róla a kukoricza nadrágot, egy pillanat alatt a kék nadrág fölé huzza, magára hány borjut, fegyvert és rohan le az udvarra. Óvatosan belopódzik a glédába. Ezúttal határozott szerencséje volt, késését nem vette észre Komorovcsák kapitány. Mikor egy kicsit kifújta magát, tekintete ráesett a suszter nadrágjára. Majdnem a föld alá sülyedt meglepetésében. Mindenféle szinü volt az a nadrág, csak fehér nem. Tele csirizzel, szurokkal, subiczkkal, néhol foltos, másutt rongyos. És átkozottul rövid a husszu önkéntesnek, majdnem térdig ért neki, úgy hogy egész szépen kikéklett alóla a parádés nadrág. Önkénytelenül is arra gondolt e pillanatban, ugyan mi történik vele, ha ebben a kosztümben meglátja Komorovcsák kapitány. Rábízta magát a jószerencsére. Amennyije lehetett bujkált a kapitány ur szeme elől. És úgy látszott: baj nélkül múlik el a nap. Már csak a diszfelvonulás volt hátra. Századonként két sorban egymás mögé állott az ezred. Az ezredes ur elfoglalta helyét, a katonabanda megszól- lalt. A századparancsnokok harsány hangon indulást kommandiroztak. Egyik század a másik után lépett el peczkesen az ezredes ur előtt. Kapitány ur Komorovcsák százada következett. A legények verték a parádés marsot, hogy szinte döngött a lábuk alatt a föld. A század diszfelvonulása pompásan sikerült, az ezredes ur megelégedetten bólintgatott fejével. Stiglinc Gábor szivéről malomkő esett le, azt hitte vége a veszedelemnek. Keserűen csalódott a jó legény. Alig haladt el a század az ezredes ur előtt, már hallatszott hangjának dörgése. — Kapitány ur! Az Isten szerelméért, nézze meg azt a hosszú önkéntest. Piszkos, rongyos nadrág van rajta, mintha nem is önkéntes, hanem suszterlegény volna ! Vezesse holnap rapportra elébem, majd én megtanítom rendre, becsületre ! A kapitány csak akkor vette szemügyre Stiglinc Gábort. Élszörnyüködött, mikor a csirizes, szurkos nadrágot meglátta rajta. A kék nadrág felfedezésekor pedig nagy indulat tört ki belőle. Arcza vérvörösre változott, szeme haragos villámokat szórt az önkéntesre. Kiállította a front elé, bemutatta a századnak, mint a világ legpiszkosabb önkéntesét, aztán kegyetlenül leszidta. Meg nem bántotta, mert ezt a jogot az ezredes ur tartotta fenn magának. Stiglinc Gábor jól tudta, mi várakozik rá. Az
