Rákos Vidéke, 1908 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1908-10-04 / 40. szám
40 szám RÁKOS VIDÉKE 5. A sertészárlat feloldása. Gödöllőn és vidékén a sertésvész megszűnvén, a járási m. kir. állatorvos megtette a szükséges lépéseket a sertészárlat feloldására. Az okt. 4-én és 5-én megtartott országos vásárra tehát vészmentes helyről már sertések is felhajthatok voltak. Országos vásár. Október 4. és 5-én a közbeeső Jóm Kipur ünnep daczára meg fog tartatni Gödöllőn az országos vásár. Az első napi állatvásárra sertések is felhajthatok. É CSARNOK. S A tartozás. Irta : Prém József. Özvegy Darvas Károlyné egy délelőtt nem öltötte fel többé a gyászruhát, hanem pompás, szürke nyers-selyem pongyolában nyitott be a nála lakó nagybátyjához. — Jó reggelt, bácsi! — mosolygott rá a szép asszony és kövéres, piros arczán megjelent az a két pajkos gödröcske, melyet a kisvárosban mindenki ellenállhatatlannak tartott. Lindenburg Oszvald nyugalmazott őrnagy elégedetten nézte a húgát. — Hm ! Ezt már szeretem. Das ist eine Idee! A többit hozzáköhécselte, amiben az özvegyke is segített neki. Mert rettenetes füst tolongott a különben tágas, magas szobában. Az őrnagy ur már néhány czigarettát szitt el, utána egy havanna-virgi- niát, aztán egy ezüstös nagy szivart és most fejezte be a csibuk élvezetét. Valóságos nikotin-tobzódást rendezett minden délelőtt. Könnyen tehette, hisz a város főtrafikja éppen özvegy Darvas Károlyné tulajdona volt. S hogy ne csak a pompás dohányféle fogyjon, hanem a likőrök se maradjanak szégyenben, Lindenburg Oszvald pontos sorrendben egy-egy pohárka konyakot, chart- reuse-t, állás-t és szilvoriumot kapott be. Tehette, mert a húga a város első füszerüzletét bírta. A nyári nap hosszú sugarakat bocsátott be a szobába és ezen a sugárságon kékes-sárga fehér színben hullámzott a maró füst. Mintha folyó opállá változott volna a levegő. Az özvegy szokatlanul vidám volt, A nagybácsi rögtön megértette. Félretette a csibukot és kedélyes- kedni kezdett: — Teringette! Heut bist aber flott! Nem győzlek nézni, hugocskám. Hei, ha tiz évvel fiatalabb volnék ! Mi ? — Ugyan, bácsi! Hisz félek ettől a rettentő harcsa bajuszától ! — Akkor is, ha nem volna szürke? — Akkor még jobban ! Mindketten nevettek s az özvegy két kezével meghúzta a hatalmas bajusz két végét. Aztán czup- panós csókot adott az őrnagy szájára, de mégis inkább a levegőbe. — Na, beszéljünk okosan, húgom. Letetted a gyászt. Bravissimo ! És most: Keine Faxen mehr! Nem azért vagy te szép, hogy örökké sirasd Darvas Károlyt. Derék ember volt, jó ember volt, de csak füszerkereskedő volt. Remélem nem akarsz örökké »Fekete elefánt« speczerájosné maradni? mi? He? Potztausend — das könnt ich noch brauchen ! Elég volt! — De bácsi! Sohasem szégyeltem. S ha szegény Károly meg nem hül a vasúton . . . — Ha tüdőgyuladást nem kap, ha meg nem hal végrendelet nélkül. — Kegyetlen vagy, Oszvald-bácsi! — Javadat akarom. Ja wohl. Te örököltél mindent. A kis sógornőd, az Amália majd csak kap férjet. Ha megfeledkezett róla Károly, ki tehet róla! — Kiházasitom! sietett hozzátenni az özvegy. — Ne mondják, hogy az uram kistestvérhugáról megfeledkeztem. — De előbb te menj férjhez. Igen ! Most majd megválogatjuk, kinek add a kezedet. Nem is mégy az üzleted első segédjéhez, mint özvegy Galambos Péterné, ott a főúton. Hahaha! Kezét adta az üzletvezetőjének ! A bolond asszony ! ... El ne feledd, hogy katonatiszt lánya vagy ! Már születésednél fogva jogod van, hogy fenn hordjad a fejedet. S valóban özvegy Darvas Károlyné büszke volt. Házában még férje életében is a hadsereg dél- czeg, daliás tagjai fordultak meg és most, hogy a háziúr tisztjét az őrnagy ur képviseli, az egyenruhás alakok, délczeg hadfiak mindsürübben uzsonnáinak és vacsoráznak a Darvas házban. És Lindenburg Oszvald nekihevül, a mint a terveket főzi: — Ne feledd, hogy a mikor Darvashoz mentél, voltakép leszálltál hozzá. Apád őrnagy volt, én is a császár kabátját viselem és te közönséges nyárspolgárhoz, egy fűszereshez mentél! Igaz, szegény voltál, de most gazdag vagy. Hányán vetekedhetnek veled itt a városban? Ne feledd, hogy ennek a jólétnek is ára volt és hogy családunk fénye ellen vétettél. A csorbát ki kell köszörülnöd. Ez pedig csak úgy lehetséges, hogyha katonához mégy feleségül. Lakatos kapitány nem hiába jár ide olyan sűrűn. Jól megfigyeltem. Hát meghallgatod-e ? A szép asszony a halántékáig elpirult a nagy izgatottságtól. Szinte ijedten kérdezte: — De hát szeret-e igazán a kapitány? Hisz mindenkinek udvarol! Félek, csak szokásból jár ide. . . . Azt is mondják, hogy adósságai vannak . . . — Adósságai? Hát melyik tisztnek nincs tartozása ? Nekem is van, apádnak is volt. — O, az apus! És az özvegyben igen szomorú emlékek támadtak. A hitelezők zaklatásainak, pörösködéseinek, végrehajtók látogatásainak és a hirtelen penzionáltatás- nak rettentő emlékei . . . Lindenburg őrnagy sietett a megnyugtatással: — Az a pár száz, vagy mondjuk, pár ezer forint: semmi! Hisz Lakatos már novemberben őrnagynak lép elő. — Nem megyek hozzá, ha csak a pénzemre vágyik ! Mert jól tudja, hogy a kauczió háromszorosan is megvan. De amint ezt mondta, a szép asszony halántékáig elpirult. Ez a pir elárulta, hogy már halálosan szerelmes a kapitányba. II. E perczben nyílt az ajtó s a félénk, bodrosfejti Amália lépett be sietve, mintha valakitől menekülne. — Mi lelt? — kérdezte a sógorasszony? — Semmi ! A kertben voltam s a kerítésen át beszélgettem Lakatos kapitánynyal. Egyszerre aztán virágot kért tőlem és amikor odanyujtottam neki, úgy megszorította a kezemet s oly hirtelen megcsókolta, hogy megijedtem. Máskor sohasem tette. Azt mondta a kapitány, hogy ma eljön . . . Amália szintén a halántékáig elpirult. Hát már ő is szerelmes! Lindenburg ur, meg özv. Darvasné éles, átható tekintettel nézett rá. Erre a kislány zavarában kisietett a szobából. — Csak nem őt szereti a kapitány? — pattant fel az özvegy. — Szent Isten ! Bácsi! — Hehehe! Szeretni! Hát csak szeresse! Hisz nincs semmije annak a leánynak. A tied minden. Lakatos Tibor pedig kauczió nélkül nem nősülhet. Légy nyugodt. Nur Geld und Flegma! — De én úgy érzem . . . — Ne élezz te semmit. Bizd rám, én majd elintézek mindent. Ismerem a katonáimat! Ha valame-
