Rákos Vidéke, 1907 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1907-02-03 / 5. szám
5 szám. RÁKOS VIDÉKÉ 3. tanács ezután a folyó ügyekre tért. A W o d i c s k a- féle örökölt ház eladásának tervéhez hozzájárult az egyháztanács, elfogadván H ö f f e r Antal 2800 kor. ajánlatát. A mindenféle költség elszámolása után tisztán marad az egyházközségnek 1237 koronája a hagyományból. Az örökhagyó lelkiüdvösségeért ez évben tartják meg először a kikötött alapítványi szent misét. A költségvetést 5380 kor. bevétellel megállapították. Az egyházi adókivetést a községházán közszemlére helyezik, a régebbi hátralékoknak pedig a szolgabirói hivatal utján leendő sürgős és erélyes behajtását szorgalmazzák. Egyébb apróbb ügyekben jóváhagyták az elnökség eddigi eljárását és további megbízást adtak. Az egyháztanács uj tagjai lettek K 1 i m k ó István, Hauser János és Baka Mátyás. Nekrológok. A művész a nemzet napszá-/ mosa, a költ színész a nemzet halottja. A magyar nemzetről azt tartják, hogy a legékesebben tud paren- tálni. Milyen időket élünk, ha már a parentálásban is reklamálni kell ? Mert mi most nagy szerényen koszorúkat és könnyeket reklamálunk. Olyanokat, a melyeket a tudatlan jelen ifjúsága kegyetlenül megtagadott egy friss sirdombtól, melynek lakosa a még mindig csak tervezett magyar Patheon jogosult várományosa. Hogy ne túlozzunk: nem tagadták meg éppen a kegyeletes elismerést, hanem csak tizenöt—húsz sorban úgy odavetette a fővárosi sajtó, nem a holt bajnok, hanem önmaguk szégyenére. A magyar szó. a magyar kultúra, a színtiszta magyar alakitó-művészet törhetetlen bajnoka volt több mint ötven éven átt Tóth Antal, a minap Szabadkán elhunyt színművész, félszázadon át széles Magyar- országnak dicsőített és beczézett Anti bácsija. Egyike volt a legnagyobb drámai művészeknek, kinek minden alakítását fenomenális drámai erő és páratlanul igazi ábrázoló-képesség jellemezte. Óriási erejű és kifejező hangján kívül egyéb külsőség nem igen támogatta, de a legelső sorban állott helyt hivatása magaslatán rengeteg hosszú művészpályája alatt mindenkor, A hatvanas években ünnepelték a Nemzeti színházban, mint nagy sikerrel vendégszereplő művészt, de Egressy mellett akkor nem jutott számára hely. Később, midőn testvére, a hires, ünnepelt Tóth Ilonka, a Népszínház bálványzott naivája volt,évekig a Népszínház tagja volt. Tehetsége ott a mai Szabó Anti és a kolozsvári Szentgyörgyi István mellé sorozta méltó harmadiknak. Ambicziója később újra vidékre űzte, évröl-évre a legnagyobb erőssége volt minden társulatnak az országban, a hol csak megfordult, A kilenczvenes évek végén a városligeti nyári színházban ünnepelte egyik művészi jubileumát, majd az óbudai Kisfaludy színházban vendégszerepeit, hol jutalomjátékán, Bran- k o v i c s Györgyben páratlan sikert aratott. Azután Szabadkára került s ott is maradt haláláig. Ott tavaly ünnepelték félszázados jubileumát s a szeretet és lelkesedés minden jelével elhalmozták az öreg művészt. akinél igazabb apostola kevés volt a magyar szinművészetnek. Mint ember: kiváló, végtelen ió szivü, jellemes, korrekt férfi, aki művészi allűrjeit nem léhaságban és nappali sznészkedésben kereste, hanem inkább valami tábori lelkész hatását keltette. — A rohanó élet tulszaladt az obiigát tizenöt sorral Tóth Anti bácsin is; az égi karban ott van már ő s lemosolyog a hálátlan utódokra, akik soha föl nem érhettek ő hozzá. — Némely érező szívnek azonban jól esik, ha könnyeit elhullajthatja arra a friss sírra, mely egyik legnagyobb magyar színművész tetemén domborul s örökké élő hírnevét e szerény lapokon is feljegyezheti, * Szinte észrevétlenül, csendben vonult ki az élők sorából a napokban egy végtelenül szegény, becsületes művésziélek is, akinek az a szomorú sors jutott, hogy aligha értette meg világéletében valaki. Mártonfy (családi nevén Shnabel) Gyula a szó szoros értelmében művészlélek volt, bár kenyere nem lehetett a művészkedés. Apja a nemzeti színház súgója volt, fiát a színművészet iránti lelkesedésben nevelte. Volt szininövendék is, külső eszközök, igaz tehetség hijján azonban végre is a fényképészkedésben keresett menedéket. A színészek fotográfusa, haláláig törhetetlen tisztelője és barátja lett Mártonfy Gyula, ki valóságos tartozéka volt a Nemzeti színháznak. Nem is lehetett a művészek udvarát nélküle elképzelni, nyájas, szomorkásán meg, nagyrészük az elhunyt hivatalbéli kollegái, az öreg keményen tartotta magát. Csak kevesen tudták, hogy ő az apa. A diszes koporsón néhány obiigát koszorún kivül egy nagy. ibolyacsokor volt kék szalaggal. A szallagon csak ennyi felirat volt: Isten veled Tibor! Áz öreg látta, hogy a csokrot egy sápadt arczu, leányka helyezte a koporsóra, ki aztán csöndesen félre állt egy oszlop mögé, s halkan észrevétlenül sir- dogált, Sárdy Péter még az este felkereste fiának szállásadó nőjét, egy bőbeszédű, idős budai asszonságot, ki erőltetett sopánkodások között beszélte el, hogy menynyire meg volt ijedve, mikor a szomorú eset történt. Ő hallotta meg a pisztolydurranást. —Jaj, alig tudtam a lábamon megállani, még most is reszket a térgyem. Tetszik tudni, anélkül is ijedős vagyok . . , Hát még mikor bementem . , . Elkezdett zokogni. Az első roham elmúltával Sárdy azt kérdezte: Nem tetszik ismerni valami Dénesy Aranka nevű leányt? — Dehogy nem. Itt lakik a harmadik házban, a sarkon trafikája van, abból tartja az anyját, meg magát. Nagyon tisztességes népek ... Az apjuk katona volt, honvédőrnagy . . . Azt is ösmertem ... a férjem a századában szolgált. A Tibor urfi nagyon szerette azt a kis trafikos leányt. Szentül hiszem, ha nem történt volna ez a szerencsétlenség, el is vette volna feleségül. Százszor is mondta .... Oh édes jó istenem, minek is tette azt ? Most tessék, nemcsak magát, de azt a finom kisasszonyt is szerencsétlenné tette, Az öreg Sárdy összeránczolta a homlokát. — Szerencsétlenné ? kérdezte, hogy érti ezt ? — Hát csak úgy . . . — Azt hiszi, hogy szeretője volt ? Az asszonyságnak nem igen akaródzott felelni, de gyanús válvonogatása azt látszott kifejezni, hogy ő olyasfélét sejt. A tovább faggatásra meg is mondta: — Tetszik tudni, két évig ismerték egymást. Az igaz, hogy nagyon tisztességes leány ő, azt mindenki tudja itt a környékben. Ahhoz szó sem fér, de tetszik tudni, két év alatt . . , nagyon szerették egymást. Ritkán mentem el a trafik előtt, hogy ott ne láttam volna Tibor urfit . . ki tudja mi volt, mi nem .... Ámbár én soha se szeretek rosszat gondolni, csak éppen, ha muszáj . . , Másnap reggel kilencz órakor Sárdy Péter megjelent a trafikban. Mikor meglátta a leánynak vörösre sirt szemét és vértelen ajkát, olyan meghatottság kerítette hatalmába, hogy önkénytelenül szivéhez kapott, — Parancsol valamit ? kérdezte Aranka. — Köszönöm kisasszony. Ön ugyebár Dénesy Aranka ? — Igen. — Én Sárdy Péter vagyok, Tibornak az édesapja. A leány még jobban elhalványodott, a homályos ibolyakék szempárból félelem, riadtság áradt.
