Rákos Vidéke, 1907 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1907-11-24 / 47. szám
6. RAKOSVIDÉKE 47. szám. az, hogy vágott felületeinek összedörzsölése alkalmával habozzék és akkor bizonyosak lehetünk felőle, hogy jó, akár sárga fajú legyen. f CSARNOK. =8j| Audienczián. Irta : Fehér Jenő. A miniszter várótermében mintegy harminczan lesték a perczet, hogy ő excellencziája legmagasabb szine elé kerülhessenek. Többnyire tanárok, tanítónők, akik személyes bemutatkozás révén gyorsabb előmenetelt, legrosszabb esetben áthelyezést reméltek, itt-ott egy pap, aki lila szinü czingulusán babrált és leghőbb vágya az volt, hogy olvasó vagy éneklő kanonokká lehessen. Az egyik közülök most felkelt a puhára párnázott bőrpamlagról és kissé tánczoló léptekkel odalejtett a titkár asztalához. — Sokáig késik őnagyméltósága — mondotta panaszos hangon — már félegyre jár az idő, holott az audienczia tizenkét órára van kitűzve. — A kegyelmes ur valószínűleg a parlamentben van elfoglalva — felelte a titkár, miközben szemeivel átfutott a kihallgatásra jelentkezettek névsorán. E pillanatban megszólalt a villamos csengő, melynek hangjára a titkár felugrott a székéről. — Pardon, — mondá — az államtitkár ur hivat. Azzal kirohant. Pár perez múlva újra megjelent a teremben és fenhangon mondá: — A kegyelmes ur, parlamenti elfoglaltsága miatt, ma nem tarthatja meg személyesen az audien- cziát. Helyette az államtitkár ur fogja önöket fogadni. A kijelentésre sokan ajkbiggyesztéssel feleltek, — Akik a kegyelmes ur személyéhez bármi okból ragaszkodnának, folytatta a titkár — szíveskedjenek a legközelebbi audiencziára jelentkezni és a mai listáról magukat töröltetni. A listáról több mint a fele a jelentkezetteknek töröltette a nevét és távozott. Alighogy elmentek, megnyílt az egyik ajtó és az államtitkár lépett be rajta. Anélkül, hogy ügyet vetett volna a hajlongásokra, keresztül sietett a várótermen és benyitott a fogadószobába, melynek ajtaját behúzta maga után. A titkár még egyet-mást javítgatott a listán, azután fölkelt, hogy bevigye az Írást az államtitkárnak. — Bocsánat, titkár ur, egy szóra! Egy fiatal nő ajkáról hangzottak e szavak. A titkár megállt és szemügyre vette a nőt. Körülbelül harmincz éves lehetett. Kissé elvirult, de még mindig szép volt. Valamivel magasabb a közepesnél. Karcsú termetén egyszerű fekete ruha feszült meg. A kalapjáról áttetsző lila fátyol hullott az arczára, amely zavarodottnak látszott amiatt, hogy a figyelmet magára irányította. A titkár kérdőleg nézett rá. A nő közelebb lépett hozzá és halkabb hangon mondá: — Szeretnék utolsónak maradni! — Amint parancsolja! Szabad kérnem a nevét ? — Kardos Béláné. Megkezdődött a kihallgatás. Alig egy-két perczig tartott mindenik. Egyik a másik kezébe adta a kilincset. Félkettő tájban a titkár végre Kardos Béláné nevét, hivta fel. Kardosné fölkelt, a nagy tükörben még igazgatott valamit a kalapján, aztán benyitott a fogadó szobába. Az államtitkár a nagy Íróasztal mellett állott és a belépőnek könnyed meghajlását fáradt fejbicczen- téssel viszonozta. — Mivel lehetek szolgálatára asszonyom ? — A férjem dolgában bátorkodtam méltóságod elé járulni . . . ' — A férje tanár? — Az alsó szomolnoki gymnáziumban a magyar nyelv tanára és a legfőbb óhajtásom az, hogy a fővárosba kerüljön. — Bajos, nagyon bajos . , . — mormogta az államtitkár, • Kardosné visszahajtotta a fátyolát. Az államtitkár arczán a megdöbbenés árnyéka suhant át. Fürkésző tekintettel nézte a szép vonásokat, amelyek mintha a régi emlékeket ébresztették volna fel benne. — Régóta férjnél van ? — Tizenkét éve. — A leányneve ? — Az vagyok, akinek méltóságod gondol: Vermes Ilona, — Lám, lám ... — mondá halk hangon az államtitkár, — nem akart feleségül jönni hozzám. Igaz* hogy egészen kis hivatalnok voltam, a tanfelügyelőségnél , , . — Nagyon sokszor gondoltam azóta méltóságodra. De a jóságát nem akartam igénybe venni . . . Ma is abban a hiszemben voltam, hogy a miniszter ur elé kerülök és csak a véletlen . . , — A véletlen hunezutkodott, ugy-e bár? Kardosné mosolygott. Ez a mosoly éles vonalban kirajzolta azt a ránezot, amely a szeme szögletében addig rejtve maradt. Az államtitkár észrevette, — Ami a kérését illeti, biztos Ígéretet nem tehetek. Két-három év múlva . . , talán. A kérvényét mindenesetre hagyja itt . . . Azzal bicczentett a fejével. Kardosné meghajtotta magát. Zavarában alig találta meg a kilincset. Mikor a lépcsőházba ért, a karmantyújából kivette a kis tükrét és belenézett. A szeme könnybe- lábadt és az egyik könnycsepp ráhullott a kis tükörre . . .
