Rákos Vidéke, 1907 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1907-11-24 / 47. szám

47 szám. RÁKOS VIDÉKÉ 3. HÍREK. Levél a jószívű Mikulásról! — Felhívás az emberséges felebarátokhoz. — Igen tisztelt Szerkesztő úr ! Kedves barátom ! Ma esett le az első hó ! Igaz — nem maradt meg, de önkéntelenül eszünkbe juttatja a természet álmát, annak minden költészetével, minden borzal­maival. Közeledik a Mikulás! Az apróságok csillogó szemekkel gyönyörködnek a piros nyelvű puttonos, virgácsos Mikulásokkal díszített kirakatokban. Apró szivecskéik örömtől és szorongástól repesnek a Mi­kulás nagy tekintélye előtt és édes anyjukhoz szoro­san simulva kérdezgetik, hogy mit hoz nekik a Mikulás ? Mit hoz? — Ki tudja azt? Hiszen amikor reg­gel elbúcsúzunk szeretteinktől, tudhatjuk-e, hogy es­tére viszontlátjuk-e őket? Vissza térhetünk-e közéjük, akiknél napi elfoglaltságunk közepette gondolataink oly gyakran megpihennek? Ismerhetjük-e a Gondviselés kiszámíthatatlan utait csaK néhány perczczel is előre ? Nem ! A létfentartásért folytatott állandó küzdelem ese­ményei napról-napra igazolják gyarlóságunkat és ta­nítanak arra, hogy mennyire a Gondviselés kezében vagyunk ! Egy példát — egy nagyon szomorú példát lát­tunk a közelmúltban. Császár István kalauz f. hó 17-én reggel szolgálatba állott. Lecsúszott a robogó vonat lépcső­jéről és egy hajszálon múlott, hogy övéit nem lát­hatta viszont. Viszont látta őket! Feleségét és négy gyermekét. De hogyan látta viszont őket ? A kórház­ban ápolók, orvosoktól körülvéve, — megcsonkítva! Szegénynek az egyik lábát már megcsonkították, talán a másikra se tud többé reá állni! Kidőlt a csa­ládból ! Tőle is azt kérdezték apró gyermekei, — hogy apuka — nekünk mit hoz a Mikulás? Bajt, nyomorúságot, szenvedést, nélkülözést, ígérő jövőt ! Felebarátaim ! Akik, amidőn a gyermekeiteknek szánt apróságok, csecsebecsék között válogattok, gondoljatok szegény Császár István kalauz gyer­mekeire. Nekik nem Mikulásra, aranyos — czukor- kákkal tele aggatott virgácsra, hanem kenyérre és melegszobára van szükségük. A Mikulásban vetett hitüket ne veszítsék el. Se­gítsük letörölni könnyeiket, vegyünk a mi gyerme­keinknek néhány fillérrel kevesebbet és adjuk oda Császár István kalauz családjának. Én a magam részéről szerencsétlen felebarátunk családjának 4 koronát mellékelek azon kérelemmel, hogy azt hozzájuk eljuttatni kegyeskedjél. Azon re­ményben fordulok hozzád, hogy az emberbaráti czél szempontjából soraimnak helyet adni és kérelmemet teljesíteni kegyes leszel. Amely reményemnek ismételt kifejezése mellett vagyok tisztelő kész szolgád Fent Nándor. A tizedik tanító. A rákosszentmihályi állami elemi iskola, mint ez előrelátható volt, any- nyira zsúfolt tanulókkal, hogy szükség van a tize- d i k t a n i t ó r a. Örvendetes fejlődésünknek kézzel­fogható jele ez, de gondot okoz vezetőinknek, kik a tizedik tanítót csak nagy küzdelemmel tudják kivívni iskolánknak. Községünk ugyanis, mely teljesen va­gyontalan — a végsőig kimerítette ezt a mértéket, a melylyel iskoláinkkal szemben az áldozatrakészség tekintetében elmehet s igy a tizedik tanító javadal­mazása tisztán a közoktatási kormány terhére esik. A jóakaratot nem is nélkülözzük iskolánk iránt, de az eszközök korlátolt volta okoz nehézséget. A nagy- fontosságú ügyben Rákosszentmihály elöljáró­sága részéről Petri Mór dr. pestvármegyei kir. tanfelügyelőnél tisztelgett K re n edits Sándor fő­jegyző és W a y a n d Károly igazgató s élénk színekkel ecsetelték zsúfolt iskolánk állapotát. A királyi tanfelü­gyelő a legteljesebb jóakaratáról biztosította községünk képviselőit s kijelentette, hogy a tizedik tanító alkal­mazása érdekében nyomatékosan közre fog működni. Hogy pedig a helybeli iskolai viszonyokról közvetlen tájékozást nyerjen, régebbi tervét már most megvaló­koztas egy pillanatig sem, meghalok a vágytól, hogy téged láthassalak. Kimondhatatlanul imád Adolár. Oh ! Mily részegitően hangzottak édes szavaid. Igen ezek a hangok, melyek után lelkem öntudatlanul sóvárgott. Miért kell legtisztább örömem, boldogságom habzó kelyhébe ezen órábafh az önmegismerés ke­serű ürömcsöppjének vegyülnie? Mert óh! Nem nekem hangzottak e bűvös szavak. A legyőzhetetlen vágytól indíttatva, hogy közeledbe férjek, véleményem szerint, kedvező álarczot öltöttem. Sajnos, nem va­gyok álmaid ideálja, sem karcsú, sem barna nem vagvok. nem törekszem map;as czélok után, épugy nem szanüekozom éhemet büszke hozzáférhetetlen­ségben tölteni. Középtermetű vagyok, gömbölyded szőke, piszeorru asszonyka, nem éppen engedelmes szolgája az7urnák, amennyiben ezt szeszélyeim nem engedik, megelégedett és boldog, ha valaki tubiczá- jának, vagy drága kincsének nevez. Ha czél, és tervnélküli körülrepkedésem közben az én számomra is hullat a sors egy parányi szeren­csét és boldogságot, utána kapok, mint a kis madár, körülcsipkedem és azután — vigad tovább repülök. Tetszem-e még neked? Ha igen, könnyen meg­találhatod Ginádat. Gina! Gina! Kedves, elragadóan bájos vagy! Ébren és álomban folyton téged látlak. Megöl a nyugtalanság, reszketek a vágytól utánad, még ma, rögtön kell, hogy lássalak. Ne rejtőzz tovább az őrü­lésig szerelmes. Adolárod előtt. Ellenkezve, kínos, lelki harcz után veszem ke­zembe a tollat, hogy önnek válaszoljak. Oh ! hisz ezzel boldogságom egyetlen rövid szép álmát semmi­sítem meg. Mert jaj ! én nem a szép előkelő Ele­onóra, sem a bájos kötekedő Gina nem vagyok. Kicsiny, sovány, vöröshajunak teremtett végzetem. — Semmim, de semmim nincsen, csak határozott zenei tehetségem az, mely ama magasabb szférákba emel, hol az igazi, örök költészet honol. Mikor önt megpillantottam, forró vágyam támad a boldogság után és (ami szép asszonyoknál is meg­történik) szerelmem tárgya előtt érdekes színben kí­vántam feltűnni. Bocsánat! Oh bocsáss meg, hogy semmi előny által fel nem jogosítva, parányi, rövid boldogságot mertem a sorstól kölcsönözni. o o Örökké imádja önt a szegény, kis Margueritte. Téged ! csak téged szeretlek és tied maradok válto­zatlanul, örökké! Drága, szende angyalom! változtassuk a rövid, szép álmot sohasem végződő valósággá. Lábaidhoz siet az örökké hű Adolár.

Next

/
Oldalképek
Tartalom