Rákos Vidéke, 1907 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1907-03-31 / 13. szám
13. szám. RÁKOS VIDÉKÉ 5 főn reggel itt termünk. Stöhr mindenesetre folytatja a lapot a törvénytelen kormány Judás-pénzével, Dán Egon pedig (a kit-kit megillető jutalmat szétosztogatván) uj lapot indít. Két lap között válogathatnak és igy csakis előmenetelükre szolgálhat a kis kaland — Osztom a nézetét . . . — Ha elosztogatja, annál kevesebb marad belőle. És most ég velünk, kedves uram; pihenünk hétfőig! Távoznak. Poldi még telefonál a rendőrségnek, két rendőrt állítanak a nyomda elé. Meg kell védeni a vagyonbiztonságot, nehogy a nemes «Don» erről az oldalról rohanja meg Buchs urat, vagy Poldit. Kocsira ül és vágtat rajta az Egon szerkesztő nyomába. Előjön a hírek sokaságával Béni. Zárt ajtókra bukkan, a rendőröktől tudja meg, hogy a szedő-személyzet valami czuczilista-ellenes czikk miatt hagyott fel a munkával és emiatt nem lesz délutánra «Pálosi Híradó». A fődologról csak annyi szivárgott szét a városban, hogy egyúttal valami szörnyű nagy botrány terve dőlt dugába. Még a konkurrens-ujság sem lehetett egyebet, minthogy némán irigyelte a pompás reklámot . . . Akik olvasóink közül a törvénytelen korszak eseményeire emlékeznek, azok tisztában lehetnek vele, hogy hasonló históriácskák megeshettek akkoriban úgy a budapesti, mint a vidéki sajtó tájékán. VI. Fejlemények. Mi történt volna, ha a nemes Don Kulimázó az elmaradt számot egy-két nap múlva újra kiadja s azzal együtt napvilágra kerül a szerencsésen véka alá rejtett nyílttéri közlemény is? Mert a nemes Don — hiába várván Budapesten a gyönyörűséges ujságpapirost és annak nyomára nem akadván sem a lapot járató kávéházakban, sem a lappal csereviszonyban álló budapesti lapok szerbeszél, hogy kitapasztalja, megtartja-e a parancsot, melyet akkor adott neki, mikor a láda őrizetére felállította. Nem mozdult volna meg a helyérül a világért se. Lövésre készen tartotta fegyverét, hogy a kapitány ur Komorcsák akaratlanul is hátrált néhány lépéssel. Végtére is belátta, hogy igy nem boldogul Ko- lozsi Mihálylyal. Úgy tette tehát, mint ahogy reglama szerint szokás tenni. Mikor újra feléje indult, megmondotta a jelszót : — Bajonett! Erre aztán vállára kapta fegyverét Kolozsi Mihály s magához engedte kapitány Komorcsákot, aki szerette volna ugyan összeteremteni, de mert a parancsot híven teljesítette, kénytelen-kelletlen meg is dicsérte. Ezután az éneklésről tartott előadást a kapitány ur. Előadta, hogy minden katonának kötelessége az éneklés, a danolás. Ha pedig nem tud: kötelessége megtanulni. Egyrészt azért, hogy ha mars közben elfárad erőt meríthessen a dalolásból, másrészt azért, hogy csatába dalolva menjen az ellenségre. Mert ha akkor is dalol a katona, oroszláni bátorságot mutat s már ezzel is megfutamítja az ellenséget. Azt, hogy melyiknek milyen hangja van : nem válogatta. Baszus-e, tenor-e, azzal nem törődött. Csak azt parancsolta meg, hogy a melyiknek vastag bömbölő hangja van, az ne akarjon vékony hangon énekelni, a melyik pedig magasra tudja felvinni az éneket, az ne dőrmögjön valahol lenn a pokolban. Elővette a krétát s a táblához állott. A legényeknek pedig megparancsolta, hogy kesztőségeiben — csakugyan rosszat sejtett. El is határozta, hogy tüstént csomagol, Pálosra siet és erélyesen intézkedik. Csakhogy reggelre kelve értesült a vállalkozás iszonyatos kudarczáról. Egy-két lapnak igaz, csak annyit táviratoztak meg Pálosról, hogy a lap szedőszemélyzete egy anti-nemzetközi irányú vezérczikk kiszedésétől vonakodott, amely czikknek szerzője Csuka Poldi s igy a lap emiatt nem jelenhetett meg. — Szaladok is haza, dühöng magában a jeles Kuli és elcsapom azt a széltoló frátert, ha kell redak- torostól, redakczióstól és szedőstől egyetemben ! Csakhogy nincsen olyan titok, amely titoknak maradhatna, ha egyszer már frigyre lépett a nyomda- festékkel. Megtudta még az nap az egész Pálos, hogy «mi a pudlinak a magva», köztudomásúvá lön a nyílttéri komplot és ezzel együtt a derék Poldi zseniális és egyúttal nagyon tiszteletreméltó csiny- tevése is. Nehány lapban hát megjelent az egész szenzáczió, még pedig «per longum et latum» való tárgyalásban. Ebből megértette a nemes férfiú, hogy a nem szállított botrányért nem fizet a kamarás és megértette, hogy a lap immár maga is a letárgyalt dolgok sorába tartozik. Erre Kulimázó kissé elhalasztotta a csomagolást és rohammal sietett a törvénytelen kormány hangadó — vagy még inkább pénzadó — elemeihez, hogy a lap átnyergelését hamarosan nyélbeüthesse. «Rohan, mint egy herczeg Rohan», jegyezte meg erre Poldi, ezúttal úgy, hogy a szójáték nem födte teljesen a helyzetet. Csakhogy mi, akik véletlenül megösmerkedtünk az akkor kis játékainak különben is befejező epizódjait játszogató «darabantok» machináczióival, előre is értesíthettük volna a kiadó urat, hogy ezeknek az uraknak is van magukhoz való eszük. Vásároltak, vesztegettek újságokat, de azt nem kérték, sőt nem is kívánták, hogy az esendő t. ujságpapirosok minden átmenet nélkül, sőt botrányok révén keresztül vándoroljanak át a haladópártiság vizein. Elvárták, hogy a szerencsésen megszerzett újság hordássá ki empapirost, plajbászt vegyenek elő s Írják le, a mit ő főül' a táblára. Egy dalt ir fel, a mit tudni kell minden katonának. Ha leírták, akkor majd el is dalolják : A táblára a kővetkező verset irta: Isten áldd meg királyunkat, Védelmezd meg országunkat! Növeljed meg dicsőségét, Oltalmazd meg szent személyét, Éljen a magyar dicsőség! Éljen a király !! Mikor leírta s a katonák is leírták, megkérdezte: — Tudja-e valamelyitek ezt az éneket? Senki se válaszolt, egy se tudta. — Dehogyis nem tudjátok! Hát egyitek se ismeri ezt az éneket: Esik eső karikára . , , A század egyszere kiáltotta fel: — Hogyis ne tudnánk kapitány ur! — Nohát ez az az ének. Arra a melódiára kell énekelni ezt is. Csakhogy vigyázzatok, el ne tévesz- szétek a verset, úgy ne énekeljetek, mint ahogyan otthon szoktátok, mert abból baj lesz. A másik perczben már tele torokkal, tele tüdővel fújta az egész század a dalt. Némelyik el is tévesztette a nagy buzgalomban a verset, s úgy énekelte, a hogyan othon szokták. A legény azt maga sem vette észre, de észrevette az őrmester ur Solyom, a ki nádpálczával közöttük ólálkodott, És ha valamelyik eltévesztette a verset, olyant húzott a nádpálczával a fejére, hogy elment a kedve még a dalolástól is. így énekelik a katonáéknál a Kossuth-nótát!
