Rákos Vidéke, 1907 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1907-03-31 / 13. szám

13. szám. RÁKOS VIDÉKÉ 5 főn reggel itt termünk. Stöhr mindenesetre folytatja a lapot a törvénytelen kormány Judás-pénzével, Dán Egon pedig (a kit-kit megillető jutalmat szétoszto­gatván) uj lapot indít. Két lap között válogathatnak és igy csakis előmenetelükre szolgálhat a kis kaland — Osztom a nézetét . . . — Ha elosztogatja, annál kevesebb marad be­lőle. És most ég velünk, kedves uram; pihenünk hétfőig! Távoznak. Poldi még telefonál a rendőrségnek, két rendőrt állítanak a nyomda elé. Meg kell védeni a vagyonbiztonságot, nehogy a nemes «Don» erről az oldalról rohanja meg Buchs urat, vagy Poldit. Kocsira ül és vágtat rajta az Egon szerkesztő nyomába. Előjön a hírek sokaságával Béni. Zárt ajtókra buk­kan, a rendőröktől tudja meg, hogy a szedő-személy­zet valami czuczilista-ellenes czikk miatt hagyott fel a munkával és emiatt nem lesz délutánra «Pálosi Híradó». A fődologról csak annyi szivárgott szét a városban, hogy egyúttal valami szörnyű nagy bot­rány terve dőlt dugába. Még a konkurrens-ujság sem lehetett egyebet, minthogy némán irigyelte a pom­pás reklámot . . . Akik olvasóink közül a törvénytelen korszak eseményeire emlékeznek, azok tisztában lehetnek vele, hogy hasonló históriácskák megeshettek akkori­ban úgy a budapesti, mint a vidéki sajtó tájékán. VI. Fejlemények. Mi történt volna, ha a nemes Don Kulimázó az elmaradt számot egy-két nap múlva újra kiadja s azzal együtt napvilágra kerül a szerencsésen véka alá rejtett nyílttéri közlemény is? Mert a nemes Don — hiába várván Budapesten a gyönyörűséges ujságpapirost és annak nyomára nem akadván sem a lapot járató kávéházakban, sem a lappal csereviszonyban álló budapesti lapok szer­beszél, hogy kitapasztalja, megtartja-e a parancsot, melyet akkor adott neki, mikor a láda őrizetére fel­állította. Nem mozdult volna meg a helyérül a világért se. Lövésre készen tartotta fegyverét, hogy a kapitány ur Komorcsák akaratlanul is hátrált né­hány lépéssel. Végtére is belátta, hogy igy nem boldogul Ko- lozsi Mihálylyal. Úgy tette tehát, mint ahogy reglama szerint szokás tenni. Mikor újra feléje indult, meg­mondotta a jelszót : — Bajonett! Erre aztán vállára kapta fegyverét Kolozsi Mi­hály s magához engedte kapitány Komorcsákot, aki szerette volna ugyan összeteremteni, de mert a pa­rancsot híven teljesítette, kénytelen-kelletlen meg is dicsérte. Ezután az éneklésről tartott előadást a kapitány ur. Előadta, hogy minden katonának kötelessége az éneklés, a danolás. Ha pedig nem tud: kötelessége megtanulni. Egyrészt azért, hogy ha mars közben elfárad erőt meríthessen a dalolásból, másrészt azért, hogy csatába dalolva menjen az ellenségre. Mert ha akkor is dalol a katona, oroszláni bátorságot mutat s már ezzel is megfutamítja az ellenséget. Azt, hogy melyiknek milyen hangja van : nem válogatta. Baszus-e, tenor-e, azzal nem törődött. Csak azt parancsolta meg, hogy a melyiknek vastag böm­bölő hangja van, az ne akarjon vékony hangon éne­kelni, a melyik pedig magasra tudja felvinni az éneket, az ne dőrmögjön valahol lenn a pokolban. Elővette a krétát s a táblához állott. A legényeknek pedig megparancsolta, hogy kesztőségeiben — csakugyan rosszat sejtett. El is határozta, hogy tüstént csomagol, Pálosra siet és erélyesen intézkedik. Csakhogy reggelre kelve értesült a vállalkozás iszonyatos kudarczáról. Egy-két lapnak igaz, csak annyit táviratoztak meg Pálosról, hogy a lap szedő­személyzete egy anti-nemzetközi irányú vezérczikk kiszedésétől vonakodott, amely czikknek szerzője Csuka Poldi s igy a lap emiatt nem jelenhetett meg. — Szaladok is haza, dühöng magában a jeles Kuli és elcsapom azt a széltoló frátert, ha kell redak- torostól, redakczióstól és szedőstől egyetemben ! Csakhogy nincsen olyan titok, amely titoknak maradhatna, ha egyszer már frigyre lépett a nyomda- festékkel. Megtudta még az nap az egész Pálos, hogy «mi a pudlinak a magva», köztudomásúvá lön a nyílttéri komplot és ezzel együtt a derék Poldi zseniális és egyúttal nagyon tiszteletreméltó csiny- tevése is. Nehány lapban hát megjelent az egész szenzáczió, még pedig «per longum et latum» való tárgyalásban. Ebből megértette a nemes férfiú, hogy a nem szállított botrányért nem fizet a kamarás és megér­tette, hogy a lap immár maga is a letárgyalt dolgok sorába tartozik. Erre Kulimázó kissé elhalasztotta a csomagolást és rohammal sietett a törvénytelen kor­mány hangadó — vagy még inkább pénzadó — elemeihez, hogy a lap átnyergelését hamarosan nyélbeüthesse. «Rohan, mint egy herczeg Rohan», jegyezte meg erre Poldi, ezúttal úgy, hogy a szó­játék nem födte teljesen a helyzetet. Csakhogy mi, akik véletlenül megösmerkedtünk az akkor kis játékainak különben is befejező epizód­jait játszogató «darabantok» machináczióival, előre is értesíthettük volna a kiadó urat, hogy ezeknek az uraknak is van magukhoz való eszük. Vásároltak, vesztegettek újságokat, de azt nem kérték, sőt nem is kívánták, hogy az esendő t. ujságpapirosok min­den átmenet nélkül, sőt botrányok révén keresztül vándoroljanak át a haladópártiság vizein. Elvárták, hogy a szerencsésen megszerzett újság hordássá ki em­papirost, plajbászt vegyenek elő s Írják le, a mit ő főül' a táblára. Egy dalt ir fel, a mit tudni kell minden katoná­nak. Ha leírták, akkor majd el is dalolják : A táblára a kővetkező verset irta: Isten áldd meg királyunkat, Védelmezd meg országunkat! Növeljed meg dicsőségét, Oltalmazd meg szent személyét, Éljen a magyar dicsőség! Éljen a király !! Mikor leírta s a katonák is leírták, megkérdezte: — Tudja-e valamelyitek ezt az éneket? Senki se válaszolt, egy se tudta. — Dehogyis nem tudjátok! Hát egyitek se is­meri ezt az éneket: Esik eső karikára . , , A század egyszere kiáltotta fel: — Hogyis ne tudnánk kapitány ur! — Nohát ez az az ének. Arra a melódiára kell énekelni ezt is. Csakhogy vigyázzatok, el ne tévesz- szétek a verset, úgy ne énekeljetek, mint ahogyan otthon szoktátok, mert abból baj lesz. A másik perczben már tele torokkal, tele tüdő­vel fújta az egész század a dalt. Némelyik el is tévesztette a nagy buzgalomban a verset, s úgy énekelte, a hogyan othon szokták. A legény azt maga sem vette észre, de észrevette az őrmester ur Solyom, a ki nádpálczával közöttük ólálkodott, És ha vala­melyik eltévesztette a verset, olyant húzott a nádpál­czával a fejére, hogy elment a kedve még a dalo­lástól is. így énekelik a katonáéknál a Kossuth-nótát!

Next

/
Oldalképek
Tartalom