Rákos Vidéke, 1906 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1906-10-28 / 43. szám
RÁKOS VIDÉKE 43. szám. 3. az építési tökét, legnagyobb részét egy év óta, mióta az egész országra kiterjedő egyesület lett. Tagjai meghuszszorodtak (ma 7000 tagja van) és mivel a társadalom áldozatkészsége jóformán csak egy év óta van vele, föltehető, hogy a közelebbi négy évben már több gyógyító intézményt létesít, annál inkább, mert a jövendőben az olcsóbb franczia rendszerű dispansereket akarja építeni. Ha pedig föltételezzük, (pedig föltételeznünk kell) hogy a társadalom megérti a segélykiáltást és a halottak napi koszomból elküldi a szegénysorsu tüdőbetegeknek azt az esengve kért egy virágszálat, — akkor bízvást elmondható, hogy megsokasodik hazánkban a népszanatóriumok száma és a társadalom az embermentés terén nagyot, Istennek tetszőt tett. Értse meg minden jó szív ezt a segélykiáltást. Az egyesület a legnagyobb nyilvánossággal fogja a gyűjtést végezni. Hirlapi- lag nyugtázza az adományokat s lapjában, a »Szanatóriumi Lapok«-ban minden adományt tételenként elismer, fethasználása módjáról pedig tájékoztatni fogja a közönséget. Azt akarja, hogy teljes bizalommal, a legnemesebb ügynek, nemzetünk egy fájó sebét hegesztve, adhassa oda a maga egy virágszálát. Boldogok leszünk, ha jelszavunk varázsos módon terjed szét, ha a nagy czélt megérti ami közönségünk. Csak egy virágszálat a tüdőbetegek megmentésére! Halottak napja. Irta : Dressier Ferencz. Fényözönben úszik a csend és béke birodalma a temető. Bánatos arczok, könnyes szemek, imára kulcsolt kezek, elfojtott sóhajok töltik be a csend és béke birodalmát : a temetőt. E naphoz méltóan borús a természet is. Minden, amerre nézünk, a halálra emlékeztet. Az elsárgult és lehulló falevelek az élet tragádiájára emlékeztetik a halandót. A temetőbe megy mindenki: gazdag és szegény, koldus és király egyaránt. Kevés ember van, kinek ne lenne halottja, kiről e napon kegyeletesen meg ne emlékezne. Szülők, kik gyermert hiszen fogak csikorgatása az irás szerint a pokolban lészen ; én pedig nem ott jártam ; hanem .. — Te, hol? — kérdezte a »hol« szót- a kiváncsiak szokása -szerint egészen hosszai] : »hóol?«-nak ejtve ki Diána, mikor látta, hogy elharaptam a szót és hallgatni akarok. Én, ahelyett, hogy feleltem volna, fölkeltem az asztaltól s miután egészségökre kívántam a vacsorát, a szememmel hunyorítottam : — Azt majd olvasd el, Diána, ha megírtam. * Tudniillik, ahogy’ — szemem a kupolás kalitkára függesztve — elaludtam, különös álmom támadt. Egy eladósodott grófi család kastélyába kerültem, ahol már voltam egyszer, de nem tudtam, hogy mikor és micsoda helyen. Az egész azonban igen ösmerős volt s a hogyan ott ültem és egy mosolygó fiatal nő fejét mintáztam az erkélyszobában, még a kalapomat is a fejemen tartottam, annyira otthon éreztem magemat. Igaz, hogy hideg is volt (alvás előtt tudniillik elfeledtem becsukni ablakaimat,) de hát ez a hideg sem tűnt fel idegennek előttem : épp ily hideg volt, mikor utoljára jártam a kastélyban, nem tudom, mikor és nem tudom hol ? De — most erre fordult az álom — akkor csupán az erkélyszobában volt hideg, mert a rajztanár ur (ez voltam én mostan, bár életemben vajmi kemekeiket veszteitek el, gyermek, ki édes apját és édes anyját siratja, hitves hitvestársát, rokon rokonát, jóbarát barátját, a nemzet fiai pedig az ő nagyjait. Ott látjuk szeretteik sírjánál zokogva imádkozni a falut, a várost, az egész katholikus világot. Ékes minden sir. Amott fáklya lobog egy díszes sir felett, mellette őr áll ; a tulvégen egy szerényebb, egyszerűbb sir, olyan, mint a benne nyugvó halott : csak egy-egy szál gyertya fénylik a gaztól benőtt hanton, majd ez is kialszik és kopár, fénytelen lesz a jövő halottak napjáig, amikor a kegyelet, az emlékezés ismét lerója háláját a halottak iránt, A temető az a hely, ahol elmélkedhet, magába szállhat az ember. Ide jertek ti hitetlenek, ti gőgösök, ti erkölcsben sülyedtek ! Tanuljatok meg hinni, tanuljatok meg szeretni ! Hinni, hogy van egy felsőbb lény, akit ti tagadtok, akinek köszönhetitek élteteket s az életben mindent. Tanuljátok meg: azért vagytok e földre teremtve, hogy itt szenvedjetek, küzködjetek, azért, hogy odafenn meglegyen méltó jutalmatok. Tanuljátok meg szeretni embertársaitokat, testvéreiteket, mert testvérek vagytok mindnyájan ! Születünk és meghalunk ! Ez a sorsunk. Élet és halál. Az élet egy nagy színpad, melyen minden csengetésre egy-egy szereplő megjelenik, majd távozik, A megjelenés : a születés, a távozás — a halál. Bölcsőnknél kezdődik s koporsónkkal fejeződik be az élet. Minden perczczel, minden lépéssel távozunk a bölcsőnktől, hogy annál közelebb érjünk a koporsónkhoz, melynél a tulajdonképeni élet kezdődik. A legszebb élet a halál. Az élet a halállal kezdődik ! Az örök élet. Tél után jő a tavasz ! Halált követi a feltámadás ! Éljünk e vigaszban, s jusson eszünkbe: hogy érett gyümölcshöz vagyunk hasonlók, mely megérvén leesik a fáról s a földön elrothad, a belőle kihulló magvak életnek indulnak. A mi testünk is megérik, a földben elporlad, de kipattan és uj életnek indul belőle a lélek. Rójjuk le kegyeletünket a halottak iránt ne csak ma a halottak napján, hanem mindig, mindennap, imánkban. S amidőn eltávozunk a csend és béke birodalmából, a temetőből, ahol a fény kialszik és veset rajzoltam !) nem állhatta a meleget és mivel a többi teremben mind pattogott a kandallóban a tűz, ide húzódott meg a szegény feje. Meg a rajztanár ur azt is felhozta, hogy igen fáj a feje és csöndre van szüksége, ezt pedig a többi teremben hiába kereste volna. Ott sok úri vendég nyüzgött (egyet, én nem tudom, hogy jutott be ide, mikor ez egyáltalában nem volt maszk-bál — XIV. Lajos korabeli franczia udvaroncznak öltözve láttam), és virágillattal, meg finom pohárcsilingeléssel volt teli a levegő : az aranyhaju grófkisasszonynak volt a lakodalma, akit, (mintha csak üveg mögött lett volna) tisztán láttam a hosszú folyosón és kivilágított termek falán keresztül a szálában, ahogy vőlegénye, egy ridegképü gentleman, a dúsgazdag báró, karjára hajolva, éppen mosolygott. Ugyanaz a mosoly volt, mint az én szobrocskámé, melyet egy évnek tetsző pillanattal ezelőtt mintáztam; akkor, mikor szép modellem még nem tűnt föl a szálában a rideg gentleman karján. — Szép leány — gondoltam magamban, — és most is olyan bájosan mosolyog, mint utoljára, holott biztosan tudom, hogy nem szereti. Ej, hátha most sem arra az emberre, hanem én rám mosolyog ! Ez a sejtelem annyira megragadt, hogy fölkaptam az asztalon égő gyertyát és azon föltett kalaposán, ahogy voltam, kisiettem az erkélyszobából s a hosszú folyosón és öt termen át beszaladtam a szálába, ahol a lakodalmas vendégsereg volt. Amint