Rákos Vidéke, 1906 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1906-01-28 / 4. szám
A. szám. RÁKOS VIDÉKE 5 meg! Óh, pedig mily nehezen vártam, hogy az életet saját tapasztalataim utján megismerjem, nos elértem, s most csalódásokkal vagyok gazdagabb. Azt mondották nékem, hogy a leány- és asszony útja között egv nagy kert terül el, melyben nem nyil más virág, mint a közepén egy csomói tűzpiros liliom. Óh, mint vágytam ebből egy szálat letépni s illatát mohon be- szivni; azt hittem, ha balzsamától elkábulok s ez lesz a leggyönyörteljesebb halál. Csodálatos, e virágot most már messziről sem találom oly szépnek, kábító illatától pedig undorodom, remegek. Mit adnék, ha ismét a régi bohó leány lehetnék, szívnám a rózsa illatát, mely már nem izgatott, hallgatnám a madarak vig dalát, melyet oly nagyon unalmasnak találtam. Hányszor akartam képzeletbe beleélni magam a régi világomba s este, téli szürkületkor, midőn szobám megtelt árnynyal s a kandalóba vígan pattogott a tűz, asztalomra állíttattam egy rózsaszálat s csukott szemekkel szívván illatát, az elmúlt tavaszt varázsoltam vissza. Óh balga hit! Hogy lehetne azt! Először ugyan éreztem édes illatát s feltűnt előttem a nyár az ő szépségével, de hirtelen hervadó virágillat töltötte el a kis szobát, itt volt az ősz, az ő teljes lehangoltságával. Nemrég kimentem az erdőre, s leheveredtem az elszáradt fűbe s daloltam, vig énekben köszöntvén a tavaszt, gondoltam visszajön s egyszerre hideg fuvallat érintett, megborzongtam; s hirtelen felállva, körülnéztem : lombja- vesztett fák mindenfelé; keserűségemben felkaczagtam, s kaczajómat felfogta a szél s vitte tovább. Amerre menteni a kopasz ágak hajlongva intettek felém, s lábaim alatt zizeregve lapult össze a fagyott fűszál s a szellő csak mormogja tovább: kaczagjatok, kaczagjatok! Most, hogy itt ülök ábrándozva, künn lassan hull alá a hó pehely, s a szél csendesen hajtogatja ablakom felé. Óh bár zúgna, süvöltene a vihar, tépne fákat, zúzna mindent, mi körülöttem van, csak ne lenne néma csendes, ez fáj nekem; úgy érzem, mint aki leszámolt az élettel s kit már nem izgat egy gyönge kéz- szoritás, egy elejtett titkos, de sokatmondó szó. Nem! Csak ez az idő legyen távol tőlem, ne lássam tükrömben szemem halovány fényét, ajkam lemondó mosolyát, hajam szürkülő színét, ne halljam kaczajom üres csengését! Csak ezt ne! Még élni, élni akarok s szeretni! Még ne halljam a sirályok gigász dalát, Úgy lássam az eget csillagokkal tele hintve s ha végig megyek a holdragyogta utón, ne keressem még el nem hangzott léptek nyomát. Kinyitva kicsiny ablakom, üdvözölve lengedez felém a langyosabb szellő, s a lehajtott száraz ágak örvendve integetnek felém. Egy hirtelen sugalattal ösztönözve kihajlok ablakomon s ujjongva kiáltok: «jöjj óh szép tavasz, ki csókot hozol a szerelmesnek s dalt a költőnek!» Hz első hőpelyhek. Oh, szállj le könnyű pilletábor, Égből leszórt fehér pehely. Borítsa be a völgyet, halmot Halotti pompa: gyászlepel. Nincs irgalom! El kell temetni A földet s csalfa, rossz szivét. Boruljatok rá szemfedőnek. Takarjátok be holt színét. Mert bűnös a föld! Az ő bűne: A nap hogy elhidegedett. Volt szép virága, ifjú báju S a napot nem bűvölte meg. Kaczérkodott a méla holddal A forró nyári éjjeken. A nap a hajnalpirkadáskor Azért pirult a leshelyen. S elhagyta büszkén. Más világban Keres szerelmet, élveket... A föld meghalt; tán bánatában... Tegyetek rá szemfödelet! De bűnösért ne érje bánat, Az ártatlant ne érje bu. Ezernyi árva szép virágcsa, A sorsotok mily szomorú. Oh irgalom minden virágnak! Védjétek meg szegényeket. Takarjátok be gyöngén, lágyan A reszkető kis lelkeket. Szórjátok be puha pehelylyel; A tél fagya ne ölje meg. Álmodjanak lenn édes álmot, Mig eljő a szép kikelet. Akkor megtér a nap hozzá jók; Tavaszszal támad uj varázs! Tüzet lövell a föld keblére, Fölpezsdül majd az alvó vére, S lesz uj élet: föltámadás. Szál dók. Napsugár.
