Rákos Vidéke, 1905 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1905-08-27 / 35. szám
2 RÁKOS VIDÉKE 35. szám. Úti jegyzetek. — Irta: Stomfai Tótit Kálmán. — Ha valaki három évig Szentmihálvról Budapestre s viszont naponta négyszer teszi meg az utat: vagy vasutasnak áll be, vagy körutazásra indul. Kérem ne tessék félremagyarázni a dolgot. Vasutasnak is jó, körutazni is jó, mikor az ember nem izzad, mint a víziló. (Nem vagyok vele egészen tisztában, hogy a víziló nagyon izzad-e, de lévén az is ló, bizonyára izzadna kell.) — Én a körutat választottam. Mivel pedig a Nílusig a «magam költségén» még «a város segítségével» sem juthattam, Németországba irányítottam szekerem rudját. Azt mondják, hogy külföldön az ember 111 -ik osztályon is kényelmesen utazhatik, csak nálunk kell a jobb gyomru embernek a í 1 -ik osztály. Vagyok bátor kijelenteni, hogy külföldön is csak úgy, mint nálunk a véletlentől függ: válogatottabb és kevésbbé válogatott pasasokkal szorong az ember. Én nem panaszkodhatott!, annyira szerencsés voltam, hogy mindig a legválogatlanabb elemekkel kerültem össze. A szent- mihálvi viczinális ugyan nevezetes arról, hogy 11-ik osztálvu jegygyei 111-ikon utazik az utas kényelmesen, (gyakran egyiken se); tehát eléggé trenirozottak vagyunk az ilyen kalamitásokkal szemben s mégis kijelentem, hogy azt még szentmihályi lakos sem bírja ki. Hárman «jobb családból» való turista borravalóért külön szakaszba jutottunk. Az öröm nem sokáig tartott, a legközelebbi állomáson a szorongatott utasok az állomásfőnök segélyével vették be szakaszunkat és három hatalmas poczakkal megáldott férfit és egy hat gyermekkel megvert családapát dugott közénk a sors. Erre már egyik utitársam, egy szintén alaposan hájas svéd tanár is elvesztette türelmét, mert a kövérek szuszogásától, még a gyermekek lármáját se igen hallottuk. Haragtól villogó szemekkel kapta le tiz körméről a kalauzt s leszidta a borravaló értékéig. A kalauz vigyorgott s csak annyit mondott neki:- Ja, a’ ticke Mensch hat halt káa Glick! A következő állomáson a cseh kalauzokat németek váltották fel, egyik egy totaliter berúgott csehet lökött közénk; ezzel azután teljes volt a harmonia. IJgy látszik a cseh sógor utasítására történt, aki a kövéreket akarta bosszantani vele, amiért úgy összeszidták. A hol csak sejtik is, hogy magyarral van dolguk, azonnal a politikai helyzetet tárgyalják. Különösnél-kü- lönösebb felfogással találkoztam. Még csak megközelítőleg sincsen fogalmunk arról, hogy mit akarunk. Bajorországban igen elterjedt vélemény, hogy Hohenzollern- dinasztia kerül a magyar trónra. Szinte elragadtatással beszélnek róla, hogy milyen nagyszerű dolog is lenne az. A magyarokról igen szimpatikusán nyilatkoznak, az osztrákot kevésbbé szeretik. A csehek meg éppen nem lelkesülnek értük. Öklüket összeszoritva, szitkozódnak, s ha kitörne a harcz köztünk, mondják, nekik is eljönne a leszámolás órája a németekkel szemben, Bécsben az a fölfogás uralkodik, hogy a «Kaiser» mégis csak engedni lesz kénytelen a telhetetlen magyaroknak, a kiket különben «kőkemény» gyerekeknek tartanak. A magyar katonák tüntetőleg magyarul beszélnek. Egy vendéglőben egy-két magyar kedvéért, négy osztrák fiú törte a magyar szót. Magyarországon szolgáltak, itt tanulták katonáéktól, a mit tudnak. Énekes kávéházakban, kuplékat énekelnek a magyarokról. Ilyenkor nagyokat röhög az osztrák s kíváncsian nézik, hogy milyen hatást tesz a magyarokra. Egyik-másik helyen hallatlanul piszkos módon gyaláznak bennünket. A magyar válság nem kevésbbé tartja őket izgalomban, mint minket. Erősen félnek, hogy fegyverre kerül a sor, a mihez egy csepp kedvük sincsen. Linzben a Schützen-utczai elemi iskola igazgatója tüntetőleg udvariatlankodott velem szemben, mikor megtudta, hogy magyar vagyok. Az iskola szolgájával mutogattatta meg az iskola felszerelését. Salzburgban vendégfogadósom szinte keservesen szánta a magyarokat, hogy mit is akarnak hát azok a szerencsétlen magyarok: hát nem elég jó dolguk van, a tejjel-mézzel folyó «Kánaán»-ban az «osztrák fenható- ság» alatt álló magyarnak? A császár úgy sem adhatja meg nekünk a teljes szabadságot, örüljünk, hogy minisztériumot kaptunk. Az országgyűlést náluk is, nálunk is el kellene törülni, mert az csinálja a galibát, íme igy beszélnek a korcsmában. Az idegen utazván, igy szerez tudomást a dolgaink felől, tehát nem csoda, ha őrült fogalmaik lesznek a magyar viszonyokról. Mikor egy porosz utazónak, ki különben Magyarországon is megfordul mondtam, hogy magyar vagyok, megtoldta kijelentésemet: — E szerint ön osztrák. — Nem, uram, én csak magyar vagyok. — Bocsánat, Ferencz József önöknek is császáruk . . . Nekünk királyunk van és nem császárunk. — Ah, igaz, csakugyan, önök olyan viszonyban vannak Ausztriával, mint Bosznia. Leírhatatlan a téves felfogások, ellentmondások, különbözőnél különbözőbb faja. Egy dominál azonban valamennyiben, hogy Magyarország szakadni akar Ausztriától s trónjára Hohenzollernt óhajt ültetni. Hogy terjedhet el e gonosz nézet közfelfogássá, szinte érthetetlen, hacsak a rosszakaratú gyanúsítással nem magyarázzuk. Reichenhallban, hatalmas plakátok hirdetik, hogy egyik vendéglőkertben magyar czigányzene szórakoztatja a közönséget. Utamon egyetlen czigányzenét sem hallva, magam is elmentem. Rácz tamburások kornyi- káltak szerb nemzeti viseletben sületlenségeket, rácz nótákat s egy-két magyar nótát: czigányasszonv sátora, száz liba egy sorba, de ezt is olyan gyalázatos kiejtéssel és nyakatekerten, hogy valóban megbotrán- kozik ki azokat ismeri. Csodálatos, hogy az ott időző magyarok eltűrik, hogy az idegen olyannak ismerje meg a magyar nótát s úgy szerezzen fogalmat a magyar zenéről. Salzburgban eredeti jodlereket óhajtottam hallgatni, a hires Bráustüblben ismeretséget kötöttem két fiatal emberrel, kik elvezettek a Linczi-utczába egy kisebb helyiségbe, hol vegyes zenekar szórakoztatta a közönséget. A zene négy tenyeres-talpas nőcselédet és két férfiénekest kisért. Mellesleg megjegyezve, az egyik hölgyecske már az ötvenen is túl volt. Itt hallottam először hazájában jodiert s ezentúl azután mindenütt annyit, hogy megcsömörlöttem bele. Egy kaptafára megy ez valamennyi, legalább az én nézetem szerint. Asztalomhoz egy vasutas telepedett le, gyorsan megismerkedett velem. Azért fejezem ki igy, mert ezek az emberek igen közlékenyek, közeledők, ellentétben a budapestivel, ki az asztalhoz leül s a köszönésen kívül nem szól a szomszédjához egy kukkot sem. Szomszédom, mint emlitém, csakhamar a legbarátságosabb lett hozzám, megkérdezte, hogy a koaüczió pártján vagyok-e? Mondtam neki, hogy ha magyart lát, ezt kérdeznie sem kell, mert nincs magyar, ki ne a koaliczió pártján volna s ha találni fog olyat, aki nem az: úgy az csak lakja a magyar hazát. Tetszett neki kijelentésem. Oly hangosan adott lelkesedésének kifejezést, hogy a helyiségben levők mindannyian megtudták, hogy magyar ember jutott közéjük. Egyszer csak arra ébredtem, hogy a jodler-banda a «Ritke- pusza, ritke árpa, ritke ros»-t huzza és zúgja kegyetlenül. Utána — mint hallom — a magyarnak idegenben konvenczionális nótáját, a körösi lányt. Elnevettem magam; a nem magyaros magyar nóta is jól esett; különösen pedig az a figyelem és a törekvés, melylvel előadni iparkodtak. Hanem ezután! A zenészek egyenként jöttek, megengedem-e, hogy egy-egy
