Rákos Vidéke, 1905 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1905-01-22 / 4. szám
4. szám RÁKOS VIDÉKE 3 sereg, hátat kell fordítanunk néki, mert a közjó a közérdek nem aprópénz, a mit a vaksors játékasztalára könnyelműen odavethetünk. Kolossváry Gyula. Mint valaha Árpáddal bejött ősei, Isten tudja hány generáczión át, földesur volt ő is. Azt tanulta, a mit a többi ősmagyar familia minden java sarja: a földet túrta, az édes magyar anyaföldet művelte. Ennek a gyümölcséből élt és végezte el — mint valamennyi többi társa — a jogot. Ügyvédi oklevelet szerzett. A magyar dzsentri hagyományos átka, hogy elhagyja az ősi birtok. 0 se járt különben és az ő ügyvédi oklevele is megtette a maga háládatos feladatát: mikor elfogyott a föld, rákerült a sor a tudományra, ösmert és kedvelt ügyvéd lett csakhamar Kolossváry- ból; nemsokára pedig azután az államrendőrség szolgálatába lépett. Ma, körülbelül ötven éves korában — a férfikor legszebb delén — rendőrtanácsos. Gyors előrehaladása pályáján szorgalmát, ügyszeretetét és képzettségét bizonyítja, de még sokkal szebb ennél a népszerűség, mely mindenfelől körülveszi. Egy rendőrtanácsos, a kiért a kerülete rajong! A ki mellett, mikor más kerület élére helyezték át, egész Újpest mint egy ember tüntetett és ünnepelt szinte példátlan lelkesedéssel. A község lakossága folyamodott a visszahelyeztetése — Ha az, hát most tépjék ki a nyelvét, mert ha megnő, milyen lesz még akkor? — Az én komám lyányának a nyelviről beszél igy kigyelmed? — Arról ám! — Arról? — Nem is a csepeli kántor pipájáról! — Hát akkor — akkor — keverjen kigyelmed, aztán ki avval a bankkal! És nagyokat nevetve ezen a sunyi hátráláson, tovább játszottak. De az öreg már nem tudott aludni. Morgott is valamit, de csak addig, mig az előtte álló üveg tartalma végig nem csiklandozta a torkát. Végül egy nagyot krákogott, aztán kinyujtózva, kényelmesen rágyújtott a pipájára. Mikor jól égett a pipa, felkönyökölt az asztalra és át-átpislantott a szemközti alakra. Ismerősnek tűnt föl előtte. Letetette hát a pipát és gondolkozott. Kis idő múlva megszólítja a kovácsot: — Miska te! — No mia’? — Gyün-e mán a foga a Fancsinak? — Kérdezd azt a Sárától, az ő dolga azt vizsgálni. — Igaz. Erre a beszélgetésre az asszony is figyelt. Az öreg pedig újra szemügyre veszi őt, mert valami régi dolog jut az eszébe. Régi neki egy esztendő is. Hiszen már ide s tova a hetvenbe lép. Ilyen hosszú idő alatt elkopik az ember esze s csak I a nagyon régi dolgok jutnak az eszibe. Felveszi a pipát, mintha attól akarná megkérdezni, de hogy kialudt, hát megböki a kovácsot és újra kérdi: — Hát a Juliról mit tudsz? Ez a kérdés már kihozza a sodrából a kovácsot érdekében s igy szerezte vissza Újpest Koloss- váry Gyulát. Népszerűsége azóta is nőttön-nő, s lelkesedésbe borult a hatalmas község az első hirére annak, hogy Kolossváry Gyula mandátumot vállal. Kényes és nehéz állását, mint az újpesti államrendőrség feje, csudálatra méltó tapintattal, önmérséklettel, megnyerő igazságszeretettel és pártatlansággal és odaadó buzgalommal töltötte be. Tudja és akarja méltányolni a közönség jogos érdekét s nem kicsinyelhető hatalmát mindig annak javára érvényesíti. Ez a jellem emelte Kolossváry Gyulát a képviselőjelöltség kitüntető tisztségébe s ennek a talizmánja fogja a választás küzdelmében győzelemre vezérelni. Kolossváry Gyula szabadelvüpárti programmal lépett fel. Lelkületéhez híven mindent idealizál, a szeplőtlen oldaláról fogva fel. A magyar társadalom boldogulásának rózsás képe csillog előtte, ennek ábrándját kergeti. A béke, békésséges munkálkodás áldásthozó korszaka után eped, az ország gazdasági felvirágoztatásán akar munkálkodni. Egészséges ipari és kereskedelmi viszonyokat szeretne teremteni. De szivén viseli, hogy a köz- tisztviselők jogos igényei kielégítést nyerhessenek. A becsületes magyar lélek egyenes lelkesedésével építgeti a magyar társadalom várát: olyan körben, melyet izről-izre ismer, igér törhetetlen buzgalmu munkálkodást s s akkorát néz az öregre, hogy az majd ledőlt a helyéről. Majd morogva a fogai közt odaveti: — Ott is verje a mellit, a hol a legjobb dolga van. Evvel aztán elvette az öreg kedvét a további fecsegéstől. El is hallgatott, mint akit fejbe vágtak és mozdulatlanul nézett maga elé. Nem úgy az asz- szony. Ideges sietéssel kapta fel egyik kezével a batyuját, másikkal pedig, mintha a kendőjét szorította volna kebléhez, iparkodik az ajtó felé. De ahogy a kilincsre teszi a kezét, megszólal a belépő korcsmáros. — Mi az, hát a fizetés hol marad ? — Nem adtak semmit! feleli az rekedtes hangon és kinyitotta az ajtót. Ám ez a hang elég volt az öregnek. Oda súgott a kovácsnak, mitől az viperacsipett módjára ugrott ki az asztal mögül és a düh velőtfagyasztó hangján rárivalt az asszonyra: — Juli! Aztán ökölre szorított kezekkel rávetette magát. Egy ütést adott a fejére, mitől az a földre esett s ott rúgta, tépte s a hová a csizmasarka ért, oda egy ökölcsapás is jutott. A korcsmáros és az öreg alig tudták lefogni a dühöngő embert, a pupos harangozó pedig ez idő alatt kiszaladt a szobából. Irtózatos csönd következett. Mint a bosszutálló Isten, úgy állt ott ziháló mellel a kovács. Az asszony pedig, mint egy eldobott ruha- I darab formátlan alakban, mozdulatlanul feküdt a földön. Végre a kovács törte meg a csöndet. Tompán, suttogva beszélt, de a visszafojtott haragot ; a bévül tomboló vihart lehetett érezni rajta. — Mit csináljak veled, hogy úgy pusztulj el, hogy egy marék hús se maradjon belőled ? Te bestia! Mi hozott vissza? Nem elég, hogy egyszer
