Rákos Vidéke, 1905 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1905-01-08 / 2. szám
2 RÁKOS VIDÉKE 2. szám. akar látni. A nagyhangú frázisok, üres szólamok meg nem indítják. Szép furulyaszó lépre nem csalja. Bizalmát csalafintaságért nem pazarolja. A kiért síkra száll, attól legalább is őszinteséget, egyenes utat követel. Ne ígérjenek nekünk semmit, a mi bizalmunk nem vásári czikk. De a ki a mi emberünk, legyen izig-vérig a miénk, törődjék velünk s erkölcsi tőkéjével támogassa és fedezze a mi becsületes törekvéseinket. Wolfnernek igaza van. Meggondolatlanul, korlátolt jóhiszeműséggel áruba bocsájtották a bizalmunkat, a lelkesedésünket. A kereskedő a haszonnal elmenekült. Megérdemeltük, magunk kerestük, magunk mentünk bele a játékba. — Ez a tanulság is a miénk s most már a tisztesség kérdése, hogy ezt le is vonjuk és iránytűnek fogadjuk el. Búcsúzéban még egy keserű falat. A távozó képviselő úr, régi modorában, nagyhangú önérzettel vesz búcsút és tanácsokat osztogat. Sőt nagy önelégültséggel kijelenti, hogy büszke lesz mindenka arra, hogy a mióta Gödöllőt képviselte, a kerület kulturális és gazdasági érdekei örvendetesen előbbre jutottaké‘ Igaza van, ez az évtized nálunk csodás haladást, fejlődést és felvirágzást jelent. Csakhogy ehhez Wolfner urnák annyi köze sincs, mint akár Togo admirálisnak. Wolfner ur abból a munkából részt magának nem kívánt, a mi közönségünk verejté- kes áldozataihoz egy porszemmel nem járult, i Ha mégis büszke reá, ... ám tessék, az önzetl enség és szerénység erénye a más dicsőségén örvendezni. Lezárjuk a könyveket. Elment . . . Nem sírjuk vissza, nem dobunk utána követ, csak köszönjük a tanulságot, a melyre megtanított. Szilveszter-estély. A Rákosszentmihályi kerékpároskor 1904. évi decz. 31-én, a rossz idő ellenére, fényesen sikerült zártközü Szilveszter-estélyt rendezett, melyen a kir. zeneakadémia növendékei, Duda József hegedűn Air variet, Tury Peregrin oboán Teli fantáziáját zongora kísérettel és Fenti Jenő cselló szólót adott elő. A közönség nagy óvácziókban részesítette őket. Igen jól szavalta Kloppik Alajos „Keresem az Istent“ czimü költeményt Ábrányitól; humorisztikus monológját a közönség szintén zajosan megtapsolta. Nagy sikere volt még Nádasy Béla czitera tanár kedves játékának. Zajos tetszést aratott élezés kupiéival Kreitl Károly és Fehér István. A közönséget nagyon meglepte Kuff Ferencz élőképe, melyet hosszantartó taps és éljenzés jutalmazott. Többször a függöny elé hívták Szalay József főrendezőt és zajosan megéljenezték Sztancsics Ödönt is, ki Petőfi „Legenda“ czimü költeményét szavalta igen szép sikerrel. A műsort táncz követte, mely virradtig tartott. A rendezőség ez utón is köszönetét fejezi ki a közreműködőknek, Stelly Géza igazgatónak, Vinter Imrénének czimbalmáért és a HiUlenkremmer család- í nak zongorájáért. A siker oroszlánrésze mindenesetre Kuff FeS Tárcza. ftvS Iváncsó megszabadulása. (Az 1903-iki maczedóniai felkelés egy epizódja.) — Irta : Nigel Carlyle Graham. — Sürü, fojtó volt a falu levegője a puskalövések füstjétől — a katonaság bevonult az elfoglalt faluba. A távolabbi hegyoldalról még egynéhány utolsó lövés elhaló hangja és a fel-fel lobbanó fehér füstcsomók jelezték, hogy arra menekültek a felkelők. Csak kézi bombáinak köszönhette az elszánt kis csapat, hogy a török katonák veszedelmes gyűrűjén keresztül tudta magát vágni. Vesztett dolog volt elejétől kezdve. Kétszáz rosszul fegyverzett, harezban járatlan paraszt állott szemben háromezer gyakorlott katonával! Két véres óráig állottak' ellen a falak és kőkerítések védelme mögött hasalva, mig végre vezérük elrendelte a visszavonulást. A hátramaradt asszonyokat és gyermekeket az ellenség könyörületességére kellett hagyni. Egynéhányat azok közül, kik megkisérlették, hogy a férfiakkal meneküljenek, agyonlövettek; de a legtöbbje szédelgő fejjel, teljes gyámoltalanságban otthon gubbasztott. Az egyik viskóban egy asszony lázas gyorsasággal szegezett le egy középnagyságú ládát, melynek fedelét számos szabálytalan lyuk törte át. Éppen elvégezte dolgát, midőn hirtelen árnyék esett a szobába. Felpillantott, hogy annak okát megállapítsa. Az ablakban, mint két balkán birsalma, két nehezen lihegő, barna arcz jelent meg. A jövevények fejét piszkos fez födte. Rémült kiáltással ugrott fel az asszony, leejtve kezéből az elpusztult lövegroncsot, melyet kalapácsul használt. A fejek az ablakból eltűntek, vad káromkodás hallatszott be kívülről. A szegény asszony halálos félelmében hangosan felzokogva egy háromlábú ülőkére rogyott. Kis vártáivá egy úzbasi (kapitány) lépett be, valami féltuczat katona kíséretében. — Hallod-e asszony — rivailt rá, durván megragadva a nőt — mit csináltál ezzel a ládával, meg azzal a vasdarabbal ott, — hé! ? Az asszony csak fájdalmas nyöszörgést hallatott. — Mondd meg, hogy mi van abban a ládában, mert, Allahra! kényszeríteni foglak — ordított a tiszt, még jobban felizgatva a makacs hallgatás miatt. Az asszony arczárói leengedte kezét. Arczéle igazi tipikus, bolgár asszonyé — tompa, nehézkes, ostoba, minden értelmességtől ment. — Semmi, — mondá félénken; — semmi, effendi. Csak kerosene. — Semmi! kerosene!? — orditá az úsbashi dühösen. — Mehemet, Ali és ti többiek nyissátok ki a ládát. Egy perez alatt ál alakult a félénk, összezsugorodott teremtés. Felkapott egy égő zsarátnokot a tűzhelyről, őrülten nekiszaladt az embereknek, midőn ezek a parancsot foganatosítani akarták és a hozzá legközelebb álló embernek az arczába vágta. Valóságos szikraeső támadt. A legény torkából fájdalmas hang tört elő és a katonák szégyenszemre az ajtó felé húzódtak. Éles suhintás hasította meg a levegőt, mikor az úzbasi az asszony hátára kardja lapjával erős ütést mért, mire az tehetetlenül, félig kábultan
