Rákos Vidéke, 1904 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1904-07-24 / 30. szám

30. szám. RÁKOS VIDÉKE 3 A leszállás megtörténvén, kimentem a vámso­rompóhoz, ott a főnök vagy tárnok urnák bejelen­tettem a borszállitmányt és ama megkeresésemre, hogy kegyeskednék egyik pénzügyőrét rendelkezé­semre bocsátani, akár a saját költségemen, ki az állomásra jönne igazolni a liter mennyiségét, a dugók sértetlen voltát, t. i. a Budapest k. p. u. állomáson fogyasztási adó kirendeltség által a dugó­kon alkalmazott zárbárczákat és hogy a bort ugyan­csak vonattal a sorompón kívül fogom vinni, válasza azonban bár igen előzékeny, de elutasító volt azon indokolással, hogy csak akkor hajlandó a vissza­térítést megadni, ha a borral ablaka elolt meg­jelenek. Mit volt mit tenni ? Visszamentem Rákosfalva állomására és miután a hordót a hátamra fel nem vehettem, elguritani pedig nem volt szabad, nehogy a guritás által a már fentebb említett zárragasz bárcza lekopjék vagy elpiszkolódjék, hisz erre maga a legudvariasabb pénzügyőr figyelmeztetett, ki kel­lett állnom az országúira és lesni egy Czinkota felé haladó üres kocsit, hogy szép szóért és néhány hatoskáért a hordót a vágányokon át az országúira és igy a kocsira felemelve a vámsorompóhoz elvigye. Kifogás alá ugyan nem eshetik, de a t. szer­kesztő ur elképzelheti, hogy milyen lenézésben részesültem, akár mindkét szolgálatot teljesítő pénz­ügyőr, akár Rákosfalva állomás „főnöke“ azaz kiadó őre részéről, midőn megkértem, segédkeznének az 58 literes hordónak a kocsira való felemelésénél. Nem kértem volna ingyen, és ha nem is szívok Upmann vagy Henry Clay szivart, de Portoriko vagy Cubánál már mégis jobbal háláltam volna meg szí­vességüket. Jó azonban az Isten és nem hagyja el a ma­darait, megérkeztem a vámhoz és habár csak azt jelentettem be, hogy itt a hordó bor, megtörtént a vissztérités annélkül, hogy egy pénzügyőr még csak feléje közeledett is volna a hordónak meggyőződést szerezni, megfelel-e a hordó ama követelményeknek, a mik a vissztéritést indokolttá teszik. — Mindig csak bennünket küld ki, a nagy- hasuakat, meg ezt a két hülyét, folytatá Náczi panaszos hangon. Be kell látnom, hogy Náczinak igaza van. Ki- mondhatlan keserűség fogta el a szivemet. Éreztem, hogy egy jó fejjel kisebb lettem. Hát azért csusztunk-másztunk, mi négy nap óta annyit, hogy csak a kapitány ur megszabadulhasson tőlünk? Blamázs, blamázs ! — Freiter ur, tudok nem messze innen egy jó kis korcsmát, amott az országút mentén, elhüsöl- hetnénk ott a mai nap azért a négy napért, indit- ványozá Náczi. Guat is’, guat is’ örvendezett Schneider Szepl. — Előre! Náczi átvette a kommandót, vezetett. Egész gyanútlanul, vígan fütyörészve haladtunk az országúton, midőn váratlanul, mintha a földből termett volna elő, egy ellenséges dragonyos patrouille vágtat villámgyorsasággal felénk. Hiába fogtuk fel kedélyesen a helyzetet, a kö­vetkező villámpillanatban foglyok voltunk, nem sza­badok. A cseh, vagy morva káplár, aki a vezetőjük volt, nem értette a tréfát. Közbefogtak bennünket s vittek abba az irányba, amelybe Náczi a jó kis korcs­mát mutatta. — Náczi, Náczi hát kellett ez nekünk? tört ki belőlem a szemrehányás. — Csak be lehetne csalni ezeket a cseheket egy kis italra, onnan megugorhatnánk, reménykedék Ez már t. szerkesztő ur minden kétséget kizá­rólag igazolja a sikanériákat. De nem érte el még a sikanéria a tetőpontját, mert a hordót a sorompón kívül kellett vinnem, és mivel a legközelebbi megállóhely a Sárga Csikó volt, az országúton pedig újabb kocsi nem érkezett, nem maradt más hátra, mint addig szépen a hordót el- görditeni. Újabb várakozás után végre megérkezett vona­tom és mivel ép egy arra haladó szegény ember és a vonat kalauza nem vetette meg a trabuko szivart, segédkeztek a hordó feladásánál, igy aztán haza érkeztem, bár 3 óra késéssel. A szívességekért kifizetett összegek vagy szi­varok értékéről nem kívánok szólani, de hogy jövök én ahhoz, hogy 2-szer fizessem meg a megtett utat, — mert jegyfüzetemből kitépett jegygyei az utat megszakítani nem lehetett, a hordóért fizetett podgyászbárcza is leszállásommal elveszítette érvé­nyességét, — egyedül és kizárólag csak azért, hogy a t. vámfőnök, tárnok, vagy nem tudom mi a czime ama fiatal óriásnak — szavaival élve, miért nem épít­tették át az állomást oda, a hol a vámház van ? Most méltóztassék Ítélkezni. Kitűnő tisztelettel Egy nyaraló. Náczi s mindjárt tárgyalásba is ereszkedett a káplár­ral, akinek arcza annál derültebb lett, minél több­ször mutogatta neki Náczi mimikával meg gesztussal az ivást. A korcsmához érve csakugyan befordultunk. Viganós, piros csizmás, kökényszemü menyecske fogadott bennünket, mig az ivóban a hosszú asztal sarkán két álmos czigány szunyókált az összerepe­dezett, összefoltozott hegedűk mellett. = Tyü a csillagát, czigány is van, kiáltott Náczi örömtelten. Vidám falatozás után egy fél óra múlva már ott tánczoltunk mindnyájan egy gombolyagban, nagy hangosan kurjongatva. A kökényszemü csaplárosnénak gondja volt rá, hogy az asztal ne álljon üresen, hisz katonáéknál nagy bankóval, egy igazi ötössel fizettünk, s táncz­nak, mulatozásnak előre látható volt már a vége is: ellenség, jó barát rohamosan kezdett berúgni egyaránt. — Talán szökhetnénk már, sugá a fülembe Náczi. — Mit, mi szökjünk? Soha! Egy pillanat alatt hallatlan katonai önérzet támadt bennem. Rémes históriák kóvályogtak a fejemben. Az ellenség gyanútlan tőrbe csalása . . . elfogatása . . . pardon nélkül való lekonczolása . . . Igen . . . igen ... — Náczi! mi elfogjuk ezeket a cseheket! — Hogy-hogy? — Itatjuk még egy kicsit, aztán visszük! fl Sporttelep mulatsága. A Rákosszentmihályi Sporttelep augusztus 6-iki nagyszabású mulatságára szóló meghívók most jelen­tek meg. A zászlószentelő ünnepély fényére emlékez­tető diszes kiállítású meghívó magában foglalja a nevezetes estély teljes gazdag művészi programmját is, mely végleg megerősíti azt az általános véle­ményt, hogy a Sporttelep estélye feledhetetlen mű­élvezetet fog hűséges közönségének szerezni s fény-

Next

/
Oldalképek
Tartalom