Rákos Vidéke, 1904 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1904-07-24 / 30. szám
30. szám. RÁKOS VIDÉKE 3 A leszállás megtörténvén, kimentem a vámsorompóhoz, ott a főnök vagy tárnok urnák bejelentettem a borszállitmányt és ama megkeresésemre, hogy kegyeskednék egyik pénzügyőrét rendelkezésemre bocsátani, akár a saját költségemen, ki az állomásra jönne igazolni a liter mennyiségét, a dugók sértetlen voltát, t. i. a Budapest k. p. u. állomáson fogyasztási adó kirendeltség által a dugókon alkalmazott zárbárczákat és hogy a bort ugyancsak vonattal a sorompón kívül fogom vinni, válasza azonban bár igen előzékeny, de elutasító volt azon indokolással, hogy csak akkor hajlandó a visszatérítést megadni, ha a borral ablaka elolt megjelenek. Mit volt mit tenni ? Visszamentem Rákosfalva állomására és miután a hordót a hátamra fel nem vehettem, elguritani pedig nem volt szabad, nehogy a guritás által a már fentebb említett zárragasz bárcza lekopjék vagy elpiszkolódjék, hisz erre maga a legudvariasabb pénzügyőr figyelmeztetett, ki kellett állnom az országúira és lesni egy Czinkota felé haladó üres kocsit, hogy szép szóért és néhány hatoskáért a hordót a vágányokon át az országúira és igy a kocsira felemelve a vámsorompóhoz elvigye. Kifogás alá ugyan nem eshetik, de a t. szerkesztő ur elképzelheti, hogy milyen lenézésben részesültem, akár mindkét szolgálatot teljesítő pénzügyőr, akár Rákosfalva állomás „főnöke“ azaz kiadó őre részéről, midőn megkértem, segédkeznének az 58 literes hordónak a kocsira való felemelésénél. Nem kértem volna ingyen, és ha nem is szívok Upmann vagy Henry Clay szivart, de Portoriko vagy Cubánál már mégis jobbal háláltam volna meg szívességüket. Jó azonban az Isten és nem hagyja el a madarait, megérkeztem a vámhoz és habár csak azt jelentettem be, hogy itt a hordó bor, megtörtént a vissztérités annélkül, hogy egy pénzügyőr még csak feléje közeledett is volna a hordónak meggyőződést szerezni, megfelel-e a hordó ama követelményeknek, a mik a vissztéritést indokolttá teszik. — Mindig csak bennünket küld ki, a nagy- hasuakat, meg ezt a két hülyét, folytatá Náczi panaszos hangon. Be kell látnom, hogy Náczinak igaza van. Ki- mondhatlan keserűség fogta el a szivemet. Éreztem, hogy egy jó fejjel kisebb lettem. Hát azért csusztunk-másztunk, mi négy nap óta annyit, hogy csak a kapitány ur megszabadulhasson tőlünk? Blamázs, blamázs ! — Freiter ur, tudok nem messze innen egy jó kis korcsmát, amott az országút mentén, elhüsöl- hetnénk ott a mai nap azért a négy napért, indit- ványozá Náczi. Guat is’, guat is’ örvendezett Schneider Szepl. — Előre! Náczi átvette a kommandót, vezetett. Egész gyanútlanul, vígan fütyörészve haladtunk az országúton, midőn váratlanul, mintha a földből termett volna elő, egy ellenséges dragonyos patrouille vágtat villámgyorsasággal felénk. Hiába fogtuk fel kedélyesen a helyzetet, a következő villámpillanatban foglyok voltunk, nem szabadok. A cseh, vagy morva káplár, aki a vezetőjük volt, nem értette a tréfát. Közbefogtak bennünket s vittek abba az irányba, amelybe Náczi a jó kis korcsmát mutatta. — Náczi, Náczi hát kellett ez nekünk? tört ki belőlem a szemrehányás. — Csak be lehetne csalni ezeket a cseheket egy kis italra, onnan megugorhatnánk, reménykedék Ez már t. szerkesztő ur minden kétséget kizárólag igazolja a sikanériákat. De nem érte el még a sikanéria a tetőpontját, mert a hordót a sorompón kívül kellett vinnem, és mivel a legközelebbi megállóhely a Sárga Csikó volt, az országúton pedig újabb kocsi nem érkezett, nem maradt más hátra, mint addig szépen a hordót el- görditeni. Újabb várakozás után végre megérkezett vonatom és mivel ép egy arra haladó szegény ember és a vonat kalauza nem vetette meg a trabuko szivart, segédkeztek a hordó feladásánál, igy aztán haza érkeztem, bár 3 óra késéssel. A szívességekért kifizetett összegek vagy szivarok értékéről nem kívánok szólani, de hogy jövök én ahhoz, hogy 2-szer fizessem meg a megtett utat, — mert jegyfüzetemből kitépett jegygyei az utat megszakítani nem lehetett, a hordóért fizetett podgyászbárcza is leszállásommal elveszítette érvényességét, — egyedül és kizárólag csak azért, hogy a t. vámfőnök, tárnok, vagy nem tudom mi a czime ama fiatal óriásnak — szavaival élve, miért nem építtették át az állomást oda, a hol a vámház van ? Most méltóztassék Ítélkezni. Kitűnő tisztelettel Egy nyaraló. Náczi s mindjárt tárgyalásba is ereszkedett a káplárral, akinek arcza annál derültebb lett, minél többször mutogatta neki Náczi mimikával meg gesztussal az ivást. A korcsmához érve csakugyan befordultunk. Viganós, piros csizmás, kökényszemü menyecske fogadott bennünket, mig az ivóban a hosszú asztal sarkán két álmos czigány szunyókált az összerepedezett, összefoltozott hegedűk mellett. = Tyü a csillagát, czigány is van, kiáltott Náczi örömtelten. Vidám falatozás után egy fél óra múlva már ott tánczoltunk mindnyájan egy gombolyagban, nagy hangosan kurjongatva. A kökényszemü csaplárosnénak gondja volt rá, hogy az asztal ne álljon üresen, hisz katonáéknál nagy bankóval, egy igazi ötössel fizettünk, s táncznak, mulatozásnak előre látható volt már a vége is: ellenség, jó barát rohamosan kezdett berúgni egyaránt. — Talán szökhetnénk már, sugá a fülembe Náczi. — Mit, mi szökjünk? Soha! Egy pillanat alatt hallatlan katonai önérzet támadt bennem. Rémes históriák kóvályogtak a fejemben. Az ellenség gyanútlan tőrbe csalása . . . elfogatása . . . pardon nélkül való lekonczolása . . . Igen . . . igen ... — Náczi! mi elfogjuk ezeket a cseheket! — Hogy-hogy? — Itatjuk még egy kicsit, aztán visszük! fl Sporttelep mulatsága. A Rákosszentmihályi Sporttelep augusztus 6-iki nagyszabású mulatságára szóló meghívók most jelentek meg. A zászlószentelő ünnepély fényére emlékeztető diszes kiállítású meghívó magában foglalja a nevezetes estély teljes gazdag művészi programmját is, mely végleg megerősíti azt az általános véleményt, hogy a Sporttelep estélye feledhetetlen műélvezetet fog hűséges közönségének szerezni s fény-
